Ábrányi Emil (1850-1920)

Félszázados írói pályáján Ábrányi Emil megpróbálkozott majd minden műfajjal: írt színdarabokat, prózai elbeszéléseket, művelt hangú és jó irodalomismeretre valló színi bírálatokat, újságíró is volt s írt mindenfélét, politikai vezércikktől a napi hírig, - a közönség emlékezetében mégis mint költő és műfordító maradt meg. Mint hazafias ódák költője és mint Byron és Rostand fordítója.

Aki a kilencvenes években élt, az lehetetlen, hogy ne ismerje Ábrányi Emil ódáit. Ünnepi alkalmakkor, amikor március 15-ét vagy a szabadságharc valamely más emléknapját ünnepeltük, minduntalan az Ábrányi Emil patetikusan szónoklás, színes szólamokkal terhes, a szabadság eszméit harsogva hirdető és zengő jambusokba, csengő rímekbe foglalt poézise szólalt meg a dobogóra kiálló színész vagy lelkes dilettáns szavaló ajkán. Petőfi eszmeköre, a romantikus szabadságszeretet, a zsarnok elleni gyűlölet, a magyar nemzetiség lelkes kultusza adta ezeknek a verseknek a tartalmát, a francia forradalom távoli visszhangjai csendültek meg bennük, képeikben Hugo Viktor és Byron szélesen kezelt, komoran harsogó színeinek visszfényét ismerhettük meg. A szabadságharc kultuszának, a függetlenségi párt politikai küzdelmeinek költői ellenképe volt az a hazafias költészet, amelynek Ábrányi volt a legismertebb képviselője. Ő a nyugati, legfőképpen a romantikus francia költészet szólamkincsével és technikai formáival igyekezett kifejezi a magyar hazafias érzés hevületeit.

Mégsem ez költészetének legjava. Ódáit megfakította már az idő, ellenben költészetének abban a részében, amelyet a tiszta lírának szentelt, még ma is találni friss virágokat. Margit-dalai, boldog szerelmének és házaséletének költői kifejezői egyszerűbbek, kevesebb pretenziójúak, mégis maradandóbbak, mert maradandóbb az anyaguk is. A költő, bár lényének patetikus természetét itt sem tudta teljesen levetni s hangjának elmaradhatatlan tartozéka a deklamáció, - ezekben a versekben közvetlenebbül adja oda magát az olvasónak. Emelkedett gondolkozás, mindig a szépért és jóért dobogó szív s a megjelenés elegáns formája e líra vonzó tulajdonságai. Ábrányi a közvetlenül Arany nyomában támadt költői nemzedék legkiválóbb formavirtuóza, a sima hajlékonyság, az elegancia és a választékosság irányában fejlesztette a magyar verstechnikát.

Technikai készsége volt alapja műfordítói sikereinek. Olyan költőket fordított, akikkel kongeniálisnak érezte magát. Lényében benne volt a byroni vonás, a Don Juan pátosza, iróniája, világfájdalma őt is megillette s ennek nyomai megvannak költészetében is. Fordításaiban azután, a Don Juan-ban és a Manfréd-ban valóban Byron hangja csendült meg magyarul, különösen az előbbinek széles regiszterét tudta bámulatosan visszaadni; ez a munkája a régebbi magyar műfordítás legjavához tartozik. Rostand drámáinak, a Cyrano-nak és a Sasfiók-nak Hugo Viktorra emlékeztető romantikus pátosza ragadta meg. Ezeknek igen nagy színpadi sikerük volt, - hogy Rostand annyira kedvelt írója lett a magyar színházi közönségnek, abban Ábrányinak is megvolt a maga jelentékeny része.

Ábrányi Emil szép öregkort ért. Költői képességeit és érdemeit teljesen elismerte az újabb nemzedék is, az irodalmi társulatok felolvasó asztalainál, a sajtóban mindig szívesen hallgatták a szavát s most halála alkalmából őszinte tisztelettel hajtotta meg előtte a magyarság az irodalom zászlaját, mely alatt egy szép életen át becsülettel és sikerrel küzdött.

Forrás: Vasárnapi Ujság 11. szám 1920. június 6.