A roppant temető sirjait ha látom,
Mik közt hamvaidban egy tiprott gödör fed;
S ha a szobrok
hűtlen dicsrajzát szemlélem,
Mik közt csak fejfa sem jelöli sirvermed’:
Nem lehet nem ejtnem könnyét a részvétnek,
Részvét könnye nélkül temetett sirodra,
Ki midőn születtél, már a sors jégkarja
Felhőket taszitott élethajnalodra.
Ajkaidról hallám a panasz regéjét,
Mellyben inség küzdé ellened meg harczát;
Nem nyilt e regében kéj s öröm virága,
Nem mutatta abban tündér rózsaarczát.
Ajkaidról hullám hetven év küzdelmét,
Mellynek terhe alatt végre leroskadtál;
Hetven év sanyardús napját s éjszakáját,
Nem levén segéded más, koldusbotodnál.
Elhagyatva éltél, mint a szirt növénye,
Mellyet ápoló kéz gondja nem fedezget;
Pályatárs, nő nélkül, s embertől kerülve,
Süvöltő viharral váltván csak beszédet.
Hát nincs, ki eljárjon hamvaid porához,
Békét és nyugalmat mondó e porokra,
Mig millió szinlett áldás és imák közt
Térdel sok örökös oszlopos sirokra?!...
Hát nem érdemelsz-e egy könnyet e földön,
S ne mondja senki is: legyen áldott e por!
Vagy szokás az csak már, hogy a lét emlékét
Két szó határozza: koldusrongy és bibor?...
- Volna bár ugy; oh nem féltem én emléked,
S fog még kelni hang, melly áldást mond
hamvadnak,
Századok ha jőnek, s oszlop, sír kidőlnek,
S majd ha egykor e helyt szántnak és aratnak.
Oh, hiszen én, less majd egy szegény földmíves,
Ki épen sirodat birandja kis telkén,
S kinek, ha poraid dús kalászt teremnek,
E porokra buzgó áldás rezg át lelkén.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 69. szám – Győr, 1847.
Junius 12-én, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése