Illyés Gyula: Bennszülöttek

A falu alatt a folyó váratlanul zajlani kezdett s én úgy, ahogy voltam, kiskabátban, hajadonfőtt, fürge kamaszfutással leszaladtam az országúti nagyhídra, s csak bámultam a megváltozott vizet.

A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást: az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer meg ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Aztán havazni kezdett.

Aztán egyheti vastag havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött. A hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorságai szigetekké váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor a napközben az árkokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte ezt az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fent az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.

A befagyott tengernyi víz kékségben, tisztaságban tökéletes versenytársa lett az égnek, felhők úsztak rajta, a hegyekről nézve még a madarak röpte is meglátszott benne. Tájékozódásul göröngyöt vágtam rá, a szétugrott földdarabkák messze siklottak a sima felületen. Most már a távoli falvak és puszták is úgy ültek a jégen, akár ezek az odavágott göröngydarabkák.

Erőlködésében a nap háromszorosára dagadt és vérvörös képpel egyszerre két alakban gördült az ég és a jég kettős láthatárának szélén, mintegy tótágasra csábítva ezt az egész elkápráztatott világot. Minden kikerekült vagy megkettőződött. A jégen a targallyú fák alatt ott tükröződött egy teljes gyökérkorona is. A cipóalakú dombok az aljukhoz tapadt új cipókkal olyan szép gömbbé egészültek, mintha egész életükben csak ez hiányzott volna nekik. A csordakút együgyű gémje az alája került gémmel csodás rendeltetésű szerkezetté alakult, amilyen csak a mesék iparában működhet. Az elöntött országút jegenyéi úgy hajladoztak fejre állított másukon, mint cirkuszban az akrobaták. Szél fújt. A menyődi öreg vártorony alatt, amelyben hajdan Szilágyi Mihály raboskodott, a másik, ikertorony oly tisztán, kicsinosítva, szinte vadonatújan ragyogott, mintha az volt volna az igazi, mintha ott a jég alatt még mindig a Hunyadiak nagy korszaka tündökölne. Úgy éreztem, mintha mindenben az a lenti világ volt volna az igazi. Izgatottan szaladtam fel a korcsolyámért a padlásra.

Lerohantam a partra. A szél erősbödött; jobban mondva csak itt mutatta meg, hogy mit tud, ahol volt helye hozzá. Visszarohantam a házba a malaclopóért, azért az ujjatlan lebernyegért, amely internátusi diákegyenruhám tartozéka volt, de amelyet itthon a faluban sosem terítettem a nyakamba, épp azért, mert megkülönböztető egyenruha volt. Aztán megint le. A szőlők közt futtomban kikaptam egy karót, hegye reccsenve maradt a fagyos földben.

Mintha meztelen vízen szaladtam volna. A jég oly átlátszó, oly tiszta volt, hogy így felülről s közelről nézve alig lehetett észrevenni. Egy lendülettel jó mélyen besiklottam, körülnéztem; a világ egyszerre kinyitotta kapuit, azt a szabadságot éreztem, amit az Alföldön Orczy még tárgyilagosan, Petőfi már részegülten érzett.

Nem először éreztem. A táj már többször megrendezte ezt a játékot. A tíz-húsz kilométer széles völgyek nyaranta gazdag réttel, krumpli- és kukoricafölddel szolgálták az embert, de ősszel néha - mintha csak valami régi emlék jutott volna eszökbe - érthetetlen vásottsággal úgy viselkedtek, mint mikor helyüket a térképen apró, a mocsarat jelző zöld vonalkák mutatták, vagy mint amikor még a térkép se próbált parancsolni nekik, amikor még a Balaton nem vérzett el a Dunába, hanem Nyugatra harapdáló öble volt annak a különös tengernek, amely még kiszikkadt fövenyével is óceánok végtelenségét varázsolta a költő köré. Amit Petőfiék nyáron frissen és dúsan kaptak, abból kaptam én ízelítőt télen. Elég volt ez is. Balkéz felől a Sárvíz lapályán Fehérvárig, Siófokig nyílt a táj; jobb kéz felől a Sió völgyén Szekszárdig; szemben a Kapos mentén Kaposvárig; s ha már a Balaton s a Duna is befagyott, hát Tihanyig, Tapolcáig és Orsováig, a világ végéig. A Sárköz és a mezőföldi Sárrét találkozásánál álltam. Megindultam, egyelőre a Szittyósra, a falu túlsó oldalára.

Egy mozdulatot sem kellett tennem. A karót keresztben derekamra helyeztem, a malaclopó ettől vitorlaként feszült hátamhoz. A szél úgy felkapott, mint a pihét.

Repültem és közben lábam alá néztem. A víz elég mély volt. Az alig észlelhető jég alatt elfonnyadt, de még talponálló vadvirágok és magas fűszálak tarkállottak, ezek felett repültem, aztán hirtelen egy nádas tetején. Fűzbokrok meredtek alattam, minden águkat láttam, sőt az alájuk hullt leveleket is. Barnás volt ez a lenti világ, akár egy szelíd tekintet, néha a nap kölcsönvett sugarával még fényt is lövellt, szinte felpillantott rám, - kerekre nyitott óriási szemen kapkodtam megszárnyasult lábamat. Száguldó vízipóknak gondolhattam magam, Jézusnak a csodába fagyott tavon. A jég meg-meghajlott.

Még vékony volt, testem lendülete szerint hullámzott, mint otthon a rugós dívány, melyen végig-végigsétáltunk gyerekkoromban. Sokszor éreztem: ha megállnék, vagy csak lassítanék, csörömpölve összetörne alattam ez az egész üvegvilág. Aztán szántszándékkal még kerestem ezeket a veszélyes helyeket, a jég ott még fényesebb volt. Kevesellve a szél iramát, teljes erővel nekiszaladtam, aztán hatalmas ívben, fél lábon, a veszély szívdobogtató kéjében átsiklottam rajtuk. Lent a barnás víz alján a még barnább iszap néha lusta bolyhot eresztett: egy hal megriadt és megmozdult álmában. Az urasági halastavak felett jártam, ahonnan a vállalkozóbb pontyok évről évre világgá szöktek.

Nagy kanyarban értem a falu túlsó oldalára. A kertek itt a rétre nyíltak, most erre a végtelen jégmezőre, amelyet Isten tudja miért, magántulajdonomnak éreztem, vagy legalább bérletemnek, a téltől. Igaz, az ég-világon csak én használtam. Hirtelen lábvetéssel fékeztem, aztán eszeveszett pörgéssel megálltam, jobban mondva csak egyhelyben maradtam, mint a forgócsiga. De keringés közben sem vettem le szememet ott a kerti házak között a legmagasabbról. Bajtiék kúriája volt. A ház az utca felől alig különbözött a többi parasztháztól. Hajdani építtetője egy kicsit törökös gőggel és daccal az udvari bensőségeken, az árkádos tornácon, a szép és tökéletes empire-lóistállón kérkedte el a család nagyságát az üres határnak, a semmiben kóválygó szárcsáknak és bíbiceknek, az Istennek. Innen nézve egy kis emelkedésen állt a ház. Az idő alaposan megviselte, de most - mintegy jóvátéve a százados pusztítást - a dér, a jégcsapok, a zúzmara tündöklő ékszereivel tündérkastéllyá varázsolta. Hirtelen varázslat szállta meg ettől függetlenül is. Bajti Pannával naponta találkoztam, naponta megmondhattam volna azt, amit a szertelen kamasz-szív sugallatára a faluban kívüle legalább még hat lánynak eldadoghattam volna. Miért éppen most öntött el a vallomás vágya? Csináltam egy-két merészebb mutatványt, de aztán elszégyelltem magam ügyeskedésem nagyon is szembeszökő fitogtatása miatt és egy kicsit arrébb vonultam.

Néhány szökkenés után ezt az új helyet is feltűnőnek találtam, megint arrébb száguldtam, aztán ismét arrébb, majd egy kicsit oldalt. A parttól már kilométerekre voltam. Végül oly messzire mentem, hogy a háznak legfeljebb a kéményéről pillanthatott meg volna valaki, de az is csak ágaskodva. Találtam itt is egy hártyaszerűen vékony jégréteget, ezen kezdtem neki legszebb mutatványaimnak. Köröztem előre, hátra; fölugrottam, előredűlve megfogtam a korcsolya orrát, egyik lábamat hátul felnyújtottam és így írtam a nyolcasokat. A jég megreccsent. Lenéztem a mélységbe és annál odaadóbban dolgoztam. Néha a ház felé pillantottam, melynek én is csak kéményét láttam, lélegzetet vettem és zihálva, kihevülve folytattam mutatványaimat. Forogtam, táncoltam, mint egy dervis.

Aztán egyszerre, - mint aki elkészül egy sürgős munkával, de másutt még sürgősebb várja, - az utolsó ugrás lendületéből megint a végtelen jégtükörnek iramodtam.

Félóra múlva Simontornya alatt voltam. De repültem nyílegyenesen tovább, mintha valami gyors üzenetet vittem volna, mint a paripa a királydinnyés homokon, Szabadszállás és Kecskemét között, azaz a Hatvani utcai hónapos szobában: Petőfi képzeletében. Milyen hírt s kinek? Egyszerre megálltam.

A jég szélén húzódó dombok és a jégen megülő tanyák egyszerre ismeretleneknek tűntek fel.

Akkoriban láboltam ki a kamaszkornak abból a szakából, amikor a betűk világa elevenebb az életnél, amikor a múlt valóságosabb, mint a jelen.

A vidék történetét akkor még csak helyi kalendáriumokból és mendemondákból ismertem. Annál szabadabban ereszthettem neki képzeletemet. Mire egy kis tájékozódás után rájöttem, hogy hol is vagyok, addigra minden érzésemmel és érzékemmel a múltba érkeztem. Segített a vidék is: csendes volt és kihalt.

Itt a völgy beláthatatlan ölében minden tanya, minden puszta helyén valamikor falu állt. A végtelen réteken és szántókon, ahol nyáron az uraság gőzgépei és csordái bőgnek, minden dűlő neve egy hajdani virágzó település pusztulását gyászolja. Élénk városkák simultak disznódeleltetővé meg marhaállássá a keleti és nyugati hódítók patkó-dobajára.

Elképzeltem, hogy itt a dombok mögött, Jutason, Vaálon, Bikácson, Tevelen kucsmásan és persze kacagányosan még mindig az alapítók járnak; az Árpád nemzetség alapította ezeket, ahogy a nevek mutatják; már csak azok mutatják.

Melyik lehetett Barbacs? - néztem hirtelen körül, - melyik Berence és Töbörcsök és Bökény? És hol vannak a besenyők? - kaptam fel a fejemet, mintha nekem kellene felelnem értük.

Még István, az első, hozta őket ide, faluszámra; egyik részük a Sárvíztől keletre, Cece, Vajta, Hard felé húzódott le egészen a Sárközig, másik részük nyugatra, Fáncs, Hörcsök, Hatvan felé, a harmadik a Kapos és a Koppány völgyét ülte meg Döbröközig, Tamásiig. Bebújtak a mocsarakba, de aztán egyszerre csak szép falvak házteteivel dugták ki fejüket a zsombékok közül. Még századok múlva is pogányok voltak. Mi történt velük? Visszabújtak? Szerettem volna felkiáltani, nagy hangon, mint holmi eposz elején, hogy Odány, Kajdacs, Csutor és ti többiek, Jók, Jaba, Csabak, Madocs, Bod, Belece, Kajnád, Topoly, bújjatok elő. Harcra vittem volna őket, új honfoglalásra.

De hisz Odány még megvan! - villant eszembe s már kaptam is arra szememet. De tekintetemet meg kellett toldanom vagy húsz perc száguldással, amíg a tündöklő jéglap végén a kis göröngyök közt fölfedeztem Odány-pusztát. Az egész két cselédház volt, meg egy juhakol egy kis dombhát tetején. Innen alig nagyobb egy vakondoktúrásnál. Rámeredtem. A nap úgy tündökölt a jégen, az a kis fekete pont olyan vakító fénynyilak közepébe került, hogy szememet le kellett hunynom. Így is rózsaszínben izzott köröttem a hideg levegő.

Száguldásomat most annak a vakondoktúrásnak növekedése mérte. Az ormágy tetején abból a három kis gombostűfejből máris három gyufaskatulya lett, aztán hamarosan három szivarosdoboz. Jutalom volt ez a növekedés, de sarkalás is még gyorsabb iramra. Jobb kéz felől, nem messze tőlem, egy nyúl ügetett a jégen, nagy cikk-cakkban, mert föl-fölbukott és csusszantában oldalra sodorta a szél. Meglibbent bennem egy kis kedv, hogy utánaeredjek, de a cél most a három ház volt, már asztalnyi nagyságban. Már a kémény füstjét is láttam, már ott is voltam.

A partról nagy csaholással egy kuvasz rohant felém, de a jégen az is megcsúszott, két hátsó lábán ülve érkezett hozzám. Ez egyszeriben elvette bátorságát, de ugyanakkor méltóságot adott neki. Feszes ülőhelyzetéből olyan fennkölten fordította fejét felém a kutya, mintha a kuvaszok trónszékében ült volna. De én a besenyőket kerestem. A majorság elhagyott volt. Csak a napfény szikrázott a magányos szekerek nedves oldalán.

Végre felfedeztem egy őst. Nem messze a parttól szénaboglya állt kötésig a jégben, annak tetején tartózkodott a besenyő, kezében tündöklő csákányt tartott, azzal dolgozhatott, de most épen pihent. Csizmában állt ott, a szél néha combjához tapasztotta a bő gatyát és odamutatta a két térdet annak az istentelen hidegnek. Fejében, kanászosan a tarkóra csapva épp oly hegyes, magas kucsmát viselt, amilyet Kún László hordhatott. Az eszeveszett nap épp háta mögött dolgozott, csak körvonalait láttam az ősnek. Bizalommal löktem magam feléje.

- Nicsak - mondta a pogány, ahogy meglátott - te vagy?

Nagy Ferenc bácsi volt, töméntelen keresztapáim közül az egyik. Nem tudtam, hogy itt laknak.

- Itt lakunk, itt halunk - fohászkodott neki egy káromkodásnak és rendre végig is mondta, mint egy ázsiai vendégköszöntő imádságot. Aztán rögtön:

- Nincs masina nálad? Örzse nénéd éjjel-nappal a kemencét őrzi, de kívülről, mert ha kialszik, megvesz bennünket a fagy. Magunk vagyunk az egész pusztán.

Aztán ahogy észrevette, hogy nagyon megbámulom ott csákányosan a boglya tetején:

- Átázott, megfagyott, olyan ez, akár a csont. Szálanként kéne leszedni, megszárogatni, hogy az a szegény jószág föl ne forduljon ehiben. Mert azt itt hagyták.

És megint imádkozott egyet, búcsúztatót az eltávozottak után. A jégen újra nyúl evickélt. Messzibb is járt egy.

- Mi az - kérdeztem, - máris farsangra mennek?

- Az - küldött feléjük is egy rövidebb üdvözlést az ős. - Szöknek a halálból. Mert a sziget most igazi sziget lett, aztán ott már mindent fölemésztettek, - de most már mi magunk is azt nézegetjük, merre iszkoljunk innen.

Aztán ő csodálkozott rá az én felszerelésemre. És "masina, masina", hajtogatta megint.

Nem kellett sokat célozgatnia, egy-kettőre megindultam le Kopaszhalom-pusztára. Apró vakondoktúrás volt az is, ott a láthatár lógó szélén, mikor Ferenc bácsi ujja rábökött. De hamarosan szintén megnőtt; a vitorla pompásan működött. Leguggoltam, úgy röpültem. A pusztán már jó messziről megláthattak, mert közeledtemre sokan lejöttek a jég partjára.

Kiegyenesedtem. De a szél most már kavarogni kezdett. Így történhetett, hogy amikor épp ki akartam kötni, egy külön, saját szakállára dolgozó fiaszélroham elkapott és a part mellől, visszaloholt velem a jég közepére.

- Gyufát! - kiáltottam fordultomban a part felé, - masinát!

Szerencsére a kelekótya szélroham kezéből egy becsületesebb oltalmába kerültem; az szépen odacsúsztatott a parthoz.

Addigra a fél puszta kicsődült látványomra.

Hát ezek igazán olyanok voltak, mintha csak tegnap érkeztek volna ide Első Istvánnal, ha nem Negyedik Bélával, a kitakarodó tatár nyomán. Leejtett állal és a szögletes állak és pofacsontok felett azokkal a lapos szemekkel hétszáz esztendő távolságából bámultak rám. Számukra - az ő korukban - az acélkorcsolyát még nem találták fel. Sok minden nem volt még feltalálva.

A lányok a szegények megható nevetgélésével helyezgették pucér karjukat a mellen átkötött nagykendő két ágába. A legények a hónuk alá, vagy a hidas nadrág nyílásába dugdosták kezüket, könyökig. Egy találékony öregmama macskát ölelgetett, ezzel védte magát a széltől. Mások összebújtak, mint a juhok. Meg-megpördültem, az előbbi szélroham-kölyök visszatért, megint magával cipelt volna. Pörögtem; úgy emlékszem az egész jelenetre, mint amit körhintáról lát az ember. A lányok vidám kiáltozással hajkurásztak egy mezétlábas kisfiút befelé, a hosszú cselédház felé, amelynek tiszteletemre megnyílt ablakaiban és ajtaiban a verőce felett úgy hajladoztak és csivogtak több sorban is a gyermekfejek, akár a fecskefiókák, mikor az anya a fészek körül repked. Lábukon sem lehetett több, mint a fecskefiókákén. Általában lábbeli is kevés kerülhetett még e tájra. A maguk módján segítettek rajta. Amelyik lánynak jutott valami a talpa alá és kijöhetett a szabadba, annak a két karján, keblén, hátán, de talán még a vállán és fején is nyújtózkodott egy-egy apróság. Mint a szép vastag tövön felsarjadt fák, amelyeken tömzsi ágak tartják a lombot, úgy álltak ezek a lányok ott a parton, mert leginkább egy lábon álltak. Mint megannyi erőművész-együttes... emlékezetemben mintha még a karon ülő apróságok is tartottak volna egy-egy kisebb karon ülőt. Az egész pusztán alig akadt tíz szál gyufánál több, de hármat ideadtak.

Amíg előkerítették, egyre nyugtalanabbul lebegtem ott a szélben a jégen, mint az indulhatnékú pillangó. Aztán az ajándékkal rögtön libbentem is tovább, talán örök emléket, egy életre szóló mesélni valót hagyva hátra a bámészkodókban arról, milyen is a valóságban a garabonciás.