Ohajtanék én kedves
angyalom,
Királya lenni egy tündérhazának;
Rajongó lelkem oh be
végtelen
Hasznát veendné ez
uralkodásnak.
Először is mit tennék
én, tudod?
Hát mély álmot
bocsátanék fölébed,
S egy rózsaszin
felhőcske képiben
Leszállanék, magamhoz
venni téged.
S lakomba vinnélek te
kis galamb,
Örök boldogság-,
végtelen gyönyörre;
Vigyáznék még
lehelletedre is,
S szerelmem lenne
boldogságod őre.
Neked adnám királyi
székemet,
S első magam lennék a
hódolatban,
És országomban is
hódolna mind,
Valamennyi angyal,
cherub, szeraph van.
Biralmad lenne a
mérhetlen ég,
A csillagok nap, hold
alattvalóid;
Szeplőtelenség fényes
koronád,
Szépség s erényed szűz
magasztalóid.
Magam pedig hű
őrzőszellemed,
Ki minden ellen
oltalmazna téged,
Kinek szivén egy vágy
remegne át:
Véghetlenül boldoggá
tenni élted.
S jutalmad ekkor bármi
tettemért
Egy lenne csak, mellyet
nyujthatna lelked,
S ez istenitne! –
megbocsáss… ez egy…
Ez egy… oh hallgass
meg!... viszonszerelmed…
Viszonszerelmedért
megküzdeném
A mennyt, pokolt,
élethalálra készen;
Villám, derű, vész
lennék érte, és
Minden, minden ég! csak…
honáruló nem!
Forrás: Hazánk 1.
évf. 148. szám – Győr, 1847. December
14-én, Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése