Helfy Ignác Kossuth társaságában.
Legújabb turini fénykép után. Forrás: wikipedia.org
Tudjuk,
miként könyves Kálmán idejében széles Magyarországon nagy hitelt adtak a
boszorkányozás és kuruzsolás mesterségének. Ez ugyan nagy bolondság volt bölcs
őseinktől, de hasonlatos előitéletekben nem csak a mi őseink szenvedtek.
Az
ország el volt árasztva varázslókkal és boszorkányosokkal; mert mindig akadtak
istentelen emberek, kik fölhasználva a nép könnyenhivőségét, illy gyalázatos
módon csalták ki pénzét.
Történt
egykoron B* falvában, hogy megjelent két olly boszorkányos, kik hirdették, hogy
ők nem csak az ellenségeket kibékiteni, a szerelmeseket összevesziteni, a
szegényeket meggazdagitani, és a betegeket fölgyógyitani, de még a holtakat is
tudják föltámasztani; a kinek tehát tetszik, jöjjön hozzájok, mutassa meg nekik
halottja sirját, és ők csekély fizetésért rögtön föl fogják azt eleveniteni.
Némelyek
boszankodtak e szemtelenségen, a könnyenhivők is kétségeskedtek; de a két
varázsló keményen megmaradt a kimondott ígéret mellett, sőt miután látták, hogy
senki sem jelenkezik, őkmagok határoztak meg egy napot, mellyen majd kimennek a
helység temetőjébe és föltámasztják a holtakat a magok jószántából minden
jutalom nélkül.
A
határozottság, a biztosság, melylyel beszéltek, a legokosabbakat is
megdöbbenté, és a nevezetes nap előtti estén az egész lakosság azon reménynyel
feküdt le, hogy reggel majd csak a holtakkal együtt kel föl.
Sokan
örültek, de Mikhál gazdának, a falu leggazdagabb emberének, ez nagy szeget
ütött a fejébe. Ő egész vagyonát nagybátyjától örökölte, azelőtt kenyérrel is
alig hogy jóllakhatott. A manóba, gondolá, ha ez holnap feltámad, én rögtön
visszaesem ismét régi koldusságomba. Hánykolódott rettenetesképen, végre
fölkelt ágyából, kinyitotta a ládafiókját, kivett belőle kétszáz kurta forintot
s azzal elment széptitkon a boszorkányosokhoz és kérte őket alázatosan, hogy az
isten nevében csak az ő nagybátyja sirját ne bántsák, inkább ád nekik kétszáz
forintot.
A
boszorkányosok kissé kérették magukat, de aztán mégis csak beleegyeztek. Zsebre
rakták a kétszáz forintot és M. gazda megkönnyebbült szivvel ment haza, de
azért mégsem tudott jól alunni, mindig gondolta: hát ha ezen emberek mégis
föltámasztják nagybátyámat.
Alig
ment el M. gazda, jött egy másik ember, ki illyetén szavakkal járult a halott
feltámasztókhoz:
„Nagyhatalmu
és nagytudományu boszorkányos uraim! A mint kegyelmetek engem itt látnak, én a
legszerencsétlenebb ember vagyok e világon; egész életemben egyetlenegy jó
napom volt, a mikoron tudniillik az én hitvestársamat szerencsésen eltemettem;
mert az a leggonoszabb teremtés volt a föld kerekségén, vagy vert, vagy
szidott. Ha tehátlan ő holnap kiszáll sirjából, én legottan abba belemegyek,
mert vele egy világon én élni nem tudok. Ime fogjátok inkább vagyonom felét,
csak feleségemet ne bántsátok.”
A
boszorkányosok alkudtak, mig végre itt is beleegyeztek. A jó ember
megvigasztaltan ment haza; de azért mégis egész éjjel gonosz feleségével
álmodott.
Alig
távozott volt el ez, jött egy másik, egy gyászruhában öltözött özvegy asszony,
ki imigyen kezdé:
„Nagytudományu
és nagyhatalmu boszorkányos uraim! Az én szegény férjem, oh hogy az uristen
nyugosztalja meg, igen boldogtalan ember volt. Nem tudom mi bántotta, de valami
különös nyavalyája lehetett, mert éjjel-nappal fohászkodott és jajgatott és
mindig azt mondá: „oh bárcsak a jó isten már magához venne! Oh, a szegény beh
boldogtalan lenne, ha holnap már ismét föltámadna. Iránta való szerelemből
kérem kegyelmeteket, hagynák őt csendben nyugodni. Ime e kis ajándék.
Igy
jöttek még többen. Végre eljött a falu birája és megkéré a varázslókat,
várnának még egy kicsit, mert neki elébb tanácsot kell tartania e dolog fölött.
Összehivatá a falu véneit és mondá: „Fontos szóm van kegyelmetekhez, kedves
urambátyáim! Az aratás ez idén igaz roszul esett ki, jó szüretre sincs valami
különös kilátás, barmaink között nagy betegség jár, a drágaság már itt áll a
küszöbünk előtt, lakosaink napról-napra szegényednek; ha tehátlan most még
hallottaink is föltámadnak, nekünk mindnyájunknak éhen kell vesznünk.
Intézkedjünk tehát, hogy ez meg ne történjék, egyébiránt is nem találom én igen
helyesnek, hogy mi gyarló emberek az Isten akaratja ellen cselekedjünk, ha ő
akarná, hogy a halottak föltámadjanak, azok maguktól is feltámadnának.”
Az
öregek mind igen helyeslék a biró szavait és ünnepélyesen elhatározták, hogy a
két boszorkányost valami kis ajándékkal elküldik, de a holtakat sehogy sem engedik
föltámasztani. A boszorkányosok csak azon kikötés mellett engedtek a helység
kivánatának, ha nekik pecsétes bizonyitványt adnak arról: hogy ők itt
megmutatták, miszerint ők igazán tudják a holtakat föleleveniteni.
Nehogy
próbát tegyenek, a falu sietett nekik e bizonyitványt kiszolgáltatni, és a
boszorkányosok most még könnyebb szerrel folytathatták csalásaikat.
Egyszer
azonban meghalja bölcs Kálmán király, hogy két ember jár az országban, kik
fennen hirdetik, hogy ők a holtakat tudják föleleveniteni, még pecsétes
bizonyitványuk is van már róla. Maga elé hivatja őket Székesfejérvárra, és az
egész népség hallatára imigyen szól hozzájok: Ti tudjátok a holtakat
föltámasztani? – „Igen!” – felelének a boszorkányosok, épen nem a legnagyobb
bátorsággal. „Igen?” – szól most fölboszankodva a király – no mindjárt
meglátjuk. Két katona ide! most álljatok egyenesen ti halott feltámasztók,
egyiteket én itt rögtön agyonlövetem*), a másik aztán fölelevenitheti.
A
boszorkányosok sápadozni kezdének, nem tudták mikép szabaduljanak ki e
kelepczéből. De a furfangosabb mindjárt föltalálta magát és illy szót intézett
a királyhoz: Uram királyom! bocsánatot kérünk, mi nem vagyunk csalók, hanem mi
világbölcsek vagyunk; akartuk látni, hogy e sokat siratott halottért vajjon foly-e
egyetlen őszinte köny is? és sajnálattal tapasztaltuk: hogy bizony nem; mert ha
fölakarnánk a holtakat támasztani, épen azok, kik sirjaik mellett jajgattak és
zokogtak, épen azok fizetnének, hogy föl ne támasszák.
A
király mosolygott ez ügyes kifogáson, de azért rá nem szedeté magát, hanem
mondá: hát a pénzt is a bölcsesség kedvéért vettétek el jó népemtől? Ti alávaló
csalók! és azzal elvéteté tőlük a pénzt, visszaadatá a megcsalt községeknek és
kikergette őket az országból.
Másnap
a bölcs király azt a törvényt bocsátá ki: hogy boszorkányokról szólni sem
szabad, mert nincsenek.
És
ez napságtól fogva semmiféle boszorkányok nem bántották többé Magyarországon
sem az élőket, sem a holtakat.
Forrás: Vasárnapi
Ujság 1. évf. 11. sz. (1854. május 14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése