Tárkányi Béla (1821-1886): A gonosz halála

Gond nélkül vidám poharak közt ült a hitetlen,
Kedve pokolkéjjel szárnyra eresztve csapong.
A komor éjfél lett dele, mely hozzája hasonlók
S álnok örömhölgyek csábjai közt telik el.
Átok lett ajakán minden szó, ő maga mirigy,
A hova néz, int, lép, ott van a lelki halál.
Mert mi  a jobb lélek, mint gyermek, szent kegyelettel
Függ: azon ő hidegen ördögi gunyra fakad.
A mámor poharát fölemelvén égbekiáltó
Káromolásáal kezde vad éljenezést:
„Hogyha van istenség: az a bor s öröm istene: éljen!
Mert örömet s mámort alkota, istenem ő,
„Éljen az ártatlanság! E szép csába virágszál
Mit leszakasztani üdv; földre tiporni gyönyörrel
„És a barátcsuklyák bölcs rémtana, a pokol, éljen!
Éljen a hős sátán! Éljen az ostoba hit!…”
Szólt, nem szólt, sziszegett, mint éden csalfa kigyója,
S ördögi társaival, vad röhögésre fakadt.
Reszket a bünfészek rozzant fala, melyben az átkos
Éljenezés hangzott, s a gonosz ujra kiált:
„Egyre köszöntsük még poharunkat: a semmisedésbe
Átvezető agyrém, éljen a sárga halál!”
„Éljen a sárga halál!” zugták orditva baráti,
S a kiürült poharat száz darabokra törik.
Él a halál s gyorsabb léptekkel jő a gonoszhoz,
Mint sem ez őt várá bünei élve között.
Jő a halál s mérget csöppent a rája köszöntött
Bűnös italba, mi áthat vala minden erén.
A gonosz elborzad, káromló ajkain a szó
Fennakad, uj érzés lángja emészti szivét.
Mint kire a poklok minden veszedelmes lerontott
Most ezen érzés őt annyira ostromlá.
Lelke előbb a holt csendes tenger vala, ámbár
Benne a jónak még magva sem élhete meg;
S most mi hatalmas erő lázitá hősz oceánnád?
Isten erős szava, a már szabad öntudat az
Mely a hitetlennél kedves bűn láncai közt rég
Hallgata; ám szava most annyival iszonyatosb,
Ott fetreng, ott küzd a gonosz nagy szivbeli kinban,
Társai mámornak nézik örülve baját.
És az ölőgunynak nyilait mind ellene szórják,
S ez gyötrelmihez uj marcona kinokat ad.
Hol vegyen irt? Sebe ég szivében, kinja pokolkin,
Mint a halálangyal, sujtja le öntudata.
Vissza tekint eltünt éltének gyors folyamára,
S ott keres enyhülést, ah de hiába keres.
Mert egy rémtábor jön a hiv emlékezet által
Föltámasztva elő egykori napjaiból.
Ott legelöl jön a gőg, mellyel gúnyt űze a hitből,
És a mi szent, mindent, rosszat akarva tiport,
A szeretetlenség követé ezt, majd a hiuság,
És ezek áldozati tüntek ijesztve elő.
Majd az igazság jött, mint Ábel vére kiáltva,
És a gonoszra boszút kért, mivel őt gyülölé,
Ezt a rövid kélj s röpke öröm tüskéi követték,
Lélekölő tüskék, s puszta, virágtalanok!
Végre a tobzódás elszáradt rémei gúnnyal
Emlékeztették állati élveire:
Rettenetes gyászmult! A beteg kétségbeesetten
Elriad, elszörnyed, s most a jövőbe tekint,
Itt a kiben nem hitt, s nem hinni szeretne örökké,
Istene tünik egész rettenetében elő.
Ő nem atyát kegyelemmel, nem pásztort szeretettel:
Ő csak igaz birót lát gonosz élte fölött.
És mert keblében hiv mását érzi – pokolnak,
Most hiszi már létét, most hiszi kárhozatát.
A kétségbeesés ismét jelenébe taszítja,
Ah de a várt enyhet itt se találja szive.
Társai elhagyták kacagással, nincs a ki arcán
Kinja verejtékét róla letörleni kész.
Nincs a ki részvétből egy csepp vizet adna kiszáradt
Ajkira, s egy jó szót szólani tudna neki.
Mint ő tőle segélyt soha nem nyert senki, viszontag
Elhagyatottságán senki se szánakozik.
Ily keserüségben könyörögni szeretne, de ajkán
Vad káromlássá válik az üdvös ima.
Sirni akarna, de vérszemein már rég kiapadt a
Szivkeserüség és fájdalom enyhe – a köny,
És mikoron sir is, nem harmat – lángözön a köny,
Mint ama lángzápor, mely Sodomára zuhant.
Igy hova forduljon? – mint éden szörnyü kerubja,
Áll a jövő, - villám kardot emelve reá.
Nyomban multjának sok bűnei kergeti, űzik;
Tenger ez, örvény az, kárhozat ez, pokol az.
Még egyszer villan meg az irgalom isteni fénye,
mely a veszendőnek mostan is üdvet igér.
A kegyelemkar még egyszer nyúlik ki feléje,
S végveszedelmében végmenedéket ajánl.
Ah de a megrögzött gonosz a fényt és a segélykart
Megveti, semmisedés, a mit epedve ohajt.
Veszni akar, s nem bir elveszni örökre a kinban,
Már közelit a halál, és neki élnie kell.
Már emelé a csapásra kezét, de hogy iszonyatosbbá
Légyen a végső kin, másra hagyá a csapást.
Im közelit egy nő, a betegnek régen elüzött
Hitvese ront boszu förgetegével elő.
Férje midőn látá, esedezve hörögte: „segitség!”
Melyre a szörnyü nő lángszeme vérbe borult,
S szólt kárörvendő kacagás közt: „Itt a segitség,
Mely pokolörvénynek lángfenekére faszit, 
Elrablád egemet, pokol életem ördöge voltál,
Itt vagyok a bűndijt visszafizetni neked.
Átkom elért, átkom kisérend, és ha van egy pont,
Melyben a kin minden lángnyila összeszorul,
Lelked légyen a pont az öröklét végtelenéig…”
Szóla veszett dühvel megcsikoritva fogát.
„És most vessz!…” zúgá, hörgő mellére tapodván,
A beteg elkékült… most üt az óra… kimult.
Itt a hitetlenség szomoru példája, okuljunk,
S tartsuk erény által becsben az égi hitet.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.