Schober Béla (1867–1946): Ködképek – Emlékezés Petőfi halálának évfordulóján, júl. 31-én

    Debrecentől Pestig. Könnyű kimondani. De milyen testet-lelket törő út gyalog, télvíz idejében, üres zsebbel, üres hassal egyedül. Még ennél is gyötrőbb volt annak a sápadt arcú, vézna gyermek-ifjúnak, aki alig épült fel súlyos betegségéből s kurta köpönyegét – az is úgy lerítt már róla – nyakába kerítve: éjnek idején nekiindult a mindenségnek. Agyában eszmék forrtak, szívét érzelmek lelkesítették, de a zsebében nem volt semmi.
    Rút locs-pocs idő járta. Olyan végtelenül siralmas alaknak tűnt fel ebben az isten-ítéletidőben az a szegény vándor, aki gyalog bandukolt a kátyús országúton, a feneketlen sártengerben. A süvöltő, kaján szél arcába szórta a jeges esőt az utasnak; kopottas, ócska köpönyegét meg egyre ráncigálta jobbra is, balra is, hogy attól a csekély melegtől is megfossza, amit a hasadozott ruhadarab féltékenyen tartogatott.
    Farkasordító hideg volt. Az eső meg esett, esett szakadatlanul folyvást kövérebb, fagyosabb cseppekben. „Az utas arcára fagytak a könnyek,melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.”
    Talán Magyarországot siratta az ég bőséges könnyűjével, hogy legnagyobb költőjének is ilyen a sorsa!? Vagy Magyarország legnagyobb költőjét siratta az ég, hogy ilyen sors jutott neki osztályrészül.
    Mert abban a kopottas gyermekifjúban Magyarország legkiválóbb költője küszködött a zimankós viharral, hogy Pestre érjen azzal a kötet verssel, amelyet a zsebében rejtegetett s amelytől a lét vagy nemlét kérdésének megoldása függött.

Élet vagy halál!
Ezrét tört előre oly lankadatlanul.

    Tavaszi nap volt. De a nap nem olyan fényesen tűzte sugarait a földre, mint más tavaszi napokon. Sötét, terhes fellegek sötétkékbe vonták az ég azúrját; egy bárányfelhő sem tarkította a komor színt. A rongyos, füstös felhők kavarogva üldözték egymást. Egyszer aztán megeredt az ég könnyűje.
    Ez ez nem akadályozta meg azt az ezrekre meg ezrekre rúgó tömeget, amely Pest utcáin hullámzott, hogy ne méregesse virágos kedvvel az utcákat, hogy ne csatangoljon fel s alá.
    Mintha csak egy követ fújna a vén föld Galileivel, kezdi igazolni a porhanyóvá vált tudós vértanú állítását: Eppur si mouve.
    Megindult a földdel az ország szíve is: Pest.
    A tavasz összezúzta a tél fagyos bilincseit, szabadságdalt zúgva hömpölyögnek a szabad hullámok. Az emberek mohón szítták a buja, délszaki tavasz ibolyaillatát: valami bizsergető vágy ébredt fel bennük a szabadság előtt.
    Ezért hullámzott azon a tavaszi napon az a tenger sokaság.
    Nem soká kellett vezetőre várakozniok.
    Néhány lelkes, népszerű ifjú kelt a menet élére s rendezett olyan ünnepet, amely méltó marad a nagy naphoz. Magyarország szabadságának hajnalhasadása volt az.
    Megálltak egy nagy téren. És odalépett a dobogóra egy szőke ifjú, a magyar nemzet legnagyobb regényírója; majd egy karcsú barna ifjú, a legnagyobb nemzeti költő. Kard verte az oldalát, tűzkéve lángolt a szeme párjában, lelkesedés sugárzott a homlokáról. Ünnepies, mennydörgő hangon kezdett rá egy szózatra. Oly hangon, melyet megrezegtetett a szabadság megszületésének láza. Oly szózatra, mely lángra gyújt és őrületbe hoz.
    A hallgató közönség tomboló közönséggé lőn. Minden arcon, minden szemben rettenetes volt a láng: átszármazott az ifjú arcáról, az ifjú szeméből ezrekére, ezrekébe. A gondolatok szárnyai szerte csattogtak. És amikor az ifjú elvégezte a dalt, a szózatot, az imát: egy kiáltás, egy mennydörgés volt az ezrek hangja. Őrjöngve követelték: még egyszer! Még egyszer!
    Háromszor ismételte meg a költő a Talpra magyart, a közönség vele énekelte a rögtönzött dallamon crescendo:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

    S testet öltött az ige, az eszme. Azaz egy nap szült lelkesedést, bátorságot, áldozatkészséget, testvér- és hazaszeretetet, szabadságot, egyenlőséget és testvériséget. Ezen a történelmi nevezetességű nagy napon az a kopott utas, a legnagyobb magyar költő volt a hős ifjúság vezére. Csupán egy ilyen nap vezérsége s díjazva van az élet.

*

    Az aléltságából felocsúdott nemzeti szellem elementáris erővel tört mindarra, ami csak legtávolabbról is veszélyeztette a feltétlen, aranyszabadságot.
    Önzetlen lelkesedés korszaka volt, mikor a hazaszeretet Vesta-tüze hatalmas lobbot vetett s magával sodort mindent.
    A szabadságapostol varázsszava és a költő dala riasztotta talpra a magyart. Aggastyánok rozsdamarta fegyvere ismét felvillant, gyermekifjak kardot öveztek, szerzetesek elhagyták békés kolostorukat, leányok nemzeti zászlókat hímeztek, asszonyok fülbevalóikat, kösöntyűiket hordták halomra azért az eszméért, amelynek ez a szent neve: haza!

Csatázott a magyar.
Ki maradt volna otthon?

Ebben a forrongó káoszban érezte magát elemében a költő. Buzdult és buzdított. Lángolt és gyújtott. Bántotta az Egy gondolat…
    Ő egy maga többet használt a magyar nemzet ügyének, mint összes költőtársai együtt.
    Győztek volna-e a csüggedő, már-már lemondó spártaiak a szabadság-lelkesítette messeneieken, ha Tyrtaens nem önt lelket beléjök.
    Hány párja akadhatott annak a jelenetnek, amely Vajkon játszódott le!
    Vajk 2-3 óra járásra fekszik Nagy-Szebentől. Mikor Bem apó ezen a tájékon tartózkodott, egy alkalommal kémszemlére küldte Jobbány tüzérkapitányt vagy tizenkét emberrel: vizsgálják meg, nem közelít-e ellenség s merre van jó vert út?
    Az a tizenkét ember egy szálig tősgyökeres magyar legény volt. Petőfinek, Bem szárnysegéde volt, kedves támadt: velük tartott. Rebus bene gestis betértek egy derék magyar gazda vendégszerető házához, aki jóléte aszúborral vendégelte meg őket. A legények váltig unszolták Petőfit:
- Halljunk egy harci dalt hevenyében! Petőfi merőn szegezte tekintetét egy pontra, néhány pillanatig, aztán kirúgta maga alól a széket, felkapta a poharát s kezdett szavalni: „Mi ne győznénk!? Hiszen Bem a vezérünk.”
    A legények megtapsolták. Másnap az egész tábor ajkára vette a dalt s lelkesedett rajta.
    És jött a halál, de a legszebb alakban: a hősi halál. Elnémult édes ajka, el örökre. Ki lelket adónk volt gyászos napokon, kinek varázsszava költi fel.

*

    Hadd nyugodjék békén. Háborgó szelleme még holta után is eljár hozzánk, a magyar hazába.
    Íme, minő ritka tünemény ez az ember! (Ha szabad-e így neveznem?) Élete boldogtalan is: hisz annyit szenvedett! Boldog is: hisz annyinak világított! Halála boldogtalan; sírját nem jelöli fejfa: boldog; a hazának áldozta fel szerelmét, életét, halála olyan volt, aminőnek álmodta. A szabadságért folyt ki az ifjúi vér szívéből. Holttestén átfutó paripák száguldtak a kivívott diadalra. Együtt esett el, együtt hantolták el bajtársaival jeltelen sírba Erdély bércei közt. Ha minden hős nevét babérlevélre írjuk s nem koszorú: erdő lesz a neve; akkor a költőfejedelem babérleveléből nő a legmagasabb fa abban az erdőben.
    Mikor jön más hasonló!

*

    Arról a nagy emberről vonultak el ismét lelkem előtt ködfátyolképek, mint annyi, annyi éjen, sok önfeledt pillanatban. Ködfátyolképek szenvedése korszakából, dicsősége tetőpontjáról és a megdicsőüléséről annak, ki a hajnalhasadás pacsirtája és szabadságharc oroszlánja volt.

„Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimitja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…”
(Arany)

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 31. szám, 1896. aug. 2.