Pompás kis útazás,
valóban!
Alig van egy arasznyira
Fölöttem a felhő, oly
terhes,
Szakad nyakamba zápora.
Bundám dohányzacskómra
adtam,
Hogy az maradjon
szárazon.
Csuron víz vagyok. Még
megérem,
Hogy végre hallá
változom.
Minő az út!... de vajjon
út ez?
Vagy fekete kovász
talán?
Mely ha kisűl, leszen
belőle
Kenyér az ördög
asztalán.
Ne dögönyözze kend
csikóit,
Ne dögönyözze kend,
kocsis,
Fölérünk Pestre, ott
leszünk tán
Már az itéletnapon is. -
Hej, alföld, alföld, nem
reméltem,
Hogy így fizess
szerelmemért!
Vagy tán e zápor és ez a
sár
Épen szerelmemért a bér?
Csakugyan az lesz... a
záporban
Bucsúkönyűid ömlenek,
S karod a sár, amely
helyettem
A kereket öleli meg.
Szép tőled, kedves
alföldem, szép,
Hogy engem ennyire
szeretsz,
Hogy távozásom így
megindít,
Hogy ilyen bánatot
szerez;
Örűlök rajta, hogy
irántam
Ily érzékeny szived
vagyon,
De, szó ami szó, jobb
szeretném,
Ha nem szeretnél ily
nagyon.
Mezőtúr, 1847. június
11.
Forrás: Hazánk 1.
évf. 153. szám – Győr, 1847. December 25-én,
Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése