2011. dec. 1.

Kosztolányi Béla: Ezüstbot



Elek a zsibbasztó és tompa délutánon elaludt, ültő helyében. Mire fölébredt, már este volt, - haldokló violafénnyel - senki se ült az elsőosztályú fülkében. A vonat alacsony falak közt rikkantott és ugrált, egy közeledő állomás előtt, annak a városnak az aljában, melynél át kellett szállnia, hogy a legközelebbi gyorssal hazautazzon.

Kábultan nyitotta föl szemét, mint az ébredő utasok, kik első pillanatban megriadnak attól a gondolattól, hogy álmaikban más irányban vágtattak és nem támogatták akaratukkal a vonatot, mely azalatt lelkiismeretesen röpítette őket szilárd céljuk felé. Arca dagadt volt az egészség­telen álomtól, orra - a forró gőzfűtéstől - vérbő, a torka száraz. Összeszedte holmiját, egy disznóbőr bőröndöt, egy kézitáskát, egy gyapjútakarót, magára kapta a télikabátot is. Akkor vette észre, hogy a fülke hálójában egy bot van. Valószínűleg ott felejtette valaki. Kezébe fogta, aztán az idegen holmi iránt érzett megvetéssel visszadobta a hálóba.

A fülkében egyedül a bot fogantyúja árasztott fényt. Körötte a homály - pár milliméternyire - szürkésen derengett. Újra leemelte és nézte. Közönséges bot volt, melyet százan és százan viselnek, a fája fekete, alul sáros és kopott, a kupakja elferdült, látszott, hogy a tulajdonosa sokáig használta és szerette. Ki is tekintett a folyosóra, hogy nincs-e ott az illető. De a folyosón lélek sincs, a többi fülkében se, egyedül szállt le s mindenesetre magával vitte a botot, hogy átadja a vonatvezetőnek vagy az állomásfőnöknek, annak, akinek a talált tárgyakat szokás átadni.

Egyelőre megvacsorázott az étteremben. Társaság híján se unta magát, mert a másik széken, vele szemben ült, a télikabátja mellett, a bot, mint egy idegen úr, aki nyájas és a feje ezüstös. Egyes mozdulatai okvetlenül a botnak szóltak. Félrebillentette a fejét, mosolyogva és kicsiny­lően bámulta. Soha életében sem viselt botot. Fizetni akart, a pincér azonban nem jött. Erre a bottal zörgette meg a padlót. A pincér ezt azonnal meghallotta. Künn a pályaudvaron, a fagyos, vidám éjszakában vívómozdulatokat tett és egyik útitársának egész vasúti térképet rajzolt a földre. A kalauztól pedig könnyedén megkérdezte:

- Ez a budapesti gyors? - és rámutatott egy kocsira, a botjával.

- Méltóztassék - felelte a kalauz, aki tisztelgett, mint az országgyűlési képviselőknek szokás.

Most végképen elhatározta, hogy a botot megtartja magának. Vidéki rokonainál, akiknél a kará­csonyi ünnepeket töltötte, harmincöt koronát vesztett, huszonegyesen. A bot épen harmincöt koronát érhet. Annyit mindenesetre, de semmiesetre se többet. Végre ő is vesztett egyet-mást: egy ezüstórát, az érettségi után, aztán tavaly a kávéházban ellopták a télikabátját. Otthagyta a fogason és valaki megtalálta. De találni és lopni két dolog. Mindenütt olvasható a fölírás: „talált tárgyak” és nem: „lopott tárgyak”. Homályosan emlékezett egy közmondásra: „talált holmi istenajándéka”. Ha nem magyar közmondás, akkor albán, vagy ilyesmi. Valahol okvetlenül olvasta.

Sokkal jobban izgatta ennél az, hogy a botot a sok csomagtól - akármiként nyújtogatta a nyakát - nem láthatta. Szeretett volna fölállni és kihalászni a hálóból, de a zsúfolt kocsiban lehetetlenség volt. Pedig ilyesmik oly könnyen elvesznek. Ezért minden leszálló utast gyana­kodva mért végig, nem viszi-e el a botot, az ő botját.

Jóval éjfél után érkezett meg, hordár, kocsi nem akadt, magának kellett vinni a poggyászait, gyalog. Bőröndje nem volt, de a bottal együtt lépkedni fölöttébb körülményesnek tetszett. Meg is botlott benne és többször leejtette a földre. Másnap világos téli reggel volt, éles színekkel. A Duna jégtáblákkal habzott, mint a jegeskávé, a hegyeken cukorsüvegek, hóból, még a szemétdombok is olyanok, mint a cukrászsütemények, melyek fehér tejszínhabbal, vagy barna mokkakrémmel vannak töltve. Csak most lehetett látni, hogy milyen csinos a bot. Ezüst nyele tündöklött a verőfényben. Hosszú sétára indult vele, végigment a korzón, bátran tekin­tett a lányok után, úgy érezte, hogy világfias és könnyed. Este egy zenés kávéházban színes likőröket ivott Zsiráf Paulával, a híres moziszínésznővel. A botot a ruhatárban helyezte el s - először életében - húsz fillért fizetett érte. Kétségtelen, gondolta, hogy bizonyos kiadással jár, mint a kutyák, nők és gyerekek, de megéri.

Csak harmadnapra vette észre, hogy kézitáskája nincs sehol. Sápadtan állt meg a szoba köze­pén. Bizonyos, hogy a vonaton ellopták, pedig gyöngyfókabőrből volt, istenem, háromszáz koronát fizetett érte. Helyette a botot hozta haza. Följelentést tett az ismeretlen tolvaj ellen s azzal vigasztalta magát, hogy a bot is megér körülbelül háromszáz koronát, mert nagyon nemes hajlású. Néha attól félt, hogy még többet megér. Lehet, hogy becses műdarab, vagy valami régiség is.

Amint így tépelődött, megjelentek előtte az útitársai, kiket - azt hitte - egészen elfelejtett már, egy vörösbajszos földbirtokos, mellette egy főispán, egy őrnagy, egy pap, egy hallgatag úr, ki oly halk és kenetes, mint egy kínai. Vajjon kié lehetett a bot? Ő a főispánra gyanakodott. Nyugtalanul ment az utcán. Mindenki a botra nézett, kétértelmű, gúnyos mosollyal. Erre az ezüst fogantyút a télikabátja szárába rejtette. A följelentés óta általában izgatott volt. Majdnem minden nap hajnalban vetődött haza. Botját valamelyik sarokba dobta, egy szekrény mellé. Megtörtént, hogy reggel az ágya mellett találta. Azt kellett hinnie, hogy a bot változtatja helyét, mint az alvajáró, éjszaka egyedül sétál a szobában.

Aludni se igen tudott. Egyszer azt álmodta, hogy rongyosan és sápadtan járkál házról-házra és koldul, száraz kezében egy koldusbottal, melyben fölismerte az ezüstbotot. Verejtékes homlokkal ébredt. Kezébe vette a botot. Fogantyúja lapján sokáig bámult egy jelet, melyet nyilván ravasz tulajdonosa vésett rá, hogy minden körülmények között ráismerjen. A karcolás mély, nem lehet lekaparni. Hiába feszítette késsel, a burok se jött le. Elek új borítékot akart rátétetni. De az ezüstműves azt mondta, hogy a fája nem éri meg, a borítéka pedig egyszerű bádog. Mit lehet vele tenni? El kell dobni a szemétre.

Így igazán könnyű szívvel válhatott meg a bottól. Bement egy kereskedésbe, vett valamit, a botot pedig egyszerűen egy szék mellett hagyta. Végtelenül megkönnyebbülten sietett haza­felé. Már a sarkon lehetett, mikor valaki utána szaladt.

- Kérem, - lihegte a boltifiú - ott tetszett felejteni.

Elek félreugrott, gyanakodva.

- Nem az öné? - kérdezte a gyerek és ráemelte vérszegény arcát.

- Hogyne - mondta.

- Tessék - kínálta újra a kifutó, de nem adta oda. Most már maga is azt hitte, hogy másé.

Elek olvasni igyekezett az arcából, tud-e valamit, könyörögve nézett rá, aztán kezébe nyomott öt koronát és elfogadta a botot. Az utca, melybe befordult, sötét volt. Híg, hideg sár borította az aszfaltot, tintafekete eső csöpögött a tintafekete égből, ráhullott az arcára, az ingmellére, mindent befeketített. Megragadta a botját. De úgy érezte, hogy a bot fogja a kezét, görcsösen, mint egy idegen ember keze.

Az vezette őt lépésről-lépésre, erőszakosan és keményen.

Mindig tovább és tovább.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Béla, a buta – Újabb elbeszélések)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése