Történik egy kis fürdőhelyen, augusztus végén. A nyaraló tornácán vacsorára készül a család. A nagyapa - sovány, barna szemű öreg - bojtos hálókabátban ül, és pipázik. Az unokái egy padon ülnek. Lassan-lassan mind az asztalhoz telepszenek.
1.
AZ APA. Itt a kenyér? Üljünk le. Gyerekek, siessetek enni. Vacsora után rögtön lefekszünk. Az esték már hűvösek.
AZ EGYIK FIÚ. A nagyapó megígérte, hogy vacsora után kivisz az erdőbe, a tó mellé. Ugye, nagyapó?
A MÁSIK. Már görög-gyufát is vettünk, papa. Nézd csak: ez a piros, ez meg a zöld.
A NAGYAPA. Csak legyetek türelemmel, fiúk, aki jó lesz, az kijön a nagyapával.
A gőzölgő vacsorát hozzák. A cseléd egy kerti lámpást tesz az asztalra. Mind ülnek és esznek. Hosszú szünet.
AZ ANYA. Hozzátok ki a kabátokat. Hűvös van...
AZ APA. A szél fú. Én is fázom...
AZ ANYA. Gyerekek, vegyetek kabátot. - Nagyapó, nem kell kabát?
A NAGYAPA. Nem, fiam, hisz még egészen meleg van.
AZ ANYA. Mi fázunk mind.
A NAGYAPA. Halvérűek, didergő fagyosszentek vagytok mindnyájan. Eszik. Én még a régiek közül való vagyok. Nézzetek meg jól. Egész délután dolgoztam a kertben. Látjátok azt az óriási szőlőfürtöt? Meg azt a kövér sárga dinnyét? Mind én szedtem tinéktek.
AZ ANYA. Nagyon szépek, nagyapó. Ezekből a gyönyörű viaszszínű fürtökből majd télire is elteszünk. Egy kosárral már ma is levitettem a kamrába. A cseléd bevarrta a tüllzsákokba, s felkötözte a keresztlécekre.
AZ APA. A dinnye is nagyon szép és érett, ideje volt, hogy leszedjék.
Szünet. A villák és kések csörömpölnek. Esznek.
AZ APA. Korán sötétedik...
A NAGYAPA. Még mindent jól lehet látni. Az országúton megy haza egy szekér.
AZ APA. Én úgy látom, hogy az egy hazaballagó paraszt.
A NAGYAPA. Lehet...
AZ ANYA. Lassan ránk jön az ősz.
A NAGYAPA. Ti mindig az őszről beszéltek, pedig még most a nyár derekán vagyunk.
AZ APA. Azt éppen nem mondhatnám...
AZ ANYA. Az augusztus vége felé jár.
A NAGYAPA. Látjátok, a nap azért mégis olyan forrón süt, mint a parázs. Délután is úgy átmelegítette a hálókabátom posztóját, hogy szinte pörkölte a hátam; le is kellett vetnem, és azután amúgy legényesen, ingujjban gyomláltam a kertben. A tó is majdnem hogy süt. A gyermekeket délelőtt alig lehetett kihozni a vízből, olyan szívesen ellubickoltak benne. Öröm volt nézni. A fürdős szalmakalapot nyomott a fejükbe. Sárral dobálóztak, pacsáltak, és fejest ugráltak a padról. Istenemre, én is közéjük megyek, ha nem szégyellem magamat. Az ördögbe is, augusztus van, nyár van. Hol még a szeptember, a vénasszonyok nyara? Talán meg sem érjük...
AZ APA. Ilyenkor már kevesen fürdenek. Nem jó, ha a gyermekek maguk mennek a fürdőbe.
AZ ANYA. A nagyapa mindig velük van.
A nyaraló melletti kápolnában megszólal a lélekharang
AZ APA. Harangoznak. Hét óra.
AZ ANYA. Milyen korán van már este. A szobában majd meg kell gyújtani a lámpást, hogy lássunk bemenni. A téli ruhákat vacsora után el akarom rakni. Délután áthozattam a padlásról a ládákat.
A NAGYAPA. Azért van itt olyan naftalinszag.
AZ APA. A nyárnak vége...
A NAGYAPA. Ilyen hamar...
Rövid, zavart csend.
AZ APA. Elmennek vacsora után a gyerekek?
AZ ANYA. Hová?
AZ APA. A nagyapó mondta, hogy majd kiviszi őket az erdőbe.
A NAGYAPA. A tóhoz.
AZ ANYA. A gyerekek már álmosak. Pistike alig bírja már nyitva tartani a szemét.
AZ APA. A tó csupa láp és hínár. Néhol egészen kiszáradt.
AZ ANYA. A kikötőben megijednek a gyermekek az ormótlan csónakok árnyékától, s éjjel nem tudnak majd aludni.
AZ APA. A víz csobogását sem lehet hallani, mint nyáron. Hallgassatok csak, gyerekek!
AZ EGYIK FIÚ. Én nem hallom.
A MÁSIK. Én sem...
AZ APA. Csak a békák brekegnek. A tó mozdulatlan.
AZ ANYA. Rászállt az őszi csend, s megfagyott tőle.
A NAGYAPA. Azért is kimegyünk, fiúk! Jöjjetek, megmutatom nektek, milyen virgoncok még az ezüstös habocskák, s szóló lombok, a beszélő virágok. Jöjjetek, gyerekek... Bemegyünk az erdőbe, zöld gallyakat törünk, felbokrétázzuk a sapkánkat, táncolunk, dalolunk. Olyan vígak leszünk, hogy meg sem ismernek bennünket, ha hazajövünk.
AZ EGYIK FIÚ. Éjjeli lepkéket is fogunk?
A NAGYAPA. Persze hogy fogunk.
A MÁSIK FIÚ. Bogarakat is?
A NAGYAPA. Ezret, galambom. Megmutatom tinektek a piros rákokat, a zöld gyíkokat, a rucákat, a bíbiceket, a gólyákat. Hol a puskánk? Hozzátok ide. Ha valaki utunkba jő - a teremburáját! -, ledurrantjuk egyszeriben. Jöjjetek a nagyapóval. Ne féljetek. A sötétben leülünk a padra, és majd hallgatjuk az édes kis madarak csicsergését.
AZ EGYIK FIÚ. A papa azt mondta, hogy a madarak már mind elrepültek. Afrikába.
A NAGYAPA. A papa nem tudja. Csak ősszel szállnak el tőlünk.
A MÁSIK FIÚ. szünet után, okosan. Miért nem akarod te, nagyapa, hogy ősz legyen?
Nagy csend.
AZ ANYA. A gyerekek meg fognak ott fázni. Pistike úgyis köhög. Édes nagyapó, üljön le már közénk.
A nagyapa újra leül a karosszékbe.
Az APA. Maradjon itt ma, nagyapó. - Olyan jó itthon lenni.
AZ ANYA. Az erdő ilyenkor hűvös, és nincs benne senki sem. Inkább bemegyünk majd vacsora után a szobába, s felolvasunk a nagyapónak valami régi történetet a csatákról, a háborúkról...
AZ APA. A fürdőhely már különben is lakatlan. A szobák üresek. A cukrász tegnap bezárta boltját.
AZ EGYIK FIÚ. Már haza is költözött.
AZ ANYA. Én sem szeretek ilyenkor ősz felé átmenni az erdőn. A lombok olyan ritkák. A sovány fák ágai koromfeketék, s szüntelenül meg-megzördülnek a széltől. Vagy nem is tudom mitől...
AZ APA. Az ember minden bokortól megijed.
AZ ANYA. S a homályos úton olyan barátságtalanul ég a piszkos petróleumlámpa, mintha valakit gyászolna...
AZ APA. Augusztus végével a nappalok nyáriak, de éjjel már ősz van.
A NAGYAPA. Csakugyan itt lenne az ősz?
AZ ANYA. sóhajt. Bizony.
A NAGYAPA. Pedig alig múlt el a nyár.
Szünet.
AZ ANYA. Lassan-lassan főzzük a szilvalekvárt is. A rézkotlákat el kell hozatni.
Szünet.
A NAGYAPA. Nem szeretem az őszt. Olyan szomorú.
AZ APA. szivarra gyújt, mélyeket szippant.
A NAGYAPA. Nem akartam elhinni, hogy itt van... Most már tudom, miért sajdult meg tegnap este lábamon a régi seb. Igaz lenne tehát?
AZ APA. nagyon lassan beszél. Én is mindig megérzem az őszt... A múltkor vacsora után kimentem a tópartra szivarozni. Már jó két hete lehetett. A fürdőépületben még zúgtak a szobák a nyaralóktól, mint a kaptárok. A nagyteremben játszott a cigány valami nyári táncmulatságon. Az asztalok előtt ülő vendégek fagylaltot ettek, jégbe hűtött pezsgőt ittak, s törölték a verejtéküket. A tó vize bugyborékolt a forróságtól. Meleg nyár volt... A lánghullámok paskolták égő tarkónkat, és a vérünk háborogva zúgott... És ekkor én a szürke alkonyatba mentem. Az árnyékok már zöldek, hidegek és hígak voltak. A nádas felé haladtam, s ott mintha meglegyintett volna valami hűvösség. A zsombékokon künn már ott lengett az ősz. Magam voltam a parton. Távolban egy szomorú, szürke alak ődöngött. Valami öreg banya rőzsét meg száraz levelet szedett az erdőn, hogy legyen télire fűteni valója. Aztán egy fájós lábú öregasszony jött oda, s korsóval merített a tó vizéből. Ő is még az éjjel elutazott. A tavon lenn nehéz vontatóhajók mentek. Könnyű és elegáns nyári csónakázók helyett sötét, barátságtalan arcú, bebugyolázott, gyanús emberek szálltak ki a ladikokból. Mikor hazafelé jöttem, már minden házban égett a lámpa. A tűzhelyeken vígan pattogott a tűz. A házicicák a gazdasszonyok ölében doromboltak. Aztán, hogy a fasorba jöttem, láttam a sötétben is, hogy a leveleken rozsda barnult. A nagy tölgyfa majdnem kopasz volt, a fű száraz, vörös. Megpörkölődött a nyári láztól. Az erdő pedig sóhajtozott. Haldoklott. Akkor tudtam meg, hogy vége az idei nyárnak.
Csendesen szivarozik.
AZ ANYA. Valami elsurrant felettünk.
A NAGYAPA. Valami árnyék.
AZ ANYA. Egy denevér.
A gyerekek tágra nyílt szemmel bámulnak. A lámpa lobog. Hosszú szünet.
AZ ANYA. Én pedig múltkor délután láttam meg az őszt. Kinn ültem a verandán, és hímeztem. Egyszer csak egy száraz levél csörögve hullott le a rámámra. Feltekintettem. Az ég mozdulatlan volt, s fülledten borult a földre. A levegő tisztán és üresen fénylett. S ekkor úgy tetszett nekem, mintha a végtelen őszi csend elejét hallottam volna. A gyerekek a tavalyi kopasz karácsonyfát elültették a homokba, s a vedlett aranydiókkal, tépett papirosláncokkal és csempe üvegdíszekkel karácsonyt játszottak. Lábujjhegyen tipegtek. A zöld gyepágyak lustán sütkéreztek a bágyasztó napfürdőben. Távolban egy kötélen színes ruhák voltak kiteregetve, s a szüretre kikészített hordók dohos, boros szaga messzire elszállott. Mindenütt az ősz melankóliája lengett, s mindez olyan furcsa és szomorú volt. Ma este ugyanezt éreztem. Az ég, a föld, a tárgyak oly különösek, mintha valamilyen váratlan vendég érkezett volna meg.
A NAGYAPA. csüggedten. Igazatok van. Én is úgy érzem, mintha valaki itt járna a közelben. Itt az ősz.
Nagy csend. A vacsorának vége. Egyik fiú az asztal végén szunyókál, az apa fölkel, az anya a lámpába néz. A nagyapa, mikor neszét veszi, hogy nem figyelnek rá, a kapun elillan az erdő felé. A fák között sietve megy kifelé. A tó fénytelenül, ólomszürkén ömlik el a távolban. A zenészek vitorlavásznas emelvényén néhány szék lézeng, s a vászonköpenyből a vasváz rúdja sok helyütt kikandikál, mint valami sovány lábszár. Egy lélek sem jár az utakon, csak a homályos petróleumlámpa vergődik a piszkos üveglemezek mögött. A nagyapa többször megfordul. Mindenütt süket, üres csönd. A fájó magányosságban többször körültekint, hogy megbizonyosodjék, csakugyan ősz van-e, egyszerre aztán megijed, összeborzad, s feltekint, mintha kriptába lépett volna. A tó felé megy, mindig lassabban, végre egy fához dől, s halkan, keservesen sírni kezd.
2.
Két órával később. A két kisfiú a nyaraló külön szobájában vetkőzik, és beszélget. Az asztalon mécs van, mellette gumilabda és karikahajtó.
AZ EGYIK. Te, Pista, mért lett olyan bús a nagyapa, mikor megtudta, hogy ősz van?
A MÁSIK. Nem tudom.
AZ EGYIK. Hány éves a nagyapó?
A MÁSIK. Hatvan, vagy hetven.
Szünet.
AZ EGYIK. Te, Pista, alszol?
A MÁSIK. Mit akarsz?
AZ EGYIK. Rossz lehet öregembernek lenni.
A MÁSIK. gondolkozik. Miért?
AZ EGYIK. Az öregember fél a haláltól. Az öreg hamarabb meghal, mint a fiatal.
A MÁSIK. A nagyapa már nagyon öreg. A szeme folyós, és mindig könnyezik. Aztán hallottad, olyan furcsán beszél, és mindig mekeg, mint a kecskebéka... Nevet.
AZ EGYIK. Mit gondolsz, mitől olyan sárga az öregember foga?
A MÁSIK. Azt hiszem, a cigarettafüsttől.
Az EGYIK. A nagyapa már rágni sem tud. Te láttad, hogy a mama mindig a puha húst válogatja ki neki?
AZ EGYIK. Az öregembereknek a lábuk is rossz, lötyögős, azért nem tudnak járni meg szaladni. A szemük sem lát jól. Vakok. Az iskolában egy gyerek nagyapja azért halt meg, mert nem volt tüdeje. Úgy ám.
A MÁSIK. Ez nem igaz. Gondolkoznak.
AZ EGYIK. Te, mikor hal meg a nagyapa?
A MÁSIK. Ilyet nem szabad kérdezni. A mama a múltkor is megvert érte. Nagy szünet.
AZ EGYIK. Te, Pista! Alszol? Vár. A másik fiú nem felel, mert már elaludt. Erre ő felkel az ágyból, fülét nesztelenül az ajtóhoz tapasztja, s hallgatózik. Nem hall semmi neszt sem. Félretolja a záron levő rézlemezt, s kíváncsian nézi, mint vetkőzik a nagyapa. A sovány, szomorú öregember éppen hálóingét húzza fel, s testének árnyai a gyertya világánál komikusan hadonászva óriásokká nőnek. A kisfiú halkan, száját befogva nevet, azután lábujjhegyen visszalopódzik a hálóágyba, s fülig a kis, piros paplan alá bújik, mert érzi a közeledő hideget. Rögtön elalszik. A kulcslyukon még mindig a gyertya halvány, átszűrt fénye sugárzik. Az országúton ezalatt bolyhos fellegek között kel a hold, és az őszi, beteges holdfény, mint mozdulatlan tűz, ég a háztetőkön s a nyaralók fehér falain. A nyárfák a távolban néha megmozdulnak, de csak halk selyemsuttogással, mintha meglapulnának és félnének. A törpe bokrok az árnyékban guggolnak. Halálos csend. Vak, mozdulatlan éj. A levegőben csak az avar hűvös és fanyar illata reszket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése