Kosztolányi Zoltán (1879-1953): A két László

I.
Mint a nemes tölgy vad viharokkal
Daczra kelőben: - mit hite költ -
Hunyady László áll nemes arczczal,
Homloka fenkölt jelleget ölt.

„Mennyire csak tud honfiu szivet:
Tölti be szívem honszeretet,
S Cilley tőled rágalom illet,
Ime te írád e levelet!”

Sáppadoz Ulrik, kardja után nyúl
Vad dühe gerjed, - vérbe szeme -
Éles aczéllal rárohan orvul…
Csattan a László gyürü-köve.

„Védtelen állok, látod-e ember?
A ki reám tör: nem nemes az!”
Nyilik az ajtó… csattog a fegyver…
- Véribe fetreng Ulrik, a gaz.

II.
Szent biblia könyvén esküre tartja
Jobbját a király és esküszik esküt:
„Im esküszöm égre, égi javamra,-
- Bár Ulrik eleste szivemen űrt üt -
László sohse bántalak; krisztusi hitben
Légy tanum Isten!”

Félelme eloszlék édes anyának:
Sérthetlenül állván gyermeke élte,
A gyermeki szivek megnyugovának:
Hisz bántani nem fog, szentül igérte,
Szent könyvre fogadva krisztusi hitben,
Tudja az Isten!

III.
Szent György tere mért tele néppel? -
Égnek meredez fene vérpad,
Annál seregel szanaszéllyel, -
Megfesti az esti bíbornap.

Lászlót vezeté ki bakója - -
Elcsendesül a tömeg izben,
Megrendül a szive valója,
Sóhaj szakad emberi szivben.

És villan aczél deli főre,
Im visszaverődik erőtlen,- 
Sujt ujra, hogy hullna le tőle - -
Kárt nem tesz az a deli főben.

Kétségbeesetten üt ujra…
Fenségesen áll Hunyadink ott,
Hosszu haja csünge le róla:
Az volt, mire mestere sujtott.

Törvénytelenül vagyok itten,
László sohse’ törve reád még;
Törvényesen érte bünhödtem, -
Szívlak szabadon te szabad lég!”

Lép s megbotol hosszu ruhája
Szélébe… bukik bele térdre…
Hóhéra üt ujra utána…
Elhull feje, elfoly a vére…

Elhullt feje – s ime boszura
Felzug-morog a tömeg izben…
Megrendült szive, valója…
Átok fakad emberi szivben…

Lép s megbotol hosszu ruhája
Szélébe… bukik bele térdre…
Hóhéra üt ujra utána…
Elhull feje, elfoly a vére…

Elhullt feje – s ime boszura
Felzug-morog a tömeg izben…
Megrendült szive, valója…
Átok fakad emberi szivben…

IV.
Holló szinü éjfél, ördögi zaj van…
Zord, rémteli égnek menyköve csattog,
Zápor foly az égből zugva patakban, -
Megcsörren az ablak, jégveri: pattog - -
Fetrengve az ágyban rémteli képek,
Sátáni kínokkal szörnyü kisértet
Rémitgeti Lászlót, - esküszegése
Nem hagy szelid álmot jönni szemére.

„Mátyás menekül, - nem nézve le rája
Vak börtöne mélyén széttöri lánczát…
Börtönbe veté őt balga királya
S őrizteti féltvén a koronáját…
S im széttöri lánczát, fut, menekül már,
Országa epedve, népe reá vár…
Láncz csörren… ah! Mostan tördeli lánczát…
Megrázza az orkán ablaka rácsát.”

Mátyás uram, itt van börtöne zárva,
El nem mehet innen őrzik az őrök:
Felségi parancsod nem vesze kárba,
Innen sohasem tud szökni előlük.
„Nem balgatagul zárt népe reája,
Im ő leve annak dísze, királya - -
Káprázat ül arczán, a koronáján”…
Villámlik, az ég dörg, tombol az orkán.

„Hah! Hol van Hunyadnak hős fia László?…
Számon veszi tőlem – irgalom! – Isten,
Hah! Hallom az égből mennydörög a szó -
Óh, irgalom Isten!! … nincsen az itten…
Én őt sohse bántám… eskümet adtam…
- Szörnyü tüzes üszkök vannak alattam…
Szedjétek el innen!… lángra kap ágyam!”…
Villámlik,eső zúg szertelen árban.

László, uram, ébredj, rémes az álmod!
- Azt véli, hogy alszik s költi poroszló -
Ébredj hiszen itt nincs semmi se: látod, -
Nem szólt hisz az ur, nem menydörög a szó!
Hű szolga, ha tudnád, mennyire ébren
Csüng jó urad ilyen rémteli képen!…
Irtózatos álom lenne belőle,
Ébren: zavaros lett ép esze tőle.

„Szent-György tere zúgó néptömegen át
Vérrel boritott fő integet én reám…
Űzzétek el onnan! – látom az ujját
Én rám mutat, én rám, vér van az arczán…
Vér!… vér!… versen süt esti bibornap…
Vértől veresült a bárdja bakónak…
Vérpadra veres vér csurran az élről
Vér-zápor eső hull zúgva az égről…”

„Fenségesen áll ott büszke nemes fő…
Villant iszonyúan bárdja bakónak, -
Vértől leve szörnyű lapja vereslő -
S még áll a nemes fő, - ajkai szólnak - -
Hangzik szava csengőn, zug, morog a nép…
Őt élteti immár életadó lég…
Óh! menekül már! – vére nem én rám
Szárad ugy-e?! Én nem, nem sohse’ bántám!”

„Hah!!… ujra suhant bárd fője legördül…
Óh! irgalom isten!!… gyilkosa lettem!”…
Zordon, komor égnek menyköve dördül
Zörrennek az ajtó zárai menten -
„Értem jön az Úr, hah!… nyilik az ajtó!…”
Kétségbeesetten néz oda László - -
Vad, szörnyü kiáltás hangzik az éjben - - -
- Úr trónja előtt áll lelke az égben.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 36. szám, 1896. szept. 6.