Ketten valánk: én és egy szép leány
Mikor s hol? – még most sem tudom;
Azt, hogy regényes holdas éjszakán,
Talán nem is kell mondanom;
A hold epedve néze ránk
S mi fényinél virasztgatánk.
‘Ah Lotti Lotti! – sohajtott Pető,
Mint esti szél virágokon –
Ki volt az a madárijesztgető
Tegnap megint, az is rokon?’
“Az is rokon volt édesem,
Közel rokon, hidd el nekem.”
‘Hejh Lotti Lotti! nem szeretsz tehát,
Nem csókolod többé Petőt,
Te hűtelen vagy, szivem megcsalád,
Kivülem száz a szeretőd!’
Sohajték s hűtlen szép babám
Utolszor még megcsókolám.
“Ne menj!... maradj, maradj kedves Petőm!
Ha elhagysz, szivem megreped;
Imitt előtted térden esküszöm:
Nem adtam másnak – szivemet,
Tied voltam, tied vagyok,
Ha kell, értted meg is halok!”
Szólt és zokogva rám borult a lány,
Én hévvel átkaroltam őt;
Csókom tüzárként habzott ajakán,
A lángözön mindegyre nőtt,
Utóbb már annyi let a láng:
Hogy mind ketten – meggyuladánk.
Tán most is égünk, hogyha két rokon
Be nem tör ránk – véletlenül
S az egyik, bő kabátomat nyakon
Meg nem tapintja emberül,
Mig társa nádbotját fogá
S kabátomat porozgatá.
‘Ne bántsanak kendtek! nemes vagyok,
Sajátom itt ez a – telek;
Látszik, kendtek törvénytudatlanok,
nemes telekre törtenek,
Quo jure rontotak ream
Egy órakor – éjfél után?’
Morogtak egynehány szót – németül,
De én betüt sem értheték;
A lisztesek azonban emberül
Kabátomat csak csépelék.
Kiáltozám: kabátomat
Ne bántsátok; majd elszakad!
Kiáltozám; de mit nyertem vele?
Nem fogta Lotti pártomat,
Megcsipték a – galléromat
S kidobtak szintugy puffantam bele;
De hála hála néked ég,
Hogy erre már – fölébredék!
Fölébredék s látám, hogy jobbom a
Boros kancsóhoz tévedett,
Mellynek száján henyélgetett
A megviselt Verbőczyus koma;
Jobbom lelökte s igy nem én, tehát
A jogtudós
ur puffant akkorát!
Forrás:
Hazánk 1. évf. 70. szám – Győr, 1847.
Junius 15-én, Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése