2015. máj. 15.

Edvi Illés Pál: Mi az író?







 Edvi Illés Pál (1793–1871) evangélikus lelkész, az MTA levelező tagja, költő


Mi könyvirók, kik nemes czélunkra már anyánk méhében elválasztattunk, ugy vagyunk alkotva a természettől, hogy bennünk az elme soha nyugságot nem talál, hanem valami szellemi tárgyon csügni s azzal szüntelen foglalkozni kényszerül. A római költészszel:

Est Deus in nobis, agitante calescimus illo.
(Isten van bennünk, s ösztönzésére hevűlünk.)

fejünk méhkasként zsibong éjjel nappal; és rajokat ereszt, rajokat költ télen nyáron. Ujjaink örökké irásra állnak; mert a gondolatok és eszmék társulata hullámzó özönként tolja fel magát bensőnkben, és vágy müveket teremteni; – mellyekkel viszont ugy van sorsunk, mint a hegyes tartományokban utazóké, kik áthaladván a szemeik előtt álló hegyet, ismét más ujat látnak utjokban emelkedni. Élet-elemünk, mellybe lassanként besülyedtünk, az idealis világ, és ennek nincsen vége sem határa. Földön élvén szellemekkel van mindég dolgunk. Kedvencz tárgyunkba lelkünkkel bemerülve, gyakran elfeledkezünk a testről, mint ama szentiró János beszéli dicső főnökéről (IV, 31.) hogy azt egykor ő emlékeztette a testről is gondoskodni, igy kérvén őt: „Mester! egyél.”

Ugy is látszik, mintha mi nem e világiak, vagy csak nem e holdalatti világba valók, vagy csak megannyi exoticus plánták volnánk a közönséges kerti növények közepettén. Minket nem ismer a világ. Irót csak irótárs birálhat meg és becsülhet méltólag: nem avatott képtelen erre. Mert egy az, hogy számunk nagyon kevés. Kivált a vidéki iró, ritka mint a fehér holló; csak ugy merülvén fel imitt amott, mint oceánban a kis zöld szigetek. Más az, hogy egész életmodorunk és gazdálkodásunk – az az: nem-gazdálkodásunk és a világ közbálványának, a gazdaságnak apostoli resignálása s megvetése, – eltér a mindennapi emberekéitől; mellyért ők minket, mint különczöket lenéznek, bennünk megbotránkoznak, sőt kigunyolnak. Aztán: a nagy közönségnek fogalma sincsen a felől, hogy mennyi sok fáradságba kerül, irói magasságra felvergődni és valami szép müvet kiállitani a világ elé, kerekes és csinos stillel.



De engedelmet! – tán hibázom, és a dolog még sem igy áll. Tudják becsülni az irót azok is, kik müveiket keresik, házaikhoz beszerzik, szellemi mulatságban gyönyörködnek és az olvasásban élvezet találnak. Ezek száma azonban hazánk széles határiban vajmi csekély! Lehetne több is, kellene is lenni többnek. Lám, mi ő nekik dolgozunk olly szivesen, rongáljuk testünket az ülő élettel, szemeinket az éji lámpa világánál. Nálunk a lélek a test rovására él, és mig a lélek gyarapodik, a test viszony soványul és fogyatkozik. Hasonlitunk e részben a szövétnekhez, melly meggyujtatván, nem önmagának hanem másoknak világol és szolgálatában elfogydogál. Hasonlitunk a selyemhernyókhoz, mellyek mások használatára forditandó selyemszálakkal önmagukat befonják és abban lelik halálukat.

Hogy pedig irói müködésünk nem hiábavaló, és mind szellemi mind anyagi hasznot hajt a polgári társaságra; azt hinnünk kell, bár testi szemeinkkel mindenütt nem láthatjuk. Mi ápoljuk a szellemvilágbani hitet, melly világ az anyagiba minden lépten nyomon belé nyulik. Mi kezeljük a lánczot, melly a földet menynyel kapcsolatban tartja; és mi vagyunk itt e földön az erkölcsnek, felvilágosodásnak és igazságnak, szóval: az Isten országának terjesztői. Következőleg az irók láthatlan hatalmas tényezők az életben; és igaz ama tudományt becsülő reális nemzetnek, az angolnak közmondása: „The knowledge is power,” a tudomány nagy hatalom! Azért az irók minden civilizált népeknél különböztetett tiszteletben tartatnak; sőt a népek miveltségi fokának csalhatlan mutatója az, hogy iróit és azon árukat, mellyeket ők nyujtanak, millyen mértékben becsüli. Hát a hasznos időtöltést és mulatságot, mellyet az olvasmányok szereznek, nem iróknak kell-e köszönnünk? Ez olly nemes élvezet, melly minden mást fölülhalad, emberhez legillőbb; és a melly szegény s gazdag, közpolgár és herczeg, férfiak s nők előtt egyaránt kedves.

De iróvá lenni, – akarom mondani, irói pályán jelességre jutni, erős feladat; és nem olly könnyü mint gondolnók. Hogy azért olvasóink mindnyájan, hajlandók legyenek az irókat szeretettel birálni, méltányolni, áruikat becsülni, vagy (ha tetszik) őket sajnálni; egyszersmind ezzel édes önmagukat is dicséretesen jellemezvén: azért ez egyszer és mindenkorra megkisértem rajzát adni annak, hogy könyviró miképen lészen.

A melly ifju, – mert irói pályán nő csak kivétel és ritkaság, – a melly ifju (mondom) irónak született, e belső hivatását korán kezdi érezni és kitüntetni. Elméje mindent hamar felfog és elsajátit. Az iskolai formák sorompóitól nem menekülhetvén, azokon hol türve, hol türhetlenkedve átbujkál classisonként. De őt az iskolai tanok, könyvek és előadások ki nem elégitik, hanem azokon tul is tanulmányoz, a könyveket mohón kapja s csakugy eszi, az iskolai tanok fölött élczeskedik, gondolkozik, különös kérdéseket támaszt, – mellyért ő némelly pedans tanárok előtt gyülöletes lesz és azoktól gyakran üldöztetik is. Bár mi szakra adja magát, hogy kenyere legyen, magasan röpkedő lelke előtt titkon mindig az irói pálya lebeg, mint egy csábitó tündér alak. Annak elérése végett az ó classicai és az uj europai főnyelveket betanulja. Ezen eszközöknél fogva átbuvárkodva a régi és uj nemzeteknek szépirodalmi s komoly tudományi müveiket. Roppant feladatok ezek; és olly kemény diók, mellyek felharapásával megküzdeni kedv és talentom kevés ifjuban terem meg. Szerencsétlenségre e buvárnak, ő czélt és véget sehol sem ér; mert minél többet tanulmányoz, annál inkább növekedik tudás-szomja, mellynek hevitését ő nem képes lecsillapitni soha. Folyvást könyveket forgat, könyvekkel mulat, bennök bányászmódra kincseket ás, minduntalan uj meg uj aknákra bukkanik; és még édes altában is a régi s élő világnak ünnepelt iróival társalog. De most immár jó előkészülettel meggazdagulva érezvén magát, ő is irni kezd nyomás alá; elsőbben fellépvén időszaki folyóiratok és hirlapok hasábain, egyes czikkeivel, (s minő kéj, mikor nevét mint iróét legelőször kinyomva látja) – utóbb önállásu müvekkel is; mellyeket vajmi könnyü elolvasni, de vajmi nehéz létre hozni. Irunk, törlünk, toldunk, igazitunk, megint törlünk. Tárgyunk képe velünk jár, velünk kél, velünk fekszik, velünk ébred, sőt a legszebb gondolatok éjjeli álmunkban szülemlenek. A kész müvet pedig még aztán boszusan le is kell tisztáznunk vagy tisztáztatnunk, hogy a nyomdába felvétessék. De itt van irónak a válságos pont, melly az irói pályán megmaradását vagy arról letérését elhatározza, – a szerint, mint az olvasó nagy közönségtől müvei kedvesen vagy megvetőleg fogadtatnak. Mert sokan szeretnének lenni irók hiuságból és jó kedvökből; sok ifjut bánt az iróicsikland: de miután ők is próbáltak felhordani feketét fehérre és jó viszhangra nem találtak, megszégyenülve, elkedvetlenedve visszalépnek és az irói tollat elhajitják. Kiket pedig müveikkel a közönség tapssal fogad, azok ezáltal még inkább megerősödnek pályájokon, azzal holtig szerelembe esnek, abban találják legfőbb életörömüket; azért nem tiltanak sem fáradságot sem költségi áldozatot, és a szépmüvészetért s tudományért nekik a világnak minden kincse és aranya csak hitvány szemét, – a minthogy a magyar akademia gyüléseiben sokszor olvastatnak fel olly értekezések, mellyek sok száz meg száz pftnyi költséges utazások és vizsgálásoknak megbecsülhetlen eredvényei. A szellemek szerelme ez, uraim; melly ha egyszer lángra lobbant, ég az iró kebelében örök tűzzel, és csak az életfáklyával aluszik ki. – Az irói tökélynek végre felteszi koronáját az utazás.

„Ennyi lelki testi fáradság és resignálás után pedig (ha tisztelt olvasóm kérdené) magyar iróra mi jutalom vár; avagy mi haszon ösztönzi őt illyen önfeláldozásra?” Felelem: parányi haszon, t. i. külföldi irókhoz képest. Mert az a vékony tiszteletdij, mellyet nyomdászok vagy könyvárusok adnak, irói pályára ugyan senkit nem ingerel; az a papír-vesztegést és időmulasztást is alig pótolván ki. Valódi iró ir saját kárávalis, ir önzés nélkül, ir fél szemmel is, mert kényszerül irni, és nem irnia lehetetlen. Csak meg kell őszintén vallani, –benne az irás szenvedély és valami exaltált kór-állapotja a léleknek; – körülbelül olly nemü, minő némelly tengeri csigák finom testében ama keménység, melly a drága gyöngyöt adja. Pedig holtig tartó szenvedély ez, mellyet a magasló életkor nem hagy lankasztani, hanem még inkább hevitni látszik. Tisztelettel üdvözlöm Fáy Andrást, – és baráti örömmel köszöntöm Bárány Boldizsár iskolatársamat, a távolban: kikkel, mint tisztes ősz fejekkel még e hanyatló évben is találkozom. – De hát mi az irónak jutalma Magyarhonban? A hasonlithatlan nagy német költész Schiller egy remek versdarabjában az irót, s névszerint a költészet ugy rajzolja, hogy midőn egykor Jupiter a földi javakat a halandók között kiosztotta, és erre minden földpolgárt meghivott: a költész, ekkor is irásban elmerülve, későn járt, és a földi javakból nem jutott neki semmi, – ki levén már osztva minden. Jupiter megsajnálta szegény fejét, és kárpótlékul adta neki a – – – mennyországot. És most hát megmondom t. olvasómnak, mi a magyar irónak jutalma: ugymint a kivivott szép hirnév és becsület a kedves nemzet előtt életében, – és a classicai görög halhatlanság holta után.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 41. sz. (1854. deczember 10.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése