Kazinczy Gábor: A szent-mártoni sebész (Történeti anekdota)

Kazinczy Gábor magyar országgyűlési képviselő, publicista, műfordító, az MTA levelező tagja, a Kisfaludy Társaság rendes tagja

Gvadeluphoz közel van egy kis sziget, Szent-Mártonnak hivják, hol a hollandok és francziák egyszerre települtek meg, 1648 körül. Amazok a keleti, lapályosb de kopárabb részt foglalák el; ezek az északit, telvét, bármi termelésre alkalmas szük völgyek- és emelkedő rónákkal.

Ez osztály folytán a francziák a földmivelésenek adták magokat, mig szomszédaik kizárólag lábbeli gyártással foglalkoztak. Férfiak, nők, gyermekek, fehérek, négerek s félmulattok a hollandi területen mindnyájan bőrt cserzettek, metéltek vagy varrtak. Ennek folytán a szent-mártoni saruk olly hirre kaptak, mint a rochellei szalonnak, a cherburgi lőpor, az irlandi sózott hus, a nantesi és cognaci pálinka. Szent-Márton saruza fel minden felsaruzható lábat, a szélesség tizedik fokától a harminczadikig.

A franczia rész meg manikot (Iatropha manihot), dohányt, pamutot, kávét termel, s becserélte europai czikkekért.

Egyébiránt mint a két fél jó szomszédságban éle. Vigságban meglátogatá, bajban segélé egymást. Egyik megosztá dohányát s jó kedvét, a másik sörét és jó tanácsait. Nem volt mit irigyelni egymástól, következőleg min összezördülni. A dolog ez állásban még azon háboruk sem tettek legkisebb változást, mik Europát felforgatták, s a franczia gyarmatokat elpusztiták. Tudván, hogy az a rosz, mit egymásnak okozhatnak, nem lehet javára anya-honuknak, hollandok és francziák csak ollyan testvériesen éltek együtt, mindenik a maga lobogója alatt; maradtak fajban különbözők, érzületben egyek.

Ez egyetértés folytán a népesség mihamar sűrűdni, a jóllét terjedezni kezdett. A csizmadiáknak dereglyéik voltak saruik elhordása végett a szomszéd szigetek piaczaira, a földmivelők öszvéreket szereztek, dohányuk, és kávéjukat a révhelyre szállitani. Kellő asztali készlet jött a tökkulacs helyére, s bordeauxi bor váltá fel az uikut.*)A hollandok florenczi szövetekben mentek prédikáczióra, a francziák toursi nehéz selyemruhában akarta misére menni. ezzel lőn vége a jó szomszédságnak. Mig gyöngék és szegények valának, kezet nyujtottak egymásnak; mint erősek és gazdagok, féltékenykedni kezdtek egymás között. Minden kis hiuság ugy növekedik, mint a mesebeli béka, nemzeti dölyffé válandó. Eddigelé csak földészek s csizmadiák voltak, lőnek francziák és hollandok.

De még minden a maga utján mene. A területek határai jól megvoltak állapitva, az iparágak különbözők; a két népecske duzzoghatott egymásra, a béke veszélyeztetése nélkül. De egy tiszt megérkezése, kit a gvadelupi kormány küldött ki, egyszerre megváltoztatá ez állapotot.

Kihirdeté a két korona közti háboru üzenetét.

Ezt hallván, hollandok és francziák összegyültek, a legtekintélyesb lakosok tanácsot képezvén. Mindnyájok első kiáltása a leveretés kiáltása volt! Háboru! Miért a háboru?

– Francziaország nagyravágyása okozta, jegyzé meg egy keleti lakos.

– Hollandia roszlelkűsége, válaszolá egy éjszaki lakos.

– Francziaország Europa ura akar lenni.

– Hollandia meg a tengereké.

– De majd a határai közé szoritják ő kelmét.

– Posványaiba fulasztják.

– Le Francziaországgal!

– Le Hollandiával!

Hiába akarták a legokosabbak magokat közbevetni; minden duzzogó apró méreg, minden bántott érdek lángra lobbant. Azon kérdéssel kezdték: minek a háboru, végül azt kérdék, minek a béke. Hiszen nem volna-e szégyen Szent-Márton lakosaira nézve, nyugton maradni, mig az egész világ verekszik! – Nem volt-e neki csak olly joga a maga részéhez a katonai dicsőségből, mint Martinique-, Gvadelup- és Cayennenek? Bárki beszéljen, Szent-Márton ugyancsak megérdemlé a megmérközést! Szent-Mártonban sem bátor férfiak-, sem jó puskákban nem volt hiány; Szent-Mártonban olly alkalmasan öldökölhették egymást az emberek, mint bárhol a földtekén!

És mig a nemzeti kevélység mind ezt fenharsogtatá, a személyes érdek halkan ezt toldotta hozzá, hogy a diadalmas népé lesz az egész sziget, s a másik kizsákmányolásából meggazdagul: egy igérkező örökösödés volt ez, csupán megnyitni kellett, mint a törvény emberei mondják, azaz: a birtokos társaktól megmenekedni.

E gondolat annyira felgyujtá e két nép bátorságát, hogy, majdnem egyhangulat határozatba ment: éjszak és kelet, mindenik hazájaért verekszik. Az ellenségeskedés három nap mulva veendvén kezdetét.

Egyelőre a francziák – az ő területökön tartatván a gyülés – megakartak felelni vendégszereteti kötelességeiknek. A franczia deliség megkivánta, hogy szomszédaikat jóltartsák, mielőtt kiirtanák. Tehát nagyszerű közünnepélyek és vigalmak valának. Egyik fél sem volt olly szives soha. Ugy bántak egymással, mint szomszédokkal, kik elvégre megszabadulnak egymástól. Minden hollandi jegyzékbe vette félszemmel házigazdája ültetvényét; minden franczia az utat kérdezé vendégétől lakásához. Mint a hitelezők, kik holnapra egy lezárolásra készülnek.

Azonban, mielőtt elváltak, összegyültek a helység közterén. Hollandok és francziák még egyszer utoljára együtt akartak lenni barátilag.

Volt az utóbbiak közt egy gyarmatos, Perrot nevű, eszes és iparos ember, ki, miután füvészinas, kórházi betegápoló, csontváz-kikészitő volt, sebésznek állt a gyarmatok számára, s elvégre Szent-Mártonban települt meg, hol professiójához a csizmadiaság- és földészetet csatolta. Az egész világ szerette Perrotot, mert soha sem állt utjába senkinek; jókedvű, szolgálatra kész, munkás, szerényen meghuzta magát; egyike azon, mondhatnók, hig természeteknek, mik, mint a viz a legkisebb hasadéknak is hasznát veszik, s elmennek mindenütt a nélkül, hogy valamit összezilálnának.

Látván, mint lobbannak harczra a szellemek, egy igével sem monda ellent, s uszott a közáradattal. De mikor a hollandok s francziák összejöttek, el-elment egyikhez is másikhoz is; ezeket megszólitva, vegyék meg földeit; megkinálva azokat saru-tárával. Ezek is, azok is kisé elálmélkodtak, tudván, hogy Perrot nem képes helyes ok nélkül cselekedni valamit. S aztán, olly jutányos áron kinálta mind ezt, hogy a vevők megszeppentek, s minél jobban szeppentek meg, annál leeb szállitá árait a sebész. Ennek folytán kérdezősködni kezdtek egymás között, s mivel mind a két táborban ejte egykét meghitt szót: mind a két részen eljárt a nyelv.

– Tudjátok-e miért akarja Perrot sarukereskedését nektek eladni? mondák a francziák a hollandoknak; a háboru miatt. Látjátok, meggondolta magát. Ha ti űztök el minket Szent-Mártonból, bizonyosan elveszti boltját, ellenben ha ti űzettek el, több sarut lelünk nálatok, hogysem sokáig elhasználhassuk; végre, ha döntetlenül marad a dolog, annál kevesebb ember marad fölsaruzandó, minél több halott leend. Mindenik esetben tehát a csizmadiák nem várhatnak egyebet, mint hogy tönkre jutnak, s ime ezért akarja magát Perrot mint okos ember, a sebészetre adni, melly, kell hogy aranybányává váljék számára.

Ugy hát tudjátok meg ti is; miért bocsátá nektek áruba ültetvényeit, válaszolák a hollandok; a háboru miatt. Jól tudja ő, ha mi elűzünk benneteket Szent-Mártonból, elveszti azokat, s ellenben, ha ti űztök el, területeke felényivel megszaporodik, s a telkek*) becse aránylag csökkenni fog. Végre ha a háboruskodás döntő eredmény nélkül folyand, aratástok elpusztul, s a földek ugaron maradnak. Igy vagy ugy a földészek nem várhatnak egyebet a tönkrejutásnál, s csak a sebészeké lesz a világ.

A kettős ok, minélfogva Perrot mindenét áruba bocsátá, szájról szájra ment, vizsgálták, fejtegették, s mindenki lelt benne tárgyat elmélkedni.

A mi az ő saru-boltjára s telkére nézve állt, állt az minden csizmadiára és földészre azaz: az egész világra nézve! Ha a háboru e két iparágat tönkrejuttatja okvetlenül, mi lesz azokból, kik belőle élnek?

A hollandokat először érte e gondolat, mert tudjuk, hogy e népet a józanész képzelmével áldotta meg a természet. Észre kezdék venni amugy szép csendesen, hogy ha a perrot eltökélése okos, attól tarthatni, nehogy az övék balga legyen. A francziák sem mondtak ellenkezőt. Hozzá tevék: hogy Szent-Mártont nem azért gyarmatositák, hogy egy sebész urrá legyen; s ebben valamennyin megegyeztek; aztán, folytaták, egy gonoszka pillantással ezekre, pamutot, kávét s dohányt csak az élőknek lehet árulni; mire a földmivelők szintolly gonoszul azt felelék, hogy csizmára sincs a halottaknak szüksége.

Idáig jutva, a szellemeknek közeledni kellett egymáshoz. Az emberi lelkesedés mindig az orosz hegyekbeli szekérhez hasonlit: ha egy-egy emelkedőn át a tetőre ért, a tulsó oldalon alá kell mennie. A harczi lelkesedés növekvő haladása elérte véghatárát; a hanyatló haladásnak kellett kezdődni. Miután mindenik meghozta a maga csüggedését, meghozta ellenvetését. Minek áldozni föl a béke tapasztalt előnyeit a háboru bizonytalan nyereményeinek? Micsoda befolyása lehet a Szent-Mártonban vivott csatáknak Hollandia vagy Francziaország’ sorsára? Ha a nagyok és erősek döntik el csupán a vitályt, miért nyomorgatják egymást a gyöngék s kicsinyek?

Majd, mintha okot keresnének, mi ellen a boszuságot, melly megmaradt, forditsák, Perrot ellen intézék azt. Ő minden hasznot várhatott a háborutól, kivánta kétségtelenül, csupán magánérdekére gondol! De a francziák és hollandok kijátszák önzését, olly baráti egyetértésben éltek továbbra is mint valaha, és hogy azt bebizonyitsák egymásnak, még e gyülés folytán egy semlegességi kötélyt szerkesztettek.

Perrot hagyta, hadd tegyenek mindent, a nélkül, hogy egy szót szóljon, mindaddig, mig e kötélyt a két nemzetbeli legtekintélyesb lakosok aláirták. Akkor leemelve süvegét:

– Hála Istennek! ugymond őszinte örvendezéssel; reményem betölt. A mit imént csináltok, hiába nógattalak volna rá, mert az emberek nagy része csak önmagának hiszen; azért nem kell a jó végzeményeket tanácslani: azon legyen, hadd jőjjenek létre magoktól. Bárcsak megemlékeznétek arra a mi ma történt, s jövőre forditnátok javatokra.

Perrot óhajtása teljesedésbe ment. A szent-mártoni két népség közt megesküdött semlegesség folyvást fönmaradt, s mindketten gyülölség s versenygés nélkül éltek szomszédilag egész korunkig.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 32. sz. (1854. október 8.)