Rongyos
ruhában, rövidre nyírt haján átkötött fehér zsebkendővel a fején, dúlt
ábrázatú, szánalmas nőalak állította be egyik budapesti napilap
szerkesztőségébe. Reszkető karján gondosan bebugyolált hosszúkás valamit
szorongatott magához, hasonlón az anyához, aki pólyás gyermekét dajkálja.
-
Kérem szépen – mondta didergős hangon a köréje csoportosult újságíróknak -, ne
tessenek ám megijedni tőlem… jaj, ne nézzenek rám olyan idegenül… nem vagyok én
koldus…
Elakadt,
levegő után kapott, majd úgy dadogta tovább.
-
Én óvónő vagyok, könyörgöm alássan, Belényesről.
-
És mivel lehetnénk a segítségére, kérem? – szakította félbe a lap
segédszerkesztője.
A
toprongyos asszony révetegen mosolygott.
-
Hogy a segítségemre? Mivel? Hát tetszik tudni, valami állás is jó lenne bizony.
De nem kell! – toldta hozzá elutasító mozdulattal. – Aztán meg lakásom sincsen;
tetszik tudni, mióta megérkeztem, azóta minden éjszaka kint alszom a Keleti
pályaudvaron… a közt a tömérdek nép között.
-
Lakást szerezni? – vélekedett egyik munkatárs. – Most minden lakást a
menekülteknek rekvirálnak…
Az
óvónő tiltakozón emelte föl a jobbját (mert bal karján szorongatta a
bebugyolált csomagot):
-
Lakást, jó uraim? Isten ments! Hiszen volt nekem jó kis lakásom Belényesen.
Igaz, hogy a románok kétszer kiraboltak. Ki bizony, úgy, szerkesztő urak, úgy,
hogy nem maradt egyetlen harisnyám, egyetlen egy szál ingem, már tessék
megbocsátani érte, hogy így beszélek… De énnekem nem kell itt semmiféle lakás,
kérem szépen…
A
munkatársak összenéztek. A toprongyos nő pedig még furcsábban folytatta:
-
Egy kis harapnivaló is rám férne, bizony.
-
Hát éhes? – szólt bele valamelyik. – Azon tüstént segíthetünk, kedves
asszonyom. – S a munkatársak már egymás után nyúltak a pénztárcájukért, hogy
pénzt adjanak össze a szegény teremtésnek. Az óvónő azonban sírva fakadt:
-
Az Isten szerelmére, szerkesztő urak! Csak ételre ne adjanak nekem egy fillért
se! Csak ételre ne!
-
Meg van zavarodva szegény – váltottak egymással jelentős pillantást a
szerkesztőség tagjai.
-
Ne! Ne! Ne! – tiltakozott izgatottan tovább a különös látogató. – Tetszik
tudni, nekem nem szabad egy falatot sem ennem addig, amíg (s most gyöngéden
megringatta a karján levő csomagot) ezt vissza nem viszem mi a bölcsőjébe!
Haza! Belényesre!
Zavaros
szemét panaszosan emelte a körülötte állókra, mialatt végtelen gyöngédséggel
folytatta:
-
Az én drágámat. Az én egyetlen édes kicsi Piroskámat.
Bánatosan
mosolygott le a bebugyolált csomagra, amelyikben (ezt rögtön látni lehetett)
mindössze valami összecsavart réklifélék voltak, nem pedig kisbaba. És
suttogóra változott a hangja:
-
Most alszik a drágám.
Percnyi
szünet. Az anya tétován, vadul nézett körül, aztán, mintha valami nagy titkot
árulna el az újságíróknak, alig hallhatóan susogta:
-
Mert a drágám is el van átkozva; mint Magyarország. Már szép, nagy lány volt.
Huszonegy éves. És több, mint én: tanítónő. Ott… ott… a közelemben…
Nagyváradon…
Előre
hajolt. Meggörnyedt:
-
Nincsenek itt kémek?
-
Dehogy vannak, dehogy – nyugtatták meg a munkatársak. – De üljön le, jó
asszony. Elfárad a kicsikével.
-
Igazán nincsenek? – szimatolt körül a szegény tébolyodott, mintha nem is
hallotta volna, amit szóltak hozzája. Hanem aztán mégis leült és így folytatta:
-
Ah, már tanítónő volt az én drága Piroskám Nagyváradon! Aztán jöttek ezek a
kutya románok. Vártuk, majd csak kitakarodnak. Hittük, nem tarthat soká.
Vártunk, reméltünk, bíztunk – mind, mind hiába!... Nem mentek ki, ott maradtak,
basáskodtak, gyalázkodtak, rátérdeltek a magyarság mellére és undorító
markukkal fojtogatták a torkunkat. Mondtam Piroskának (mert sokszor
meglátogattuk egymást):
-
Szívem, ne búsulj! Ne töprengj. Lesz még szőlő s lágy kenyér! Bízzál!
-
De az én Piroskám egyre búsabb lett, egyre haloványabb és egyre többet
tépelődött magában Magyarország sorsán. Aztán egyszer csak, mikor Váradról
átjött hozzám, utoljára, este a lámpa mellett elém tartott egy verset. Egy
költeményt. Egy szépet, gyönyörűt, nagyszerűt, fájdalmasat, mint az átvert szív
és lángolót, mint a tűzcsóva a rabló románokról, a hazáról, Erdélyről, ahol az
anyák – azt írta benne a drágám – inkább ne szüljenek több gyermeket a román
uralomnak és forduljanak vissza medrükben az erdélyi vizek, de Erdélynek le
kell ráznia magáról a román igát.
-
Szép? – kérdezte fojtott hangon a drágám.
-
Nagyon – feleltem én sóhajtva.
Piroskámnak
kigyúlt a szeme.
-
Én írtam, anyám!
Még
sohasem írt verset idáig, szerkesztő urak, és ez az első költeménye oly szép
volt, oly fájdalmasan erős, olyan… olyan…
Elcsuklott
a hangja, s csak percek múlva tudott szóhoz jutni:
-
Aztán lelitografálták és úgy kezdték terjeszteni Váradon. Valami bitang
gazember besúgta, hogy ő írta, és…
Elhallgatott.
Mereven, szinte vérben forgó szemmel bámult maga elé.
-
És mi történt? – kérdezték az újságírók, akik Nagyváradról idekerült lapokból
már nagyon is jól emlékeztek a szörnyű esetre. A toprongyos óvónő, anélkül,
hogy fölpillantott volna, gépies hangon, csaknem darálva fejezte be a mondatot:
-
Elfogták. Statárium. Felakasztották. Az iskolás gyermekeket, a kis elemistákat,
akik imádták, korbáccsal kergették az akasztófája elé, hogy jól jegyezzék meg
maguknak, micsoda sors vár a románnál arra, aki magyar. És énnekem mindezt
végig kellett néznem. Szuronyos őrök között.
Csend.
Szünet.
-
Aztán kikísértek a határra és átrúgtak Csonka-Magyarországra.
-
Gyalázatos… gazok – morajlott végig a szerkesztőség tagjain a borzalom
fölháborodása.
Az
óvónő, a tébolyodott anya egy darabig megint hallgatott, csöndesen csucsujgatva
a bepólyált réklis csomagot. Végre fölvetette a szemét és mialatt határtalan
gyöngédséggel ringatta ölében a csomagot, esdő tekintettel így szólt:
-
És most én arra kérem az urakat, mindenre, ami szent, hogy szerezzenek nekem
útlevelet vissza Belényesre. Vissza akarom tenni az én drága Piroskámat a
bölcsőbe… hogy újra kezdje az életet… Mert jön… eljön az új élet…
Nincs
tovább. Összeszorított ajkkal ült a szerkesztőségi széken és összeszorított
ajkkal állták körül a budapesti magyar lap munkatársai.
Forrás: Vasárnapi Ujság
22. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920. november 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése