Zellőy Szilárd: A tűzkár

Máté Gergő kiült a portája elé, nekivetette hátát a lécnek, a megnyúlt árnyék hűvösén hat nap nehéz munkájától zsibbadt tagjaiban éledt a vér.

Vasárnap délután volt, langyos nyár végi napáldozás. A kerítések mögül mályvarózsák bíbora kacagott, az ákácok lombjáról kibuggyant a második virágzás patyolatfehérje. Árnyéktól kerekedett apró széltölcsérek kavarogtak a porban, a nyugatnak fordult házak napsütéses tűzfalon vándorútján megpihent fecskék fáradt serege nyújtogatta a szárnyát. Kiöltözött fehérnép sokszínű szoknyája, kendője virított a soron, a lócákon férfiak ültek, pipaszó mellett tempós beszédű, fáradt magyarok. A teremtés hetedik napjának bölcs békessége zsongott a levegőben.

A túlsó oldalról az öreg Laczkó Gáspár csoszogott át a soron. Meg-megpihentette a  rossz tüdejét, mert öreg volt már nagyon, végigvigyázkodott az árokra vetett bürü hajlós padlózatán, aztán megbiccentette a kalapját, leült Gergő mellé.

A világ folyásával összebékéltek nyugalma nézett a szemükből, itt fiatalos tűzzel, ott, mint a lobogás nélkül haladó mécses.

- Mégiscsak elveszejtette a pört a Füri János! – mondotta az öreg.

- Hát megnyertem – felelte Gergő.

- Hm, hm – csóválta a fejét a másik. – Oszt mennyit is szántott el a fűzéri tagodból?

- Ezer kvadrátot kereken.

Laczkó belebökte botját a földbe.

- Komisz ember az a Füri, Gergő, komisz, alja nép!

Gergő elmélázott, sokára mondta:

- Túlontúl szereti a fődet.

- Pegy van neki elég.

- Van.

Hallgattak. Az öreg vonalakat huzigált botjával a porban. Gergő megtömte a pipáját, bodrozta a füstöt. Becsületben nyert ügyének fölkívánkozó életöröme feszegette a mellét, boldogan gondolt a fűzéri tagra, amelyiknek fiskálisok csavaros tudományára bízott sorsa hónapok óta lopta az álmát. Behunyta a szemét, látta a kalászba szökkenő vetés szellős hátát, igaz, nagy örömében úgy szétfolyt lelkében az engesztelődés, hogy a harag utolsó csöppje is kicsordult belőle. Olyan volt ez a széles, tagbaszakadt ember, mint a falat kenyér. Kívülről barnára sült, kérges, belül puha és jó.

A nap lebukott, a fecskék behúzódtak az eszterhéj alá, az öreg Laczkó elköszönt. Az út közepéről még egyszer visszaszólt:

- Komisz ember ez a Füri, ha mondom!

- Tólontúl szereti a fődet – felelt Gergő.

Egymásba karolt lányok nótára csattant kedve járta be a falut, késett seregélycsapat surrogott alacsonyan a Garam-fűzesébe. Majd megkondult a harang, az érc csengésén át szívekbe érkezett Isten beszélt. Szeretetről, békességről, nyugodalmas Jóéccakáról.

Egyszer csak hirtelen, élesen, eszelősen, mint a velőn szúrt ember halála, sikoltás süvöltött Máté portájáról.

- Tűz! Tűűűz!

Gergő fölugrott, befeszította a kaput.

Végigvonaglott rajta a rémület, megállott benne a vér.

Lángban állott a ház. Felesége söprűvel verte a zsuppot, a széthadart szikrák belepték ruháját, a jószág panaszos bőgését túlrecsegte a nyargaló veszedelem. A füst tömör, vad gomolyagban tört föl az égre, fekete testébe pirosan nyalt a láng, a hőség örvényétől magasba ragadott perje ezer planétával szórta be az estét.

- Tűz! Tűz!

Az estéli harangszó vészkiáltásba fúlt, féloldalára kongatott három harang hívta segélyre a népet.

… Nem maradt a portából más, csak kormos falak, üszkös gerendák és a hajléktalanok téli nyomora.

Mire tető alá került a ház, az új kalász sárgára érett a fűzéri tagon. De ismét megjátszotta magát a végzet, mint makrancos csikó, ha bolygatja őt a vér. Máté Gergő aratás helyett maga állott a nagy kaszás szerszáma elé.

Ott masírozott a népfelkelőkkel a lublini határban, köpte a markát, mikor híre jött, hogy közeleg a muszka. Füri János is kötötte az ebet a karóhoz, mivelhogy egy században voltak, így hozta a sors. Innen aztán szaladtak Krakkóig, két hét múlva Tarnownál feküdtek a szláv henger elé, karácsonyra pedig a Kárpátok falán. Megtépett, fáradt, megcsalt magyarok konok virtusa, színbecsülete hajtotta őket.

Ott történt, hogy az odridi ütközetben Füri János fölbukott, a megtizedelt rohamra indulók visszaözönlő rémületében a két árok között sorsára maradt. Derékon lőtték, mozdulni sem tudott. Jajveszékelt, míg tartott az ereje, könyörgött irgalomért bátor szív után, várt égi csodát, ígérte a mennyek üdvösségét, a közelgő vég irtózatában üvöltésével tépte az agyára borult ködöt. Tócsába kifolyt vérének sós gőzétől hessegett feléje a halál…

… Messziről, nagyon messziről a nevét hallotta és rőzseláng pattogó zaját. Majd fölfeszítette valaki a száját, a torkára folyt tüzet nyelte, nyelte. Szétterjedt bene, mint hideg szobában a kályha melege, mint feddő szentbeszédre bűnösben a bánat. Jó honi szederpálinka volt. Hogy az Isten áldja meg azt, aki adta.

  

Fölnyitotta a szemét, hótól megduzzadt fenyőlombot látott és kicsiny darabját a felhőtlen égnek. Jobbról égett a tűz. A tűz mellett rözsökön ücsörgő katona tördelte a gallyat. Idős, lerongyolódott népfölkelő.

Füri János arcára a föleszmélés rémülete ült. Összeszedte minden erejét, két könyökére föltámaszkodott. A túlvilág szakadó ködének egy-egy foszlányában. Máté lángba borult portáját látta, jajveszéklő asszonyt, síró gyereket, láncát tépő jószágra zuhanó üszkös gerendákat. Torkára hurkot vetett a dermedés, kiáltó szava nyöszörgésbe fulladt.

- Ger-gő…

Máté ráemelte a szemét.

- Ger-gő… kend h-zott be en-gem?...

A másik intett, hogy igen.

Füri visszahanyatlott a gerincére.

Ágyúdörrenés vágott a csöndbe, felelt a hegy, völgyeken végigzuhogó sóhajtás zengett az erdőn. Riadt cinegék lábától bolygatott hó kristálya hullott.

A sebesült nézte az eget. A rőzseláng kívülről, a szederlé bévülről perzselte őt, elhatalmasodott testében az élet ereje. Megtisztult agyában nyargalt a gondolat a lelkiismeret korbácsa előtt. Már a beszéd sem esett olyan nehezére.

- Gergő gyüjjön kend közelébb!

Máté rakott a tűzre, megbíztatta a parazsat, közel hajolt.

- Szoríja kendet a kötés?

Füri rázta a fejét. Ráncokba gyűrt, vértelen arcán vonaglott a szája.

- Gergő … mibe van kendnek a tűzkér?...

Máté idegein fölsikoltott a megfelelt igaza fölött ujjongó gyanú. Fölrántotta a fejét, ökölbe szorult a keze. Visszaemlékezett az égett ház téli nyomorára, lerongyolt háznépének panaszló szava fülében csengett. Ő volt! Ő volt! A nyomorul, a bitang, a vesztett pör keserűségét égő csóvával torolta meg!!

Füri lezárta a szemét, rekedten ismételte:

- Gergő… Mibe van kendnek a tűzkár?...

- Semmibe! – kiáltott Máté. Szemébe húzta a sapkáját, visszaült a törzsre.

A sebesült hörgött.

- Nem mondja? – Kínosan fordult. – Akkor menjen vissza a svaromba! nem köll a segélye.

Csönd lett. Az egyik feküdt, nézte az eget, a másik tenyerébe hajtott homlokkal gondolkozott. A parázs hamvadt, az Odrid felől elszórt fegyverkattogás feleselt. Hogy mögé csúszott a nap, éledt a kárpáti szél.

Máté fölemelkedett.

- Viszem kendet a faluba. Nyaláboljon át.

Föri nyugodtan, szárazon felelt.

- Menjen a svaromba, nem köll a segélye!

- Ne bomoljon kend, hisz itt pusztul a hóba!

- Azt akarom.

Gergő most tanácstalanul állott a sebesült mellett.

- Gyűjjön no! – biztatta.

- Nem mék.

- Estván, ne bomoljon, mert itt hagyom.

- Mondtam mán, menjen a svaromba.

Máté megfordult, indult a lejtőn. Csikorgott a hó, roppant az ág. A lépés mind jobban és jobban elhalt a szélben, már csak a reccsenő ág szava hallott, aztán elveszett egészen. Mintha a nagy hegyek tüdeje mozdult volna meg, zúgott az erdő.

Füri összekulcsolta a kezét, feküdt, feküdt.

… Egyszer csak újból ropogott az ág, jött vissza Máté. Nem is annyira jött, mint inkább a lelkiismeret hozta.

Megállott, belenézett a Füri szemébe, csendesen mondta:

- Nem hagyom itt kendet. Gyűjjön no…

Nem mék! – kiáltott Füri.

- Estván, ne bomoljon, mer nem gyüvök még egyszer vissza!

- Nem mék! Ameddig nem mondja meg, hogy mibe van a tűzkár, nem mék!

Gergő behúzta szájába a bajuszát, rágta. Csavargatta a nyakát, hümmögött, köhécselt, húzódozott.

- Bőven számíja kend! – nógatta Füri.

- Úgy mondom, ahogy van- felelt a másik. Összeráncolta a szemét, belenézett a tenyerébe, böködte az ujját, mint aki számol. – Ezer pöngőbe kereken… Gyerünk, mer este lesz…

Máté nyakába vette a földijét, lassan bandukolt. István átfogta a nyakát, fej fejhez szorult. Amint így mentek, mendegéltek, Gergő suttogást érzett a fülén:

- Gergő… Az asszonyától ha levelet kap, hogy ezer pöngőt fizettem le neki... igazíja úgy a dógot, hogy régi tartozásom…

Forrás: Vasárnapi Ujság 17. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920. szeptember 15.