Sokféle a madár, s egyik
ezt, másik azt
Leginkább kedveli,
Ezt ékes szólása, amazt
pedig tarka
Tolla kedvelteti.
Kit én választottam, a
dal-mesterséghez
Nem ért az a madár.
S egyszerű, mint
magam... félig feketében,
Félig fejérben jár.
Nekem valamennyi között
legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a
drága szép alföld
Hűséges lakója.
Tán ezért szeretem
annyira, mert vele
Együtt növekedtem;
Még mikor bölcsőmben
sírtam, ő már akkor
Kerepölt fölöttem.
Vele töltöttem a
gyermekesztendőket.
Komoly fiú valék.
Míg társim a hazatérő
tehéncsordát
Estenként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp
oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a
szárnyokat-próbáló
Kis gólyafiakat.
És elgondolkodtam. Jól
tudom, az gyakran
Fordult meg fejembe':
Miért hogy az ember
nincs úgy, mint a madár,
Szárnyakkal teremtve?
Csak a messzeséget
járhatni meg lábbal
S nem a magasságot;
Mit ér nekem, mit a
messzeség? mikor én
A magasba vágyok.
Fölfelé vágytam én. Ah,
ugy irigyeltem
Sorsáért a napot,
A föld fejére ő tesz
világosságból
Szőtt arany kalapot.
De fájt, hogy estenkén
megszúrják... mert hiszen
Foly keblébül a vér;
Gondolám: hát így van?
hát aki világít,
Ilyen jutalmat nyér? - -
Kívánt időszak az ősz a
gyermekeknek,
Mint anya jön elé,
Aki fiainak számára
kosarát
Gyümölccsel terhelé.
Én ellenségeműl néztem
az őszt, s szólék,
Ha gyümölcsöt hozott:
Tartsd meg ajándékod, ha
kedves madaram,
A gólyát elcsalod.
Szomorodott szívvel
láttam gyülekezni,
Midőn távozának;
Miként most eltűnő
ifjuságom után,
Ugy néztem utánok,
S milyen bús látvány
volt a házak tetején
A sok üres fészek,
Szellő lehelt reám,
sejtés halk szellője,
Hogy jövőmbe nézek.
Mikor tél multával fehér
hó-subáját
A föld levetette,
S virággal zsinórzott
sötétzöld dolmányát
Ölté föl helyette:
Akkor az én lelkem is
felöltözék új,
Ünnepi ruhába,
S gólya-várni néha
elballagtam egész
A szomszéd határba. -
Később, hogy a szikra
lángra lobbant, ahogy
Ifju lett a gyermek:
Talpam alatt égett a
föld, nekiesem,
És paripán termek,
S megeresztett
kantárszárral vágtaték ki
A puszták terére...
Még a szél is ugyan
nekigyürközött, hogy
Lovamat elérje.
Szeretem a pusztát! ott
érzem magamat
Igazán szabadnak,
Szemeim ott járnak, ahol
nekik tetszik,
Nem korlátoztatnak,
Nem állnak körűlem
mogorva sziklák, mint
Fenyegető rémek,
A csörgő patakot
hányva-vetve, mintha
Láncot csörgetnének.
És ne mondja senki, hogy
a puszta nem szép!
Vannak szépségei,
De azokat, mint a
szemérmes lyány arcát,
Sürű fátyol fedi;
Jó ismerősei, barátai
előtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merően a
megbűvölt szem, mert
Tündérkisasszonyt lát.
Szeretem a pusztát!
be-bekalandoztam
Tüzes paripámon,
S midőn már ott jártam,
ahol fizetésért
Sincs emberi lábnyom:
Lovamról leszálltam, gyepre
heveredtem.
Egy futó pillanat
A tóra mellettem, s
benne kit látok meg?
Gólya barátomat.
Oda is elkísért. Együtt
ábrándoztunk
A puszta legmélyén,
Ő a víz fenekét, én a
délibábot
Hosszasan szemlélvén.
Igy töltöttem vele
gyermekségemet és
Ifjuságom javát,
Azért kedvelem, bár se'
tolla nem ragyog,
Se' szép hangot nem ád.
Mostan is kedvelem és
úgy tekintem én
A gólyamadarat,
Mint egyetlen valót,
mely egy átálmodott
Szebb korból fönnmaradt.
Megérkezésedet még
mostan is minden
Esztendőben várom,
S kivánok szerencsés
útat, ha távozol,
Legrégibb barátom!
Szalonta, 1847. június 1
- 10.
Forrás: Hazánk 1.
évf. 141. szám – Győr, 1847. November 27-én,
Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése