Jókai Mór: Könyves Kálmán*

A látkör mindinkább tisztul a magyar história terén: az uralkodó alakok szemlátomást ismerősebbekké kezdenek válni.

A népirtó Attilát, a népalkotó Árpád váltja fel; – az egyszerü nomád király helyét elfoglalja a hittéritő István; – a kegyes fejedelem után feltünik László, kit a dicsőség egy szent magasságaig emel föl; – s a szent király után megjelenik Kálmán, a felvilágosult törvényhozó, kinek szelleme korát egy fél ezreddel előzte meg.

A magyarnak eleitől fogva nagy ellenszenve volt a könyvek iránt: a „könyves” név nem dicséretképen ragadt a királyra, ki ifjusága éveiben tudományokkal mivelte lelkét.

Pedig ő a kardot is tudta úgy forgatni, mint a könyveket, s mig mivelt lelke üdvhozó törvényeket teremte az országnak, addig erős kardja új országokkal szaporitá birodalmát.

Ifjú korában papnak neveltetett, de a szent falak szükek voltak nagyratörekvő lelkének, az uralkodásra született szellem szorítva, nyomva érzé magát, az akkor tetőpontján álló hierarchia rendszabályai által, a breviarium helyett kardot vőn kezébe, a mennyei szent hit terjesztése helyett, a földiebb fogalmak, becsület és politicai hit védelmére.

A szent-kereszt hadak, apja holta után őt szólíták fel vezérül a hitlenek ellen megindulandó keresztyén táborhoz.

Midőn egész Európában a koldustól a királyokig, s a gonosztevőtől a szentekig, mindenki lelkesülve volt a szent sír miatt inditandó harcz dühétől, Kálmán volt az egyedül, ki e harczot nem helyeslé.

A kereszteshad, Európa egyéb országaira nézve, szükséges légtisztitó zivatar volt azon időben; azon örök harczoknak, mik az apró birodalmacskákra eltördelt Németország herczegei, az egyes olygarchák, a föllázadt népek és uralkodóik, a polgári és lovagi rendek között folytak, csaknem lehetetlen volt végét vetni; e czéltalan tusák alatt annyira elszaporodott minden rabló és gonosztevő fajzat, annyira erőt vett minden nemesebb érzelmen a ridegebb pusztitási vágy: hogy e minden organumaiban megromlott világrészt, csak egy általános világrázkódtatás hozhatá helyre örök zavarából.

E világrázkódás volt a kereszteshad.

Valami egyszerü remete megpendité az eszmét, a szikra lángot gyújtott s a tisztábban látó egyházi és királyi főnökök jónak látták azt szítani, hogy igy adhatva az egymás ellen fegyverzett népeknek egy közös irányt, melly ellen fegyvereiket fordítsák, csak igy tisztíthatva ki országaikat egyszerre minden törvényrontó, gyilkos és rabló-hadtól.

A pápa bünbocsánatot hirdetett a szent föld harczosainak, a vétkeseknek nyitva volt az út a dicsőségre, az engesztelésre, a gazdag zsákmányra és a mennyországra.

A tusakodó olygarchák előtt nyitva volt az út a legnemesebb, a legszentebb vetélkedésre.

Nehány század alatt Europa ez úton három millió embertől szabadult meg, kik azalatt itthon egymást emésztették volna meg, s kik nagy részének romlottsága, érdemessé teendé e világrészt Oceania sorsára, az elsülyedésre-

E tünemény nem egyes emberek műve volt. A világszellem örökké következetes öszhangzó működése mig egyfelől útnak indítá keletről az ép romlatlan elemeket Európa felé, hogy itt új életet kezdjenek, addig másfelől egy új népvándorlást készitett előre, melly nyugotról keletre hordva a megromlott tömeget, ott életét bevégezze.

Ez a világtörténet borzasztóan nagyszerü symmetriája.

Ezért nem ragadta magával e roham a magyar népet, bárha ez mindenik átvonuló hadseregnek közvetlenül útjába esett.

Az első kereszteshad Walther vezér alatt minden akadály nélkül vonult keresztül az országon. Kálmánnak gondja volt rá: hogy a szent vitézek részesüljenek a magyar vendégszeretetben, de egyúttal arra is: hogy azzal vissza ne éljenek. Csupán Zimonynál történt: hogy tizenhatan félrecsapva a főtábortól, a városba bementek s ott kicsapongásaik miatt megfosztatva fegyvereiktől, mezetlenül bocsáttattak vissza. Walther nem állt értök boszut.

Ezek után jött nyomban a másik had, negyvenezer harczos, számtalan kisérettel, magától Remete Pétertől vezérelve.

Ez a szent férfiu, tüzlelkü szavaival, sajátságos hadsereget gyüjte maga körül. Mindennemü, koru és állapotu emberek egy közös zászló alá gyülekezve, lovagok és mesteremberek, gyermekek és aggok, köztük hatezer barát teljes fegyverzetben, több mint ezer apácza, háromezer szekérrel fiatal nők, özvegyek és lelkesült szűzek, a szent harczosok mindennemü szükségeiről gondoskodandók, fegyvert ragadott asceták és megtért örömleányok, vérrel terhelt gonosztevők és köztiszteletben áll férfiak, egymással szoros, szent szövetségben, ugy hogy, mint a velök együtt járó Fulbert püspök mondá: „azon a helyen együtt lehete találni az új Jerusalemet az új Sodomával.”

Ez a csapat is békében keresztül vonult az országon Zimonyig, ott eszébe jutott a Walther katonáin elkövetett szégyent megtorolni, a várost ostrommal bevevé, a lakosokat legyilkolá s azután tova futva, a szomszéd Bolgárországban hasonló balfogások miatt huszezer embert és kétezer szekeret veszte. A megmaradottak csontjaiból később a török szultán rakatott pyramist a nicaeai (nisszai) mezőn.

Ezeket követte egy harmadik csapat, Gottschalk vezérlete alatt. Ez már csupán a nép söprejéből volt összegyüjtve.

Ezeknek is megengedte Kálmán a keresztül vonulhatást, de alig jöttek Mosonyig, ott elszéledeztek, szétmentek az országba rabolni, az ellenállókat leöldösék, egy ifjut elevenen karóba húztak, egy szóval egészen Palaestinában érezték magukat.

De már ezek ellen fegyvert ragadott Kálmán, félretéve minden pietást a vállukon viselt kereszt iránt. A magyar sereg a szent hegy és a Duna között utólérte őket s ott úgy összetörte: hogy alig szabadult meg háromezer ember az egész seregből, melly nem volt méltó arra: hogy a megváltó sírjáért harczoljon.

Alig szabadult meg ezektől az ország, midőn egy uj sereg jelenté magát a határokon. Kétszázezer gyalog és háromezer lovas.

E gyülevész jöttét mindenütt megelőzte irtózatos kegyetlenségeinek híre. Fővezérök, Emico, egy hazug apostol, azt hitette el népeivel: hogy Isten neki megjelent s kijelenté: hogy legelső tetteül a zsidókat írtsa ki. Alvezérei, Feik Tamás, Vandeuil Clarembald, Charpentier Vilmos és Herman gróf, mindnyájan ismeretes gonosztevők voltak, kik a velük volt roppant népséggel Köln, Maincz, Trier és Wormsban több ezer izraelitát legyilkoltattak s a magyar határhoz érve, elvégezték magukban, hogy a magyarok is csak ollyan pogányok, mint a zsidók.

Már ezeknek Kálmán egyenesen megtagadta az országán átvonulást. Óvárnál Gyula nádor várta őket egy figyelő hadtesttel, tudtukra adva a király és nemzet tilalmát.

Ez dühbe hozta a kereszteseket, Gyula nádort megölték, seregét elüzték s erővel törtek maguknak utat Mosonyig. Itt azonban maga a király állt előttük.

Úgy fogadta őket, mint ellenséget. A túlnyomó tömeg ostrom alá vette a várost, a sánczárkokat faderekakkal hányták tele, a falakat hosszú hágcsókon kezdték megmászni, a faltörő kosok ütéseitől omlottak a bástyák; ekkor a király egy merész rohammal kiütve a roppant ostromló tömegre, azt neki szorítá a mocsárnak, a kereszteshad támadóból támadottá válva, zavarba jött, a hadakat megfoghatlan rémület fogta el, elkezdtek szétfutni, s az előttük ismeretlen hanságokat, erdőkkel fedett mocsárok veszélyes tömkelegeibe tévedve, az üldöző magyaroktól nagy részint kiírtattak, alig szabadult meg közülök egyéb, mint a lovasok, s a vezérek, kik seregeiket veszély idején cserben hagyva, maguk, ki Német-, ki Olaszország felé szétfutottak.

E győzelmének köszönheti Kálmán király: hogy a vele egykoru historiai irók, utálatos púpos hátu, kancsal szemü, sertékkel benőtt testű szörnyetegnek írják le, a kinek lelke sem volt szebb a testénél.

Mi azonban e tényben is az Istennek, a történetek világszellemének kezeit látjuk. Szüksége volt, és szüksége van a világszellemnek itt Európa közepében egy magyar nemzetre, közvetitőre a keleti őserkölcs és nyugoti miveltség között, csodás anomalonjára a szabadság és hűség érzeteinek. Ezért kellett akkor a magyar nemzetnek, melly később századokig volt védfala a keresztyénségnek, akkor midőn a keresztyén világ minden nemzetei siettek keletre – meghalni, – azoktól elmaradnia s föntartania halhatatlan életét, örök tényezőül Europa történeteiben.

Ezért kelle Szent Lászlónak azon napon meghalnia, midőn a kereszteshadak vezérletét elvállalá, s utána a korát századokkal megelőzött Kálmánnak következnie, ki, lett légyen bár testileg kancsal, de lelkével annál tisztábban látott.

Oh a világszellem számitásai tökéletesek, csakhogy ő nem napokkal és emberekkel szokott számitani, hanem századokkal és nemzetekkel….

* * *

Azon vádat melylyel Kálmán e fegyveres visszautasitásaért a kereszteshadnak terhelik, leveszi róla azon szives fogadás, mellyben az utánok jövő Bouillon herczeg seregét részesíté; e csupa lelkes és becsületes lovagokból álló hadseregnek nemcsak megengedte az országán keresztülvonulást a király, sőt maga személyesen kisérte azt egész a tulsó határig, őrködve minden igaztalan bántalom ellen, melylyel saját népe azt megsérthetné, mig másrészről Bouillon, saját testvérét Balduint és nejét Gundehildet adta át a barátságos átvonulás kezességéül; a határon barátságos öleléssel vált el a két vitéz király, kiknek egyike, a mint Róma sánczain első volt, ugy Jerusalem sánczain is első leendett.

Jerusalem elfoglalása után még egy egy százhatvanezer főnyi had vonult keresztül Magyarországon, mellynek vezére, István, a burgundi herczeg s vezérnője Ida, Ausztria grófnője*) csábitó szavakkal hítták magukkal Kálmánt az ígéret Kanahánjába, hol téj és méz folyik s aranytól fénylik a puszták homokja.

De Kálmán a visszatérő Fulbert püspöktől már akkor eleget hallott a szent birodalomról, a czivakodó fejedelmekről, a kicsapongó keresztesekről, az új hóditókról, kik egymással versenyezve tagadják tetteikkel az evangeliumot, Krisztust újolag eladják, megfeszitik e sokkal undokabb pogányok maguk, mint azok, a kiket ők megöltek.

Mindezekről sokkal többet hallott Kálmán, mint hogy kedve lett volna a keresztesekkel menni.

* * *

Európában minden országnak van tengere, csupán Magyarországnak nem jutott.

Erre őseink nem gondoltak, midőn hazát foglalni jöttek, ők beérték a gazdag mezőkkel, az édes vizü folyamokkal, tenger mellett nem laktak soha (a Caspiumi tó nem érdemelvén e nevezetet).

Ezért nem volt Magyarországnak virágzó kereskedése, külországokkal összeköttetése, s szorultság idejében menhelye.

E hiányt észrevette Kálmán s a körülményeket századokkal előre tudva becsülni, hozzá foglalá országához a Dalmát tengerpartot.

E foglalása példányul szolgálhat bármellyik újabbkori státusférfiunak.

Először mint közbenjáró hatalom jelent meg Dalmatiában a pusztító szomszédok ellen; – azokat leküzdve, mint védő és pártfogó hatalom foglalt befolyást az országban, – később e felsőbbsége megtagadói, mint lázadók ellen fogott fegyvert, s mikor legyőzte őket, akkor elhalmozta őket szabadalmakkal, kiváltságokkal, adómentességgel s a trónról származó minden kegyosztással, mig önként elfogadták őt uralkodójuknak; akkor közös alkotmányt adott nekik Magyarországgal, s végre olly csínján keblezte be őket Magyarországgal, nem volt módjuk azt ellenezni, s azontul e czim helyett: „magyarok királya”, nehogy megsérteni láttassék az idegen nemzetiségeket, igy nevezte magát: „Magyarország királya.”

Busilla grófnőt, kit Kálmán király a siciliai Roger gróftul kért nőül, mint királyi menyasszonyt, már dalmat nemesek fogadták hódoló tisztelettel a partokon, vezérük Vinkur, ötezer nemessel kisérte a szép és szellemdús normann hölgyet Kálmán királyi székvárosáig.

Busilla a kedélygazdag siciliai nő, hiven és gyöngéden szereté a királyt, mi azt hagyja gyanitani: hogy tán még sem volt az valami olly undok szörnyeteg, minőnek a historicusok irják. Nem sokára meghalt a szép királyné, két árvát hagyva maga után, egy fiút és leányt.

Kálmán ezeknek uj anyát akart adni, s az oroszherczeg Svatopolk leányát Predzlawát, kit olly táboroztában látott, elvette nőül. A szép normannhölgy déli hévvel ragyogó szemeit, szelid olvadékony, simuló lényegét s azt a mondhatlan fönnséget, mit nem a korona, hanem a lélek magassága kölcsönöz a nőnek; nem pótolák a király előtt az orosz hölgy volkánhevű szenvedélyei, a magyar kedély még szerelme szenvedélyében is megtartja azt a szűzies ihletet, melly szemlesütve, elpirulva fogadja legjogosabb örömeit. És Predzlawa nem volt már akkor azon ártatlan szende lyánka; minőnek őt Kálmán, még mint ifju látta apja udvarában. A szenvedélyes hölgy rég tiltott szerelemben élt egy ifjuval, ki őt Magyarországra is követte s mig az uj királynő ajka hűséget esküdött az oltár előtt a királynak, addig szemei a tömeg között egy idegen férfi arczát keresték.

Az első hónapban megtudá a király: hogy neje hűtelen.*)

Hallatlan bűn volt ez akkor Magyarországon és kivált a magyar királyi trónon.

Azon szigorú törvény, mit Szent László hozott a házasságtörő asszony ellen: miszerint azt saját férje jogosan megölheti s tettéről csak Istennek tartozik számadással, mutatja azt az iszonyatot, melylyel a magyar nemzet e szokatlan, alig emlegetett bűn iránt volt eltelve.

A királynét a nemzetgyülés halálra itélte, a királyi férj csak megvetésre, visszaküldé őt apjához Oroszországba.

E kegyelem később sok jó magyar vérbe került.

Az iszonyuan bántott királyi férj pedig eltörlé azon törvényt, melly jogot ád a férjnek hűtlen nejét megölni.

* * *

Azon király, kinek mindenki hálával tartozott, találkozék legtöbb hálátlansággal az életben.

Unokatestvére Álmos, Lampert fia hatszor lázzadt föl ellene, megakarva fosztani koronájától.

Minden szomszédját, minden ellenségét a magyarnak ráuszitá a királyra, gyilkosokat bérelt, öszveesküvéseket forralt ellene, és nem volt egyéb oka halálát kivánni, mint az: hogy Kálmán király volt, ő pedig csak Ráma herczege.

Először ötödik Henrik császárt hítta segélyül, áruba bocsátva hazáját, de a császár saját trónján is ingadozott, mellyről édes apját taszitotta le s Kálmán megtudta öcscse tervét, – és nem állt rajta boszut.

Hogy kivülről nem nyert segélyt a herczeg, benn az országban gyüjté maga körül az elégületleneket, s magyar hadsereggel rontott Kálmánra. A király a Tisza partján várta őt s midőn Álmos megjelent, egyik sereg sem akart támadni, mindegyik tétlenül várta a másikat a vizen keresztül. A két sereg vezérei egy kis szigetben köztanácskozásra összegyülve, azt végezték: hogy a fejedelmek magánügyeiért nem fogják a nemzet vérét pazarolni, hanem ha bajuk van egymással a herczegnek és királynak, jöjjenek össze egyedül ott a szigetben s végezzék párbaji istenitéletben ügyöket a két sereg szeme láttára.

A király, kit a historia-irók görbének, sántának, nyomoréknak irnak le, férfiasan elfogadta a párbaj ajánlatát, mig Álmos sirva fakadt és engesztelődésért esdett.

A király újra megbocsátott neki, s hogy sivatag lelkébe szelidebb érzelmeket öntsön, nőül véteté vele a szép svéd királyleányt Ingolburgát, remélve: hogy ennek ártatlan tiszta keblén kiálmodva véres gondolatjait, betelik boldogsággal és szeretettel, ki azelőtt nem tudott betelni gyülölettel.

Ismét csalódott. Álmos mentül jobban szerette nejét, a szép kékszemű angyalt, annál többször jutott eszébe: hogy miért nem lehet ez királyné? És midőn Ingolburga egy szép fiuval ajándékozá meg, megesküvék: hogy annak királlyá kell lenni! ha tudta volna, milly átkot mondott rá ekkor! Hogy fia e koronának csak terhét fogja érezni, fényét nem fogja látni….

Addig unszolta a lengyel királyt Boleszlavot, mig az segélyt adott neki Kálmán ellen. Álmos a lengyel csapatokkal elfoglalta Abaújvárt, s onnan hívta fel a nemzetet: hogy tegye le királyát, és őt válaszsza el helyette.

A nemzet itélt, – de nem Álmos javára; egy az ő seregeit tízszeresen meghaladó erő vette körül Abaújvárt s Álmos az ostrom előtti reggelen, lovára ülve egyedül ment a király sátoráig, annak lábaihoz veté magát s bocsánatát könyörgé. Angyaljó nejeért, még most is elnézte vétkét a különben olly szigorú király, megbocsátott neki, párthiveit nem üldözé, a lengyeleket haza hagyta menni.

A háború nála csak egy komoly eszköz volt, czél soha. Ő nem csatázott „az ütközet gyönyöreiért.”

A nagylelküség nem gyógyitja meg az alacsony lelkek gyülöletét; a mi nem sikerült Álmosnak nyilt csatában, azt orozva könnyebben hivé végrehajthatni. E czélból egykor dömösi kastélyába hítta Kálmánt: hogy ott vadászat alatt az erdőben meggyilkoltassa. Tervét elárulták. A király kérdőre vonta az orgyilkost; Ingolburga, a béke angyala ismét közbenjáróul lépett fel közöttük, könyei újra megnyerték férje számára az engesztelést, s Álmos és Kálmán az evangeliumra esküdtek egymásnak szeretetet.

Délután a herczeg vadászni ment, s a mint sólymával egy a légben repülő kócsagot elfogatott, azt kérdé társaitól: „vajjon, ha a kócsag megesküdött volna a sólyomnak: hogy nem fog kiáltani többé, elhagyta volna-e repülni?” Kisérői elérték szavai jelentését s Álmos még azon vadászat alatt megszökött társaitól s nyomtalanul eltünt.

Egyszerre azonban ismét megjelent az ország határán, Henrik császár hadseregeitől kisérve, s más oldalról a cseh herczeget Svatoplugot hiva be az országba.

Már ekkor elkeseredve támadt föl ellene az egész nemzet, annyi hitszegés, pártoskodás és hazaárulás után, s a Pozsonyhoz érkező császárt egy roppant hadsereg fogadta, úgy hogy ez nem kisértve meg az ütközetet, mint békitő lépett fel a király előtt a herczegért.

Álmos ismét megalázva, könyezve tért vissza nagybátyjához, s nem sokára elhagyta az országot: hol senkije sem volt, a ki szeresse többé, s a szent sírhoz zarándokolt Palaestinába.

A Kármel látása, a Jordán vize, a szent ereklyék nem gyógyiták őt meg, csak azon vad gyülölettel tért vissza, mellyel eltávozék.

Itt azután gonosztevőkkel kezde szövetkezni, összeesküvést gerjeszte a király és annak fia ellen, mellynek fonalai Velencze, Német és Oroszországig elágaztak; ezt is megtudta a király; az összeesküvés főnökei elfogattak s ezuttal az ország főtörvényszékei itéltek fölöttük. János nádor volt a biró.

Halálra itéltettek minden családaikkal együtt.

A király a halált megvakittatásra változtatá.

S ez azon fekete folt, melly a historicusok előtt okot ad arra: hogy Kálmánt egy szörnyeget alakjában fessék le. Mentői azzal védik: hogy e tény akarata ellen történt. E védelem fölösleges. Nincs ország, mellynek törvényei azt, ki annyiszor csinált pártütést, megszegte esküjét, idegen ellenséget hítt az országba, gonosztevőkkel esküdött öszsze orgyilkolásra, fölmentette volna a haláltól, s az akkori törvények büntetésenyhitésnek tarták a megvakitást; s kik fel tudják fogni az akkori idők körülményeit, midőn az apáról fiúra öröklött pártoskodások századokig tűzzel vérrel áraszták el a nemzeteket, nem fogják csodálni, ha a törvényhozók a pártütő családjára is kiterjeszték az apától érdemlett büntetést.

De Kálmánt soha sem birták az ész hideg okai megnyugtatni többé, akár álmodott, akár ébren volt, mindenütt a szerencsétlen rokont vélte látni, világtalan véres szemeivel, mindég az ártatlan, angyalszelid Ingolburga sikoltását vélte hallani, midőn megvakított gyermekét szivéhez ölelte. Ez egyetlen pillanat mind azt a jót, mit éltében tett, lerontá lelke előtt; e fájdalomból soha sem tudott többé kigyógyulni.

A lélek fájdalma megölte a testet. Egy napon főfájás miatt hirtelen meghalt.

Holta után szörnyetegnek nevezték.

Igaz: hogy egy templomot sem épitett egész uralkodása alatt; hogy a pápának megtiltá az ügyeibe avatkozást; hogy a püspököknek megengedte a házas életet; hogy a kereszteseket szétkergeté és kimondta: hogy nincs boszorkány. Mindez elég volt arra: hogy a krónikairók közt pártfogója ne akadjon.

* * *

Késő évek mulva, midőn Kálmán koronás fia, István, testben lélekben elerőtlenülve, trónörökös nélkül, széttekinte a világban: hogy kinek fejére tegye le koronáját? hírül hozák neki: hogy egy kolostorban jószivű szerzetesek által rejtegetve él azon gyermek, kit nagybátyja szemevilágától megfosztatott, a szerencsétlen vak Béla.

A világot és az életet és az emberek arczát megunt király, fölkeresteté a boldogtalan rokont, s a koldusból királyt csinált, vak királyt, szomorú kárpotlásul hagyva rá a koronát – szemevilágáért.

(*Mutatvány „Magyar nemzet története” czimü munkából. Heckenast G. tulajdona.)

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 15. sz. (1854. junius 11.)