I.
A honreménynek István a neve.
Szent volt e név, most
még szentebb leve.
Igen! hallottuk annyi
ezeren
A nagy szavat: “hazámé életem!”
S Pest szive vert,
örömnek könye folyt –
Ez nagy jövőnk első
sugára volt…
Egy nép előtt letetted a
követ:
Boldogságunk alá égő szived.
Ott áll e kő, örökre,
int nevezünk –
E kő felett lőn egygyé nemzetünk,
Szétvált e nép, de
egyben egy szava:
Téged szeret, mint vérét, a haza;
A szétszakadt hon egy
szivből kiált:
Ég tartsa meg az al
magyar királyt!
Ezernyi vágy, remény,
hit egyesül,
S mint lángoló nép-sziv
eléd repül;
És megmutat benn minden
dobbanást,
Kinyitja vérét, milly
hű, tiszta, lásd;
Elmondja a mult nagy
fájdalmait,
Elmondja a jövő szebb
álmait;
S örömmé less lángolva kebleden,
S mint eskü száll rád vissza, nemzetem!...
Ha sors volnál, s
jövőnket hordanád –
Méhed, tudom, te
felszakítanád!...
II.
Ha most világon szép,
nagy pálya van,
Legszebb tied – zászlónk
kezedbe’ van!
Egy ifju, ujjá szült nép
zászlaja,
Utánad megy, mint
lángod, e haza.
Te mégysz elül, a nép
utánad tart,
Egy gondola ragad minden
magyart –
Nem álmadám, tudom, nagy
less e nép,
Vezére
nagy, és ő
– utána lép.
Forrás: Hazánk 1.
évf. 147. szám – Győr, 1847. December
11-én, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése