Olvastam, oh hála, hogy
olvashattam
Szép lelked’ gyönyörü
történetét!
Hol vetted, mondd! – hol
vetted a betűket,
Hogy ugy leirtad lelked
életét?
Szived vérével irtad tán
le őket –
Vagy a szerelem
napsugárival?
Vagy tán a régi multból Fanni lelke
Szeliden, lágyan
lelkedre fuvalt?
A szent szenvedő
ihletését birtad,
Mikor e szókat lelkedből
kiirtad?
Olvastam, oh hála, hogy
olvashattam
Szép lelked gyönyörü
történetét…
Minden szavad tengernek
drága gyöngye,
Mit a vész a habok
szinére vét.
Ki tanitott-meg, hogy a
drága gyöngyet
Felfogd a partnak bokrai
alatt –
Hogy megmaradjon
szenvedéseidnek
Éjéből egy-egy fényes gondola?!
hogy visszaüssön napod
alkonyára
A fényes gyöngynek
maradó sugára?
Olvasta, oh hála, hogy
olvashattam
Szép lelked gyönyörü
történetét.
Ismertem én is bánatot,
fájdalmat,
Vigasztaló volt nekem e
beszéd.
Ugy tetszett, mintha
járnék csendes tájon
És ma éjben, - hol
nincs semmi hang,
S lelkemre szólna
egyszerre beszéded,
Mint a völgy szivütése: a
harang.
Hallgattam hangját
mélyen meghatottan,
Hallottam azt, oh hála,
hogy hallottam!
Vagy mit mondok? Bár ne
hallottam volna!
Mert viszhang volt
minden szavad nekem –
Sorsom viszhangja, a
melly megütődött
Mult napjaimon, e
tar-bérczeken.
Mert tudod-e hölgy, hogy
nem csak te, s Fanni,
Van még egy harmadik
testvéretek…
Egy hölgy, ki szenved,
mint ti szenvedétek,
Kit enmagamnál jobban
szeretek,
Csodálod-e ha jő jutott
eszembe,
Midőn naplódat forgatám
kezembe’?
Csodálod-e, ha mint a
vész fuvalma
Megrázza a már száradó
bokort,
S letépi róla azt a
csörgő lombot,
Mit még az ősz szele le
nem sodort: -
Szavakba öntött
sohajtásaidra
Ugy reszketék meg lelkem
lelkeig,
És két szemem elpártolt
tavaszomnak
Elkésett harmatával
megtelik?!
És elmerengek… gondolok
reátok:
Mért nem vagytok ti
testvérek, barátok?
Tudom, ti egymást jól
megértenétek,
Hisz tenger mind
kettőtök élete –
Őt még a vésznek vad
haragja hányja,
Beértél már a csendes
révbe te…
Fölötte a sors villáma
tusázik,
Mig fényes fátyol-képeit
tárja-fel
Fölötted kelet
fata-morganája;
- S bennem az aggalom
kérdése kel:
“Melly rád sugárt hint,
az üdv csillaga
Letekintend-e rá is
valaha?
Valljon az én szegény
szerelmesem
Lesz-e boldog mint te,
vagy soha sem?”
II.
Jaj be setét, be setét
az éjszaka,
Szépen ragyog a szerelem
csillaga.
Ez a csillag süt elé
csak egyedül,
A megűl a setétlő felleg
megűl.
Mint mesében a szelid
tündér leány,
Szeme lángol s arcza
ollyan halavány,
Elomló arany fürtje
kibontva van
S mint fény-tenger hull
keblére gazdagon.
Fenn a csillag épen
fejem fölött jár,
Tört szemembe téved róla
egy sugar.
Gondolkodom… és ugy
tetszik énnekem,
Hogy én ezt a szép
csillagot ismerem.
Tán az én szerelmemé az
a sugar,
Melly a multból
halaványan visszajár?
Vagy csalódom? S lelked
az, melly megjelen
S átsugárzik a setétlő
éjjelen?
S mind, mit lelked édest
s fájót érezett
Sugarakká szövi az
emlékezet?
Drága kőként majd
kigyul, majd rezgedez,
Oh igen! a te gyönyörü
lelked ez!
Elmerengek rajta s nézem
hosszason,
És naplódat ujra s ujra
olvasom…
Forrás: Hazánk 1.
évf. 138. szám – Győr, 1847. November 20-án,
Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése