Hét óra volt. Kiléptem a kapun.
A villamos épp csengetett
s felébresztette rest habokban ringó
bizonytalan, bús lelkemet.
Szétnéztem – és a fény szemembe nyilallt,
a fény, s az orgonák sora.
S a lombok közt, úgy tetszett, csillog, fénylik
egy titkos, néma harsona.
Micsoda hajnal, örvendtem, be szép
e nyári pompa: foltok és színek.
Micsoda pontos, friss hajtása van
a kertek árnyas ösvényeinek.
Örvendtem és álmélkodtam bután,
hogy lehetséges ennyi szép
s gyűrűkbe vonta lábaim körül
testét a hajnali vidék.
Reám tekerte foltos gyűrűit
s a moccanás belém rekedt.
Hatalmas, tollas sárkány-szárnyait,
a szárnyba hajló kereket
kitárta, s már úgy tűnt nekem:
most véged! biztos elragad.
Vagy nyugtalan testének gyűrűi
szegény fiú, megfojtanak.
Így álltam egy, vagy két órája tán
s kiszállt belőlem még, ami
a tegnapról reám maradt: a gond,
s az élet számos, kis panaszai.
Hajlíthatatlan lettem és kemény
s fehér, mint folyami kövek.
Királyvizében mosta csontjaim
a nyári bűvölet!…
(Forrás: Élet - 1936. 1153.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése