2020. jan. 12.

Hegedűs: Három kebel története




Egyiknek ah!
A fájó sziv maradt.
V ö r ö s m.

I.
Két dus család élt hajdanán,
Ős váraikban éltenek;
A vércsaták korábul ők
Egymással régi ellenek.

Az egyik fondor áruló
Eladni kész a drága hont
Csak hogy ha ez az árulás
Hasznot saját magára vont.

A más család – hogy fessem azt?
Olly jó volt olly nagy és nemes!
Gaz árulásban hasznot az
Saját magának nem keres.

De hogy ha megtért győztesen
A honnak harcz mezőiről,
Örömmel, békén összegyült
Családi tüzhelye körül.

S a büszke várak rejtekén
Ellenséges falak között,
A két családnak tagjain
Még is csak egy sors őrködött.

S mi öszve hozta őket is
Egy kéz szövé a fonalat,
Együvé jöttek utaik
Egy sors vezér keze alatt!...

II.
Az áruló vár falain
A lobogó zászlók megett
Büszkén, erős-hatalmasan
Egy deli ifju lépeget.

A napnak lángzó sugarát
Kardjának éle fogja fel –
Homloka szőke fürtjei
Erős vállán omolnak el.

S a másik várnak rejtekén,
A csendes jó család között:
Elrejtett ibolya gyanánt
Bájos szelid leányka nőtt.

Olly dúsak barna fürtjei;
Olly lángolók az éjszemek!
De tükörükben néma vágy
Rejtett könyűi fénylenek.

S amott az ifju deli hős,
És itt a szép, szelid leány;
Szemökben egy vágy lángjai,
Arcczok egy buért halavány!

Mert mig az egyik várfokon
Az ifju busan lépeget,
A bájos lányka is sohajt
Az elzárt ablakok megett.

III.
Két vár között egy hosszu völgy,
A völgy ölében zöld berek,
Hol suttogó lombdal között
Vidám szavú patak pereg!

Hol minden titkot elborit
A lombok enyhe fátyola,
Hol minden búra ad vigaszt
A csattogány édes dala.

S megnyilik a lomb sátora,
S a kis pataknak partinál
Mint harczi sátorok között:
Egy deli, bátor ifju áll.

S megnyilik a lomb sátora,
S mint kis virág, melly rejtve n:
A csattogány-bokor felől
Félénken a leányka jő.

S ott állnak ők… Emléköken
A két vár messze tünve van,
Az elleneknek gyermeki
Egy más karában, boldogan!

A harcz zaját nem hallja már
A büszke vár erős fia,
Nincs elzárt ablakok megett
A szende képű ibolya!

Az éj közelg, - az éj halad,
A hajnal, fényben jön elé,
Arany sugarát hinti már
A büszke vár tornyok fölé.

De még a mély völgy zárt ölén
Zengő bokornak oldalán,
Egymás karában nyugszanak
A szőke ifju s barna lány!

És fénysugárral már a reg
Mindig fölebb fölebb halad
Elhallgatott a csattogány
A harmatos bokor alatt.

És szőke ifjaat s barna lányt
Hajnal sugar bucsuzni int.
“Isten veled! – zokognak ők –
Meg látjuk-e egymást megint?

“De már a sorsnak vas kara
Egymás szivéről elszakaszt:
Szivünk szerelme élni fog,
Megőrizendjük hiven azt!

És, ugy áldjon meg istenünk
És boldogokká ugy tegyen,
A mint szerelmünk, életünk
Mindig csak egymásé leszen!”

Szólnának még, de szavakat
Hiába keres az ajak;
Némán, törött kebellel ők
Egymás karába omlanak.

Egy forró, hosszas ölelés,
Egy eskü még, olly tiszta, szent –
- S a lányka jobbra tántorog
S a szőke ifju – balra ment!...

Még hosszan vissza néznek ők;
De szemeiknek sugara
Lezárva van. Előttük áll
Setét lomboknak sátora.

- S a büszke várfalon megint
Az ifju búsan lépeget –
Ott sir megint a barna lány
Az elzárt ablakok megett.

IV.
Az egyik vár meg népesül,
S hol a bájos leányka nőtt
A büszke vár falak közé
Egy ismeretlen ifju jött!

Még senki őt nem látta itt,
Távol vidékről jöve tán?
- Miért van méla szenvedés
Felirva szép arczulatán.

Egy szó mindent meg magyaráz.
Egy szót kell mondanom csupán
S tudandjátok, az idegen
Butól miért olly halavány?

Egy árva költő a neve
Oh jól nevezte el magát;
A költő hosszu életén
Egy percznyi örömet se lát!

Szegény a költő, szent igaz!
Rajt isten átka nyúgoszik.
A sorsnak sujtoló keze
Fejéről el nem távozik.

Lelkének csak egy kincse van:
A mély és gazdag érzemény;
S azt is magának átokúl
Hordozza szivében szegény!

A tiszta forrás, melly szivén
Elébb dalokra fakadott,
Melly kristály tiszta gyöngyivel
A fáradtnak enyhet adott:

Egy nagy tengerré lészen az,
Mellyen viharnak szárnya ül,
Mellynek ha gyöngyét keresed
Ki nem jöhetsz örvényibül!

Az a sugár a melly elébb
Ollyan szeliden raja süt,
mellyről hive hogy utain
Elkisérendi mindenütt:

Egy lángfolyammá lészen az
melly homlokát megégeti,
Melly elsorvasztja életét
S szivét hamvába temeti.

A költő gyászos sorsa ez
Kincset adott neki az ég,
De hajh! e kinccsel életén
Egy terhes átok nyugovék.

A szivnek lángja ez a kincs,
De véle átkok láncz-sora:
“Ki bir e kinccsel, légyen az
Önnön szivének ostora!”

Egy árva költő volt tehát
A várba lépő idegen
Felirva áll a szenvedés
Az arcz setét betűiben.

S midőn a lány elébe lép
S az éjsetét szemekbe néz,
Azt gondolod: egy napsugár
A melly az óczeánba vész.

Mi rázta őt fel álmiból?
Mert egy illy pillantás után
Mint a habokba halt buvár:
Lelkét ott hagyta volna tán.

A költőnek – midőn üdült –
Elmondjam-e mi sorsa lett?
Elhallgatom. Tudjátok azt:
Hogy átok ül feje felett!

Azt nem tudom megmondani:
Hogy a szelid bájos leány,
A költő buját látta-e
Vagy észre sem vevé talán?

Hiszen hogy is? A lány szejmén
A bánat könnye ég vala.
Egész világ elfedve volt
E két könyűnek általa!

Tovább nem láthatott a lány
Mert könny égett a szem fölött,
Szemének lángzó súgara
A köny-cseppekben megtörött.

A költőt meg se láthatá,
Sem a fellángzó érzeményt;
Jobb is, job hogy nem látta meg,
Megszánta volna még szegényt!

A költő-kebelnek pedig
A szánalom csak olly vigasz;
Mintha a várt rózsák helyett
Kórókat adna a tavasz.

A költő szivet keresett
Lángzó szerelmet, vagy halált;
Egész világ mit ér neki?
Ha hő szerelmet nem talált!

V.
Az év repült; az ősz után
A tél, meg a tavasz lejárt.
A lányka mindig ablakán
Szép szőke kedvesére várt!

Ott ült a zárt ablak megett,
A hajnalt látta kelni ott;
Ott nézte mig a kék egen
Egy hulló csillag lefutott!

Ott hallgatá; mint hozta föl
Az est-szellő a méla dalt;
Melly csattogányok ajkiról
A berkek éjelébe halt.

Ott várt; ott várta kedvesét
A barna lány panasztalan;
Ott hullatá hő könyeit –
De mind hiába – hasztalan!

A szőke ifju nincsen ott,
Az ősi laktól messze jár.
A barna lányka könyet ont
De mind de mind hiába vár.

Az óra órát űz tovább,
Egy napra más következik.
Lejár a hosszu kinos év –
S az ifju még sem érkezik.

“Hová level? Hová maradsz?
Mért hagytad itt el kedvesed?
Magánya olly nehéz neki,
S te őt még fel sem keresed!

Miért hogy elhagyatva van
A völgy ölén a hűs berek,
És a patak melly csattogány-
Bokor alatt vigan pereg?

“Vagy vissza fogsz-e jőni még,
Hogy ott a berkek éjjelén:
Bizalmas édes hangomon
Mondhassam mennyit sirtam én!

Oh vissza fogsz-e jőni még –
Hogy fölkeressél engemet?
Vagy tán a honnak szent ügye –
A vér mezőin eltemet?”

Szegény leány! szegény leány!
Hős ifjad nem a harczba ment!
Zajgó világnak tengere
Öleli most a hűtelent.

A mig te ontod könyedet
A várnak elzárt ablakán,
Más boldogitja ifjadat,
Ki tudja – tán egy szőke lány!

VI.
Megint egy év elhangozott,
Mikép a fájdalom dala,
Melly kéjben a minő szegény,
Keservben ollyan dus vala!

Megint egy év! oh sok idő
Kivált ha csak keservet ad,
Hisz még egy daltól is, - ha bus
A lantnak hurja megszakad!

-

A gyász kiséret mit akar,
Melly néma csendben lépeget?
- A lányka többé nincsen ott
Az elzárt ablak megett!

Mikép a rózsa – mit vihar
Letört még ékes hajnalon;
A lányka lelkét megtöré
Egy év alatt a fájdalom!

Ott nyugszik ő. Dobog-e még
Vagy elhallgatott a kebel?
A hófehér köntös helyett
A néma keblen gyászlepel.

A tárogatók hangja sir
A zászló gyászosan lobog,
Hol drága testét átviszik,
Talán a fold is feldobog…

Olly hallgatag lett a berek,
S az édes csattogányi dal,
melly egykor üdvözölte őt,
A koporsó mellett kihal.

És ott a lomb-ernyők alatt
Zengő pataknak partinál,
Hol egykor ifját ölelé:
Most a leánynak – sirja áll.

-

A másik várnak ormain,
A lobogó zászlók megett,
Az ifju hőssel uj ara,
Utánok vig nász lépeget.

Az ifju meg se kérdi most:
“A völgy ölén kiért a gyász?”
- Öröm közt búra nincs idő,
Temetni – rá nem ér a nász.

VII.
A költőnek mi sorsa lett?
Ki gondola a költőre még?
Mi lett belőle ott, a hol
Örömből ils gyász lett a vég?

Szegény fiu! szegény fiu!
Téged a halvány bú fogyaszt,
Kit a sors átka megvere
Az ég sem ad neked vigaszt!

A költő sokat szenvedett.
De az, a mit mindenki bir –
Tán megtagadva tőle sincs –
Reá is vár talán a sir?

Átok van a költő fején –
Mert bár ha mélyen szenvedett,
Az élet sujtó angyala
Még ott lebeg feje felett!

Ott ül szegény a sir felett,
Sok kinos hosszu éjelen,
Mellette hogy virasztaná,
Csak mély keserve van jelen.

Nézzétek őt! kintól gyötört
Bus lelke fájdalomba halt.
És ő nem tud meghalni még,
Bár önmagának ollyan rég
Megirta a halotti dalt.

Forrás: Hazánk 1. évf.  126. szám – Győr, 1847. October 23-án, Szombaton

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése