Fejem fölött a nap ragyog
a kéklő kristály nyári égen;
most elfelejtem hol vagyok,
s ábrándozom a Messzeségben.
(Nem tettem ezt már ó mi régen,
s ma úgy csábít, hogy megtegyem.)
Szemközt a nagy hegyen szalad
kanyargó ellenséges árok,
- zöld bársonyon fehérszalag; -
szememmel itt ma meg nem állok,
ma messze, messze messzeszállok
a völgyön túl s a hegyeken.
Hol szikrázó, fehér havát
emelvén kéklő láthatárba,
mikéntha nékem szólna át
és mintha engem hívna, várna,
- tekintetem röptét lezárja:
hófödte csúcs a Garda tón.
… Ó Garda tó, - nem láttalak,
de szép lehetsz, mint tünde álom;
takarnak távol hegyfalak
s ezüst vized ó most se látom,
de mi e képzelt utazáson
rajtad suhan fehér hajóm.
Ó drága képzelt utazás,
röpíts el innen messze engem!
Ezernyi táj és mind csudás
s én mindnek látását esengem;
ott él szívemben és szememben
a régi boldog nagy Világ.
Ím, - holdezüstös Adria,
rajt hófehér hajó az éjben.
Hajnalra már Venezia
ragyogva rózsaszínű fényben,
s a szív feldobban drága kéjben:
Evoé, - Élet, Ifjúság!
Miként úszó tündérsziget,
úgy ring a város itt elébem;
hajóm habozza a vizet
s megáll a kikötőbe szépen,
amíg szemem e bűvös képen
igézve függ s nem szabadul,
- S már lengnek ím a part fele
a könnyű, karcsú gondolák,
úgy hívogatnak, ülj bele,
s közelbe jönnek a csodák,
a templomok, a paloták,
és árnyékuk a vízre hull.
A Piazzetta és a Tér:
a San-Marco, - a Merceria,
szívedben frissen zeng a vér,
a Lét legét szád vágyva szíjja
és áldott, édes vágyak íjja
sebezve fut át szíveden.
- Fényes hotel, előkelő;
Lodó: a plage fehér fövényén
színes trikóban mennyi nő
s a szemhatár ezüstös fényén
füstcsíkot húz egy messze kémény
távol hajóról a vízen.
És Tizian, oly lángoló,
oly pompázó száz drága képen;
szentek szűz teste álmodó,
sötét kis templomok ölében.
Sebestyén, tőrrel szent szívében
Del Piombo édes vásznain;
és Veronese díszesen,
Velence ifjú vőlegénye…
… ó … serenata a vízen,
rakéták, lampionok fénye,
s a San-Marcon Verdi zenéje…
… Ő hova visztek álmaim?...
Ó hova szállok szárnyain
e képzelt, balga utazásnak?
A Vágyak csalfa árjain
az ábrándok túl messze szállnak,
s előttem gyilkos kedvvel állnak
az ellenséges vonalak.
… Miként napfényes reggelen
a repülő kis karcsú gépen,
úgy szállott fel a Vágy velem,
úgy tűnt és szállt és vitt el éppen,
túl ellenséges hegyvidéken,
míg minden, minden elmaradt.
De shrapnell zúg a légen át,
- megrezzennek a könnyű szárnyak –
azt zúgja: vissza, vissza hát!
Nincs útja itt, csak a Halálnak!
. . . . . .
És visszatérnek és leszállnak
megtépett, csapzott álmaim…
Forrás:
Vasárnapi Ujság 13. szám (67. évfolyam) 1920. július 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése