Zöld láng szemed alján, remeg és fényleni nem mer.
Jó így nekem, édes, ne siess a szerelemmel.
Figyelnek az istenek.
Mint erdei úton, köveken, holdtalan estén,
lépj lassan: a mélybe tekereg majd ez az ösvény
s lesz majd egyre keskenyebb.
Láttam puha lomb közt kanyarogni a halálba,
mindent, ami színes, belehullni ama lángba -
kivillant a puszta csont.
Szárnyas szerelemtől nehezült meg, ami könnyed,
sejtés lett a fátyla a finombőrű örömnek,
oly pontosan egybefont.
Zöld láng szemed alján, le ne csapjon a szívedre!
Két sors ha kibomlik ölelésben tüzesedve
s két lélek egy igaz láng:
boldog lobogásuk csupa illat a halálnak -
bűnhődnek a földön, akik egymásra találnak.
Bár magasra ne szállnánk!
Nyár van, de az ősz mély oboái belezengnek.
Szökjünk - mire jó, mondd, ha a könnyű szerelemnek
szép rácsain túllátunk?
Kezd már komolyodni ez a perc is, de te fékezz.
Őrizd meg az első napokat. Hadd legyen édes
a föld felé hullásunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése