Tóth Kálmán: Márton Kaszás

Tóth Kálmán Pollák Zsigmond 1877-es metszetén Forrás: wikipedia.org

Márton kaszás, ifju házas,

Van gyönyörü felesége,

Karcsu mint a liliomszál,

Szeme pedig mintha égne.

De rossz lélek szorult bele,

Mindenfelé ezt beszélik;

Rosz a világ, rosz a nyelve,

Mondja Márton, s nem hisz nékik.

Csak kaszálgat künn a réten,

Hever a sok szép fü rendbe –

Ott ebédel, ottan alszik,

Csupán szombaton megyen be.

Szombat este felesége

Már a falu végin várja –

Szép is, hű is – mondja Márton,

Ezért irigykednek rája.

Márton gazda kaszál egyszer…

S im szétpattan jó kaszája;

Körültekint – én istenem! –

Hát egy halálcsontba vágta.

Haza megyek – szól magában –

Ugy is épen péntek vagyon,

Holnap szombat – nem olly nagy baj,

Ha a dolgot nem folytatom.

Falu végin felesége

Nem vár most rá… no de semmi! –

Tovább megyen a jó kaszás…

– Hisz hogy jövök, nem is sejti.

Az alkonyban már előtte

Fehéredik kicsiny háza –

Kezét a kilincsre teszi,

De az ajtó be van zárva.

Tán nincs itthon – mondja Márton –

S fogja, benéz az ablakon,

Hanem hamar visszafordul,

És elpirul, s reszket nagyon.

Fölemeli tört kaszáját,

Hanem megint leereszti –

Megsimitja homlokát, és

Elkezd iszonyún nevetni.

És fehéren minő a fal,

Tört kaszával tova tántorog…

Az aratók haza jöve

Csak bámulják a jó Mártont,

So se látták illy jó kedvben –

– Bizonyára fölhörpentett…

Ni hogy nevet, ni hogy kaczag –

S aztán ők is jót nevetnek.

Nevetnének két napig is,

Hanem szörnyü hir jön másnap:

Hogy mi történt az éjszaka

Közepette a nagy sásnak.

Hogy mi járt az ingoványban,

Lélek… vagy a halál épen –

Olly fehér volt, minő a fal,

És kasza volt a kezében.

Vágta a sást kegyetlenül,

És nevetett közbe, közbe,

Szörnyen csillogott kaszája,

A hold épen ugy sütött le.

S hajnalkor a kakas szóra

Besüppedt az ingoványba…

És hát Márton? – Isten tudja!

Mártont többé ki sem látta.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 6. sz. (1854. április 9.)