Hollósy: A királymentő (Románcz a tatárjárás idejéből.)

I.

Tiszta holdfény a zniói

Vár felett dicsőn ragyog,

Hol magasló tölgy tövénél

Két rokon sziv andalog:

Ilka hős Forgács ölében

Nyugszik, és köny rezg szemében.

‘Szép Ilonkám’, mond a bajnok,

‘Lelkem édes mindene!

Elhagyandlak, ugy akarja

A magyarnak istene;

Elhagyandlak virradóra,

Mert királyom hí csatára.

Vad tatárcsoport hazánkat

Öldökölve dulja fel,

Nemzetem – honom – királyom

S téged Ilka védni kell;

Szünj busongni, kedves angyal,

Visszatérek tart karokkal.’

“Jó Ivánom”, igy a lányka

Szárogatva könyeit.

“Légy szerencsés, ég kegyelme

Áldja minden lépteid,

Hozzon uj fényt nagy nevedre

Győzelem s babért fejedre!”

Majd tünődés tengerébe

A szerelmes pár merült;

S im riad kürt, - a  koránynak

Rózsalángja felderült:

Lóra Forgács fel – s elugrik,

Szép Ilonka keble vérzik.

II.

Kelt a nap – s leszállt nyugodni,

Egy nap, oh csak egy lefolyt;

Még is Ilka bus szivének,

Mint öröklét, hosszu volt.

Néki minden olly kietlen,

Lelke csak Ivánt sohajt;

Nem jön ő – hetek mulának –

Agg a lányka sejtve bajt.

Egykor ablakán merengvén

Néz a messze táj felé,

melly szeme elől szerelme

Drága tárgyát elnyelé:

S ime egy vitéz ügetve

Fürge ménen várba tér,

Hőn dobog a lányka keble

És ereiben for a vér.

“Ő az”, igy kiált szökelve,

“Hála néked istenem!”

De csalódik, a lovag hős

Béla volt a fejdelem.

III.

“Üdv”, imigy köszönti Bélát

Ilka: “üdv neked király!

Társhagyottan járni vészes,

Mig dühöng a hadviszály;

Harczvitézid hol tanyáznak,

Hol hagyád urát e várnak?”

A király viszonz: “Sajónál

Halva fekszik táborom,

Én, hogy élek, hős Ivánnak

Háladattal tartozom; -

Bősz tatársereg nyomomban

Tódul, és lovam lerozzan.

“Nem, királyom, halni nem fogsz,

Halni nem szabad neked;

Nemzetünk is veszne veled,

Nagybecsű kincs életed;

Fuss, vigassza légy hazámnak.

S Ilka – hőn kegyelt arámnak!”

Illy szavakkal nyujtja 

Forgács gyorsfutásu ménlovát;

Védve kisért ő csatából

Engem, a bal sors fiat:

Én menekszem, ő vitézül

Ellenimmel küzdve megdül.”

“Jaj nekem”, kiált Ilonka,

Arcza sápad, földre hull;

Keltik őt – nem hall, nem érez

Fekve mozdulatlanul:

Szive megszünt verni, égbe

Szállt Ivánt ölelni lelke.

Forrás: Hazánk 1. évf.  132. szám – Győr, 1847. November 6-án, Szombaton