Szováta, rokon a lelkem veled,
Az évek olyan gyorsan elrohannak,
Mint habjai itt a Sebespataknak,
De megmaradt belül egy kis meleg.
Elmúlt napok világa szendereg
Forró ölében a csodás tavaknak.
Egész nyarak elraktározva vannak,
Hogy ne is sejtsék soha a telet.
Hideg van, veszti pompáját az erdő.
Beburkolózom, amíg a didergő
Éj hull reám, befordulok szívembe.
Délszaki táj szakadt bele régente.
Mik felbuzognak: a dalok, szonettek
Már rég a keblem mélyiben pihentek.
Forrás:Vasárnapi Ujság
21. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920. november 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése