Hegedűs: Betegségemben

Beteg vagyok. Ágyamban

Hánykódom nyugtalan,

Előttem lázas álmak

Ezernyi képe van.

Az álom elboritja

Fátylával e szemet.

És mégis ollyan édes:

Megnyugtat engemet.

Eljőnek álmaimban

Mind a kit szeretek,

Öröm jő nyomaikban,

Boldogság jő velek.

Testvérek és barátok

Mosolygva jőnek-el,

Látásukon megkönnyül

És dagad a kebel.

Eljő apám közöttük,

S az édes jó anya,

Ugy tetszik, mintha ajka

Most is mosolygana.

Ugy tetszik, mintha látnám

Az édes két szemet,

És forró homlokomon

Megcsókol engemet.

S mikép, ha ajka szólna,

És ugy tetszik nekem:

Hogy kérdezi szeliden:

Beteg vagy gyermekem?

Ugy tetszik, mintha látnám,

Szemében köny ragyog

S le nem tudom törülni,

Mert olly beteg vagyok?

S ágyamhoz elközelget

Halott barátom még,

A kit már eltemettem

A temetőbe rég!

O látom ezt az arczot,

Melly egykoron nekem

Legdrágább volt, a boldog

Szép gyermek éveken.

S megnyilik illy beszédre

A reszkető ajak:

“Siromból eljövék, hogy

Meglátogassalak.”

“A sirban örök éj van,

S az éjjel olly hideg –

A te lelked sugára

Nem melegiti meg!

“S most eljövék te hozzád,

Ott hagytam siromat,

Meghozni a betegnek

Nagy adósságomat:

“Halálom éjszakáján,

A néma éjjelen,

Ágyam felett virasztva

Csak te valál jelen.

“Letörléd homlokomról

A hült verejteket,

Lelkednek sugarával

Élesztéd lelkemet.

“S o melly szemedben égett:

A könyet láttam én,

Fájdalmas remegését

Kezednek érezém –

“S most eljöttem te hozzád,

Hogy itt ágyad felett,

Mikép te, átvirasszam

A hosszu éjeket!”

S a mint ekép szól ajka,

Reám néz olly busan,

Arczán a fájdalomnak,

A bunak képe van.

Letörli homlokomnak

Hideg verejtekét –

Verő szivemre tészi

Baráti két kezét….

-

Az álmok elröpülnek –

Az ábránd szétfoszól –

Hol vannak a testvérek?

Szivem baráti hol?

Nem látom őket itten…

O merre tüntetek –

Miért csak álmaimban

Lehettem veletek?

És hogy fölébredék most

S az ábránd szétfoszólt,

Hogy mellettem valátok,

Csalódás álma volt!

-

Csak egy van, egy, a kiben

Meg nem csalatkozám,

Ki itt ül ágyam mellett,

Te édes jó anyám!

Való, való, hogy látom

Az édes két szemet;

Hogy forró homlokomon

Megcsókol engemet.

És beteg gyermekére

Fájdalmas könye hull,

De még is csak viraszt ő

Fáradhatatlanul.

S csak hogy mosolygni késztse

Beteg fiat vele,

Mosolyt hoz ajakára,

Bár vérzik kebele

Majd félre megy, hogy ne lássam –

És könynye megered.

- O mint az édes anya,

Ugy senki sem szeret!

Forrás: Hazánk 1. évf.  82. szám – Győr, 1847. Julius 13-án, Kedden