Pataky József: Sáfrány András (elbeszélés)

Adolf Hering festménye

Forrás: regikepeslapok.eoldal.hu

Rég elhangzott az esteli harangszó, kialudt minden házból a világosság, csak a teli hold halvány sugárai rezegtek a néma utczákon; minden aludt, csupán egy élő kopogott végig a templom utczáján. A szerelem nem nyughatik, szárnyra kel, s öntudatlanul viszi a kelepczéjébe került halandót jó, vagy balsorsa felé.

Csendesen megállt az alak egy deszkakeritéses ház mellett, s megszólalt ajkain a furulya a csendes éjben, s lágy hangjai olly busan, olly érzelemteljesen zengék le érzelmeit a fuvónak, mintha csak szive beszélt volna Sáfrány Andrásnak a szobába nyugovó Erzsikéhez.

Az ismeretes hangra felébredt Erzsike, s lábhegyen jött ki, ne hogy édes apját felébressze.

Andris furulyájából a hang egyszerre kihalt, de csak azért hogy szive beszéljen; beketarta subájába, s össze-vissza csókolta a kis leányt, ki egész odaengedéssel hagyta karcsu derekára fonyódni az izmos karokat.

– Szivem Erzsikém! tudod-e micsoda nap lesz holnap?

– Hogy ne tudnám, hisz ujesztendő lesz, felelt a leány.

– De aligha én rám nézve búsesztendő nem lesz.

– Ugyan miért lenne? hisz apám uram nem ollyan garanbonczás ember, hogy esztendő végével összevesszen a cseléddel, még tudom csak egygyel sem veszett össze, ugy hiszem hogy keddel sem lesz baja.

– Nem bánnám én ha még ugy összeszidna, vagy ha a béremet ott fogná is, még sem haragudnám meg, csak hogy nálatok maradhattam volna meg.

– Hát el akar ked tőlünk menni?!

– Én ugyan nem akartam, de ha édes apád nem fogadott meg, hát csak erővel nem köthetem magamat a nyakára.

– Mikor mondta kednek édes apám, hogy neki nem kell ked?

– Azt soha sem mondta, de hát miért nem szólt, hogy máshová ne szegődjem.

– Hát el is szegődött ked?! ugy-e nem szeret minálunk szolgálni? tudom hogy én rám haragudott meg.

– Nem haragudtam biz én galambom senkire is, te rád még meg se tudnék haragudni, de hát mit csináljon az illyen szegény a kinek semmije sincsen? ha a másét nem őrzi vagy takargatja, biz az álla is felkopik.

– Ked mindig azt mondja, hogy semmije sincsen, hát ha volna ugyan mit csinálna akkor?

– Mit csinálnék? hm! majd tudnám én; hát megházasodnám, de minthogy semmim sincs, azt sem tehetem, mert ugyan ki is jönne illyen emberhez mint én? házam sincs a hová vinném.

– Dehogy nem menne, akár száz is, osztán van nekünk házunk kettő is, egyik elég lenne édes apámnak, a másikba meg ked megférne?

– Jaj babám, a mi a tietek, a nem az enyim, nebántsd a másénak a neve.

– De hát akkor a kedé is lenne?

– Még sem házasodom meg galambon, mert nem adják nekem azt a kit seretek, mást pedig el nem veszek ha mindig legény maradok is.

– Hát van kednek szeretője? ugyan kit szeret már, valja meg igazán?

– Hej! csak ollyan hat ökröm volna mint a tietek, tudom Istenem hogy holnap leánykérőbe mennék hozzátok.

– Igy is el lehet jönni – mondá Erzsike alig hallhatóan – édes apám csak nem tathat mindig itthon, hiszen hallotta ked, hogy a mult héten is….

– Bár ne hallottam volna hogy kérők voltak nálatok, épen azért megyek el ebből a faluból, hogy ne lássalak, hogy hiredet se halljam, ha az enyim nem lehetsz.

– Azért ám! mert mást szeret ked; nem is azért, hogy édes apám ne fogadná meg?

– Ha megfogadtalak volna is, elcsapnálak illyen amollyan adta sehonnai bitangja! – harsogott belölről Pintér János uram hangja. – Még te kéretnéd meg az én lányomat? nem illyen embernek neveltem én azt öcsém mint te vagy, kinek egy árva bogarkája sincs, hanem gazdaembernek, tudod?

Megrettenve ugrott félre Andris bundájából Erzsike, s az ablak alá huzódva el kezdett sirdogálni.

– Gazduram! szólt Andris, kalapját mélyen fejére nyomva – én nem kigyelmedhez beszéltem, hanem Erzsikéhez, aztán meg nekem mától fogva nem parancsol, tudja meg kigyelmed.

– Nem parancsolok? – riadt rá Pintér János – majd mindjárt megmutatom hogy én parancsolok, hát ki fizet neked? takarodj mindjárt, mert majd megmutatom én neked az utat.

– Soh se fáraszsza magát kigyelmed, ugy is itt hagyom a házát, ha az utat meg nem mutatja is, vissza se tekintek mig a másik falu szélire nem érek.

– De Bandi öcsém nem addig a! hanem hogy merted szeretni az én lányomat, mi a?

– Hát ki mondta kegyelmednek hogy szeretem? én tudom, hogy nem mondtam.

– Ni! ni! uram fia! még azt is el akarja tagadni a mit füleimmel magam hallottam, hát nem épen most mondtad, hogy ha ollyan hat ökröd volna, mindjárt kérőbe jönnél hozzám? De tudd meg édes öcsém! akkor sem adnám illyen sehonnai embernek a lányomat.

– Gazd uram! azt csak egyszer se mondja többet, mert ugy segéljen ugy megütöm kegyelmeddel a földet, mint a na. Hát én sehonnai ember vagyok?

Pintér János uram egy kicsinyt megszeppent, mert jól tudta hogy Bandi a mit mond, meg is tesz, de hogy a szolgát eltávolitsa szép szerivel és még is ő győzzőn, Erzsikére kiáltott.

– Hát te meg mit pityeregsz ott az ablak alatt? mindjárt betakarodj, mert különben elverlek a házamtól.

– Akkor magamhoz fogadom én! – szólt Andris egyet rántva bundáján.

– Te fogadod magadhoz? hisz téged is más fogad be házához.

– A megint nem a kigyelmed gondja, fogadom, el tudnám én ugy tartani Erzsit mint akárki, csakhogy most szegény vagyok, azért nem néz rám se kigyelmed; bezzeg ha az a sok pénz az enyim lenne, mit Karácson éjjelin láttam, gazduram sem nevezne sehonnainak.

– Láttál te ördögöt, jobb biz ha takarodsz Isten hirével. Ezzel mérgesen csapá be az ajtót Pintér János uram, s még belőlről soká kihallottak szavai, mellyekkel Erzsikét korholá.

A hold jó magasra feljött már az égen midőn Sáfrány Andris a szállásra ért, összeszedte a mi kis ruhácskája volt s vég bucsut akart mondani Pintér János uram kapufélfájának; de mentől közelebb volt az, annál hangosabban dobogott szive. Itt hagyni Erzsikét a kit ő szeret, még el sem bucsuzni tőle, meg sem csókolni utoljára azt az eperajakat, óh az nem lehet, neki még egyszer látni kell azt a kis leányt. Leteritette subáját s rá heveredett, de az álom annyira volt szemétől, mint az a csillag, melly feje felett ragyogott.

– Csak gazduram meg ne hallotta volna – igy tünődött magában, magamat nem sajnálom, csak azt a kis leányt, ki olly keservesen tudott sirni ott az ablak alatt; vagy ha megszidott is már gazduram, csak el ne beszélné még a faluban, de mit mondanak majd az emberek, még újjal is mutogatnak szegény Erzsikére, ki a szolgájokba tudott szeretni, a kinek csak a puszta teste van.

Illy gondolatok jártak elméjében Andrisnak, mig Pintér János uram oda haza haragjában elaludt, de az ő álma sem volt a legjobb, mert Andris utolsó szavai nagyon megzavarták.

Annyit hallott ő arról beszélni, hogy az elásott pénz felveti magát Karácson éjjelét, hogy ha az álom egy kicsinyt eltalálta nyomni, szüntelen azt látta, miként ássa ki Andris a földbe elrejtett fazekat, mint görnyed a sok kincs alatt, mig ki birja emelni, és ha felébredt is, azon gondolkodott, hogy hát ha igaza lehet a szolgájának. Különben is ha szeretik egymást, én nem bánnám, csak azt az elrejtett kincset megtalálná osztán Andris, illy okos gondolattal nyugtatá meg magát, mert akkor már nem a cselédemnek adnám a lányomat, hanem ollyan embernek, ki az egész falut is kitudná fizetni. Ugy szerette volna ha már reggelednék, hogy minél elébb beszélhetne azzal az Andrissal.

Alig kezdett a hajnal szürkülni, már Pintér János innepi ruhát véve fel magára, s bodor füstöket eregetve a kurta száru makra pipából, szörnyü nagyokat nézett ki az ablakon, hogy a szállásról vajjon jön-e már Andris. Ki is világosodott, a nap is feljött, csak Andrist nem látta haza felé ballagni. Mit cselekedjék most, azon törte a fejét.

Hátha itt hagyott mint az este mondá? elment, még a bérét is itt hagyta; az mind meglehet, mert ha olly sok pénzt látott, akkor fel sem veszi ezt a nehány forintot. Ej! ej! hogy ha itt talált hagyni? akkor! akkor! de meg kell néznem magamnak. Kapta magát, mint mondá elindult.

Még jó távol volt szállásától, midőn meglátta a nyitva levő ajtót, majd kibujt a bőréből, annyira örült, hogy szolgája még ott van.

– Hát hogy aludtál fiam?! szólt belépve Andrisnak.

Andris a szokatlan kérdésre majd nem tudta, hogy mit feleljen.

– Ugy mint a ki utoljára alszik valamelly helyen – veté oda fél vállról.

– Dehogy utoljára, az eb lábát Andris! csak nem akarsz itt hagyni talán?

– Miért ne? hisz gazduram még az este megirta az utipassusomat, hogy alá is ut, fel is ut.

– Noh! noh! fijam ne haragudj, hisz ismerhetsz már, hogy millyen hirtelen természetü ember vagyok, felejtsük el azt a mi történt, s maradjunk ezután is békességben.

Szörnyü nagyokat nézett Andris a kalap alól Pintér Jánosra, el nem tudta gondolni, igazán beszél-e vagy pedig tréfál.

– De lásd – folytatá Pintér János – miért is nem mondtad nekem, hogy Erzsikét szereted? csak azon indultam meg, hogy nekem nem is szóltál; meg ha valaki meglátott volna benneteket mindjárt rosz hirbe hoz engemet is, titeket is. Pedig hála Istennek, már hat esztendő óta viselem a biróságot, de tudom Istenem, nem tud rám senki csak egy hajszálnyit is mondani. Hanem hát csak nem haragszol?

– Haragudni nem haragszom, ha épen akarja kigyelmed, csak restelem biz én a dolgot, hogy ugy össze-vissza szidott gazduram.

– Eb a lába fijam! engemet is sokszor megszidtak ám feleségemért, kit az Isten nyugasztaljon meg, még is itt vagyok.

– Jaj az egészen más, kigyelmednek a felesége volt, nekem pedig Erzsi nem az.

– Neked is lehet még az, a mi megvan, még nem mult el; hiszen ha épen szeretitek egymást, én nem bánom, Isten neki, csak osztán ti meg ne bánjátok, szomszédunkba lakik a pap, ha épen akarod. …

Andris alig birt bámulatából kiocsudni, mint megváltozott egy éjjel az ő gazdája, tegnap szidta, s hajtotta, ma meg ő kérleli, s még a mi tőbb, Erzsikével is biztatja.

– Ha épen akarod fiam, én nem bánom – folytatá Pintér János – ha még ma megesküsztök is, csak hogy osztán az én házamnál maradj, s a mi az enyim, az legyen a tied is, és a mid neked lesz, az az enyim is legyen.

– Ugy ám, de tudja kigyelmed, nekem semmim sincs! szólt szeliden Andris.

– Noh! noh! fiam nem tesz a semmit is, de majd hogy ha lesz, hát akkor, érted Andris?

Örömében megigérte volna Sáfrány Andris azt is, hogy a napot lelopja az égről, nem kell ő neki – gondolá magában – más csak Erzsike, ezt pedig már apja neki adta. De Pintér János uram is örült, mert eszébe jutott a sok pénzt, mit Andris Karácson éjjelén látott; már el is szánta, hogy mit fog majd rajta venni, ő lesz a legelső gazda a faluba, millyen kevélyen sétál majd a falu házába, millyen kolompolással jön haza estenként az a sok ökör, s mindenik gondolata után olly édesen mosolygott, mintha már kezeibe volna a füles fazék arany.

De mig a szálláson ezek történtek, Erzsike a házba az alatt neki keseredett, ugy eröltette a sirás, s mégsem tudott most az egyszer sirni, pedig azt is gondolta, hogy az ő kedves Andrisa már talán a harmadik faluban is jár. Mert hogy édes apja elkergette, abba, semmi kétsége sem volt. Hiszen álmába is annyit beszélt apja róla, hogy ő majd kétségbe esett. Búsan leült a kemencze mellé, s két kezébe hajtván fejét, elkezdett gondolkodni. Miről gondolkozott, biz azt maga sem tudta, hanem annyi igaz, ugy elmélázott, hogy azt sem vette észre mikor apja belépett Andrissal.

Pintér János uram látván a gondolkodó Erzsikét, jó kedvében akkorát kiáltott rá, hogy a felriadt kis lány a kemenczén akart kiszaladni, de midőn ezt nem teheté, elkezdett hangosan zokogni.

– Hát te mit pityeregsz? talán bizon lányságodat siratod? noh csak rajta, mert ugy sem sokáig leszek hajadon fővel.

– Igy leszek biz én, édes apám mindig – szólt daczosan Erzsike.

– De azt az egyet csak tudom, hogy nem leszel, ugy-e fiam Andris?

– Már ha az Isten segit gazduram, legalább nem sokáig lesz lány Erzsi.

– Ejnye fiam! ugyan ne gazduramozz már, ha egyszer vejem lettél.

Erzsike a nagy csudálkozásban majd kővé vált, nem akart hinni saját füleinek, azt gondolta, hogy csak álmodik, mert hogy ez való lenne, meg nem foghatá.

– Hát hallod-e Erzsikém! – szólt szelidebb hangon Pintér János, – szereted igazán ezt az Andrist?

Erzsike egyszerre ollyanná lett mint a paprika, s most kezdett el csak igazán sirni, mint a kinek a bibéjére tapintanak, de egy hangot vasfogóval sem lehetett volna belőle kicsavarni, melly igent vagy nemet jelentett volna.

– Noh szólj édes leányom! ugy is tudom én, hogy szeretitek egymást, ugy-e fiam Andris?

– Én szeretem Erzsit, de hogy ő szeret-e, azt nem tudom.

– Ugye te is szereted galambom! hát persze hogy szereted, csak ne is resteld tőlem, hiszen én édes apád vagyok, a ki mindig javadat akarom, csak gyere ide közelebb.

Ezzel megfogá a vonakodó leány kezét, s Andris kezébe tette.

– Az Isten áldjon meg benneteket fiam! mához három hétre ollyan lakodalmat tartunk, hogy hét faluba lesz a hire.

Andris és Erzsike össze-vissza csókolták előbb egymást, azután Pintér János uramnak estek, s ollyan boldogok voltak, hogy nem cseréltek volna egy kis királylyal. De Pintér János is boldognak erzé magát, mert a fülesfazék aranyat olly bizonyosnak tartá, mintha csak markában lett volna.

Napok multak, hetek jöttek, a hires lakodalom is megvolt; Andris és Erzsike vigan csevegtek egy este a kemencze mellett, s az egész világot rózsa szinbe látták, mint uj házasok, csak az öreg Pintér Jánosnak nem volt ma helyén a kedve, épen ugy volt, mint darázsfészken ült volna, kilátszott képéből, hogy szeretne valami fontos dolgot mondani, nem is. Végre a titok kitört belőle.

– Ugyan te fiam Andris! hol láttad te azt a pénzt Karácson éjjelén?

– Hát itt a mi ablakunk alatt apám uram.

– Lehetetlen! itt! az én ablakom alatt? – szólt az örömtől remegő hangon.

– Itt biz én apám uram.

– Mit gondolsz édes fiam, hogy ha még az éjjel felásnánk?

– Dejszen nem kell azt már fölásni.

– Nem-e? talán te már kiástad! mit?

– Nem biz én apám uram, ott van még a helyén.

– Noh hát akkor menjünk fijam, mert azt az Isten nekünk adta, ássuk fel.

– Mit beszél apám uram?! annyi igaz, hogy az a mienk, a mit én láttam, de hát mit ássunk fel?

– Hát azt a kincset, melly felvetette magát Karácson éjjelén, mellyet mint mondod te is láttál.

– Hah! hah! apám uram! miről álmodozik? hisz én azt a pénz láttam mikor kigyelmed olvasgatta Karácson éjjelén, melly abban a vasas ládánkban van, ott ni.

Pintér János uramat majd megütötte a szél ezen hangra, az ő vérmes reményei mind füstbe mentek; de nem merte mutatni, hogy haragszik, s csak magában tépelődött.

– Hogy hihet még most is ollyat apám uram! hogy a pénz felveti magát?

– Hogy hihetek, hogy hihetek, hogy ne hinnék? mikor annyi embertől hallottam azt, hogy ő látta mikor magát felvetette a pénz, én is azt gondoltam, hogy te is illyen valamit láttál.

– Talán bizon Erzsit is azért adta nekem kigyelmed?

– Mi tagadás benne, azért biz én fiam.

– No lássa kigyelmed! igy tanul ám holtig az ember a maga kárán.

– Nincs biz abba nekem semmi károm is Andris, hogy te vagy a vejem, ha kincset nem találtál is, mert elég szorgalmas vagy, szerezhetsz te még annyit, hogy biró is lehetsz.

– De bizton találtam apám uram ollyan kincset, – ekkor Erzsikét által karolta – a mellyet nem adnék egy zsák aranyért.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 43. sz. (1854. deczember 24.)