Shakespeare: Hamlet, dán királyfi (1601)

Szereplők:

Claudius, Dánia királya

Hamlet, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse

Horatio, Hamlet barátja

Polonius, főkamarás

Laertés, polonius fia

Cornelius, Rosencrantz, Guildenstern, udvarfiak

Osrick, udvaronc

Pap

Más udvaronc

Marcellus, Bernardo, tisztek

Francisco, katona

Rajnáld, Polonius embere

Egy Százados

Hamlet atyjának szelleme

Fortinbras, norvég király

Két sírásó

Gertrudis, dán királyné

Ophélia, Polonius leánya

Színhely: Helsingőr

Shakespeare szinte halhatatlan kortársa a reneszánsz óta minden embernek, hiszen a vérzivataros századokban egy biztos pont lehetett a néhol szépséges, olykor vérgőzös emberi játszmákban az Erzsébet-kori színész és poéta személyében. Nincs, talán aki jobban ismerné bolondosságainkat, gonosz kicsinyességünket, szerelmes szívünket és halálos bosszúvágyunkat. Neki talán még azt is elhisszük, hogy időnként gyötrelmességében is felemelő embernek lenni, és talán soha nem felejtjük el, hogy emberként is viselkedjünk. Talán mondhatjuk, hogy művei a világörökség részét képezik. Színműveit, vígjátékait, tragédiáit számtalan nyelvre lefordították, és a fordítók között szép számmal találunk írót, költőt, hiszen a drámai nyelv vegyítve a líraiság árnyalt színeivel, a jellemábrázolás hű átültetése művészi teljesítmény. A magyar műfordítók között legkiemelkedőbb alkotóinkat találhatjuk, elég csak Arany János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Kosztolányi vagy Mészöly Dezső nevére gondolnunk.

A Hamlet Shakespeare egyik legtöbbször előadott színpadi remekműve.

A műről írt tanulmányok és értekezések bibliográfiája vastagabb, mint egy telefonkönyv, Hamlet talán a legismertebb dán a világon. Neve még azoknak is jelent valamit, akik nem látták színpadon, és nem olvasták a művet.

Rendkívül látványos, a szereplők élő jellemek, a cselekmény feszültséggel telített. Hamlet, a dán királyfi mellett nem lehet érzelmek nélkül elmenni, szeretjük agy értetlenül nézzük tépelődését, indulatokat, gondolatokat hívunk elő magunkból. Gyötrődésén, vívódásán keresztül közelebb kerülhetünk mélyen elrejtett érzéseinkhez, elfeledett régi önmagunkhoz.  Shakespeare megvilágítja a társadalmi valóságot, amely szoros összefüggésben van az egyéni tragédiákkal.

Művei forrás-ásásánál az író nem törekedett tudományos felfedezésekre, nem is ez volt a célja. Elég volt számára a mondai hagyomány, elporosodott történeti munkáknak néhány megsárgult lapja, hogy mint egy kőfaragó mester az ormótlan kőtömbből, lebilincselő művet alkosson, vagyis az ihletszikra lángra lobbanjon.

A tragédia főhőse Hamlet, dán királyfi. Wittenbergben egyetemi tanulmányait megszakítja apja halála miatt, és visszatér Helsingőrbe.

Először a búskomor királyfival találkozunk a rideg királyi palota falai között.

Komor, magába zárkózott, tépelődő, viselkedése érthető, hiszen elvesztette rajongva szeretett apját. Tanult, művelt ember, a jog szerintő a korona várományosa.

A törvényeket azonban kijátszották, a trónon apja öccse, az ő nagybátyja ül anyja hitveseként, Dánia törvényes uralkodójaként. A kor jogrendszere és erkölcsi felfogása alapján Claudius trónbitorló, amelynek következményei nemcsak Hamletre, de az egész társadalomra kihatással vannak.

Történelmi tapasztalat, hogy a trónbitorlással együtt jár a zsarnokság, az önzés, az egyéni érdek szembehelyezése a közérdekkel.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az ifjú Hamletet szereti népe, szívesen látná a trónon, az új helyzet tehát akár konfliktus forrása is lehet.

A jól érzékelhető alapszituációból bontakozik ki a cselekmény, amely fontos epizódok, monológok közbeiktatásával vezet el a tragikus végkifejlethez.

Hamlet története akkor kezdődik, amikor a királyfi anyja, Gertrudis; nagybátyja, Claudius tanácsadók, az udvari kamarás, Polónius és Laertés társaságában először lép színre az öt felvonásos tragédia második felében.

Egy sejtelmes, motiváló előjáték előzi meg a cselekményindítást, aminek funkciója akkor érthető meg, amikor később Hamlet is az élmény részesévé válik a szinte változatlanul ismétlődő történésnek. Látványos, színpadi kép tárul a nőkelé. Emelt tér a kastély előtt, több rendezői változatban várszerű építmény. Hideg éjszaka van. Az őrök váltják egymást. Horatio, Hamlet igaz barátja gúnyosan kérdezi az őröktől: „No, hát ma éjjel is járt az izé?”

Az őrök már kétszer látták az „izét”, aki szellemként szakasztott mása az elhunyt királynak. A tragédia tele van képekkel, metaforákkal, stílusszínező eszközökkel. Bernardo válasza is személetes:

„Ülj le hát elébb,

Hadd ostromoljuk ismét a füled,

Mely e csodának úgy el van falazva,

Amit mi kétszer láttunk.”

A szellem megjelenik, Horatio erőt vesz félelmén, és megszólítja a tüneményt, a szellem azonban nem válaszol. Eltűnik az őrök szeme elől, akik teljesen érthető módon tovább beszélgetnek az érthetetlen eseményről. Felidézik a király tetteit, lovagi párbaját Norvégia királyával. Összefüggéseket látnak a titkos háborús készülődések és a harci díszben megjelenő szellemkirály között. Hamlet atyjának szelleme talán figyelmeztetni akar Fortinbras, a norvég királyfi revánsvágyára, terveire. Elhatározták, hogy a túlvilág üzenetét Hamlettel is tudatják.

Az első felvonás az expozíció. Hosszabb, mint általában a bevezetők, de Hamlet lelki vívódása, a konfliktust megalapozó érvek ismertetése csak az egymással szemben álló felek ütköztetésével oldható meg.

A második színben Hamlet találkozik anyjával, Gertruddal és férjével, Claudiusszal, Dánia jelenlegi királyával. Nem tartják helyesnek, hogy Hamlet még mindig gyászruhát visel, hiszen a józan ész már az élet természetes folytatását diktálja. Claudius szavai önigazolásnak tűnnek, ahogy hangoztatja: „E harcos állam trónja özvegyét… nőül vevők.”

Polonius fia, Laertés az új király koronázására érkezett haza Franciahonból, apja beleegyezése után a király jóváhagyását kéri a visszatérésre. Laertés szerepe a történet befejező részében sorsdöntő mind a maga, mind Hamlet számára. Mindketten egyenes jellemek, tisztelik is egymást, mégis egymás kezétől pusztulnak el. Shakespeare szerkesztői tudatossága nyilvánul meg sok egyéb közt abban, hogy Laertést eltávolítja a királyi udvarból, így az ármánykodásokról, bűnökről, Claudius Hamlet elleni cselszövéseiről mit sem tud. Erkölcsi elégtételnek veszi, hogy a király Hamlet elleni merénylettervének Hamlet ellen végrehajtó eszköze legyen.

Az expozíció nem lehetne a tragikus eseménysornak, ha Hamlet maga is nem találkozna a szellemmel. Társai tapintatos lemaradása után a tünemény egyedül neki hajlandó megszólalni, és feltárja Hamlet előtt a szörnyű igazságot.

Szellem: „Én atyádnak szelleme vagyok;”

(…)

„Bosszúld meg rút, erőszakos halálát.”

(…)

„Kertembe alvám – így adják elő –

S megmart a kígyó: ily koholt mesével

Dugák be csúfra Dánország fülét

Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifju,

Amely kígyó atyád halálra marta,

Most koronáját viseli.”

A szellem megparancsolja Hamletnek, hogy álljon bosszút atyja halálán, de anyja büntetését bízza az égiekre.

Szellem: Elméd maradjon tiszta, és ne törjön

Anyádra lelked: bízd az égre őt

S mind a tövisre, mely keblében él,

Az csípje, szúrja. Most Isten veled;

A fénybogár jelenti, hogy virrad,

Halványodik hatástalan tüze.

Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak.”

Marcellus és Horatius megesküsznek, hogy soha senkinek nem szólnak a látottakról. Hamlet ragaszkodik hozzá, hogy társai kezüket az ő kardjára téve ismételjék fogadalmukat.

Nyomatékosítva Hamlet szavait, a szellem a mélyből hátborzongató hangon háromszor ismétli követelését: „Esküdjetek!”

Hamlet őszintén szereti Ophéliát, Polonius leányát. Mielőtt Laertés útra kelne, őszintén beszélget húgával, Ophéliával. Óvja őt attól hogy Hamlethez közelebb kerüljön. A búcsúzó Laertés utolsó szavaira rákérdez atyjuk, Polonius. A lány őszintén felel a kérdésre, majd engedelmeskedve atyja parancsának megígéri, hogy kerülni fogja a királyfit, és elutasítja annak minden közeledését.

Hamlet búskomorsága, színlelt őrültsége nyugtalanítja Claudiust, fél a királyfitól. Szeretné, ha ismerné a királyfi gondolatait. Ugyanakkor Hamlet is teljes bizonyosságot akar szerezni apja halálának körülményeiről. A királyi pár és apja kívánságára Ophélia - aki tulajdonképpen szereti, tiszteli a királyfit -, vállalja, hogy segít kifürkészi terveit, gondolatait.

Hamlet számára döntő bizonyosságot a váratlanul érkező színészek szolgáltatnak, akik felajánlják, hogy tartanak egy előadást a királyi udvar számára. Hamlet titokban megbeszéli velük, hogy játsszanak el egy olyan jelenetet, amely hasonló ahhoz, amit atyjának szelleme lemondott neki a gyilkosságról. Hamlet megkéri Horatiust, hogy nagyon figyelje Claudiust akkor, amikor az alvó király fülébe mérget önt a gyilkos szerepét játszó színész. Az eredmény tökéletes. A király eltorzult arccal, remegve hagyja el a királynéval a helyét.

Most már nemcsak Hamlet győződött meg az aljas bűntettről, de Claudius is tisztában van azzal, hogy Hamlet mindent tud.

Claudius ezért elhatározza, hogy Hamletet Angliába küldi követként, fontos feladattal. A hivatalos levelet azonban nem Hamlet kapja, hanem két aljas udvaronc kísérője. A levélben Claudius arra kéri Anglia lekötelezett királyát, hogy Hamletet azonnal pusztítsa el.

Hamlet az úton az alvó őröktől ellopta a levelet, tartalmát megváltoztatta. Angliába megérkező levélen már a két udvaronc neve áll, így őket üdvözli a hóhér.

Hamlet ezután már nem akar késlekedni. Elhatározza, hogy most már azonnal teljesíti atyja szellemének parancsát, és bosszút áll a gyilkoson. Azonban Claudius éppen imazsámolyán imádkozik, amikor Hamlet meg akarja ölni. A királyfi meggondolja magát, nem hajtja végre tervét, hiszen ha ima közben oltaná ki nagybátyja életét, akkor a mennyekben minden bűne bocsánatot nyerne.

Anyja hívatja, hogy kérdőre vonja őt a színészek játéka miatt és viselkedéséért a királlyal szemben.

Drámai összeütközés, nagyjelenet következik. Hamlet kíméletlen szavakkal ostorozza anyját:

Hamlet: „Ön királyné, férje öccse nője;

De – bár ne volna az – anyám is ön.”

A királyi pár terve szerint Polonius elbújt a szobában, hogy tanúja legyen Hamlet és anyja beszélgetésének. Hamlet kíméletlenül ostorozza anyját. Megjelenik atyjának szelleme, aki beszél hozzá, és kíméletre inti őt. Azonban a szelemet csak Hamlet hallja és látja, anyja őrültnek hiszi, és segítségért kiált. Amikor Gertrud segítségért kiált, a rejtőzködő Polonius dühvel szúr, azt hiszi, kardja Claudiust éri. Csalódva ismeri föl Poloniust.

Ezután gyorsan peregnek az események. A királynak kapóra jön Hamlet tette. Megjátssza, hogy féltésből tusolják el az ügyet, de Hamletnek egyelőre el kell tűnnie Dániából, vagyis kétszeresen is indokolttá válik az angliai út. Ophélia apja halála miatt érzett elviselhetetlen fájdalmában megtébolyodik, miközben visszatér bátyja is. Hazatér óriási kalandok árán Hamlet is. Hajóját, melyen Angliába utazott, kalózok támadták meg, ő tusa közben átugrott a kalózhajóra, s ott fogva tartották. Ezalatt udvaronc kísérői saját halálos ítéletükkel közelednek Anglia partjaihoz.

Laertés pártütőkkel biztosítva tör be a királyi palotába. Apja haláláért felelősségre vonja a királyt. Claudiusnak sikerül lecsillapítania a pártütőket, és meggyőzi Laertést, hogy mindenről Hamlet tehet. Közben meghozzák Ophélia halálhírét. A kettős veszteség mélyen megrázkódtatja Laertést. Rááll a király Hamlet elleni merényletére, alig várja, hogy a színlelt lovagi párbajban az előre elkészített mérgezett végű karddal kioltsa Hamlet életét.

Ezt megelőzően Shakespeare beiktat a drámai cselekménybe egy rendkívül látványos jelenetet. A temetőkertben a sírásók ásta üres sírhelyen Hamlet és Laertés küzd egymással. A sírásók szellemeskedése, szójátéka, vidám hangulata csak álca, hogy az író filozofikus gondolatait tolmácsolják.

Claudius által megtervezett merénylet szerint a párviadalon ő hűsítő italt nyújt Hamletnek, amiben méreg van. A nyílhegy is, az ital is mérgezett, biztos siker Hamlet halálához. azonban a méregpoharat Gertrud issza ki, Claudius nem tudja megakadályozni. A mérgezett nyilat elcserélik, Hamlet is, Laertés is a halál küszöbén rebegik el utolsó szavukat. Hamletnek még van annyi ereje, hogy megbosszulja apja halálát: Claudius szívébe döfi kardját. A hű barát, Horatius önkéntes halálát Hamlet elhaló kérése akadályozza meg; neki életben kell maradnia, hogy legyen tanúja ártatlanságának.

„Szídd még e rossz világ kínos lehét,

Hogy elmondd esetem.”

A tragédia Fortinbras és katonái megjelenésével fejeződik be. Fortinbrast megrendíti a szörnyű látvány, a legnagyobb elismeréssel szól Hamletről, és intézkedik a végső tisztességadásról.

Fortinbras: „Négy százados

Emelje Hamletet, mint katonát,

A ravatalra: mert belőle, ha

Megéri, nagy király vált volna még.

Útján kövesse harci tisztelet.

Harsogjon a zene. –

Vegyék föl tetemét. Ily látomás

Szép a mezőn, de itt szemlélve más.

Menj, lőjenek sort!”

Hamlet alakja nem csak a színpadon él tovább. Egy XX. századi kortárs angol drámaíró, Tom Stoppard például két epizodista előtérbe helyezésével írt egy abszurd drámát Rosencrantz és Guildenstern halott címmel.

Voltaire: A Hamlet hibái és nagysága (1748)

Semmi sem áll tőlem távolabb persze, mint hogy a Hamletet egészében jónak tartsam. Durva és embertelen ez a tragédia, Franciaországban és Olaszországban a legműveletlenebb néptömeg sem nézné végig. Hamlet megbolondul a második felvonásban, kedvese a harmadikban; a lord úgy szúrja le kedvesének atyját, mintha egy patkányt ölne meg, a hősnő a folyóba veti magát. A színpadon írt ásnak; a sírásók kezükben koponyákkal, valóban hozzájuk méltó tréfákon szórakoznak, utálatos durvaságaikra lord Hamlet nem kevésbé ízléstelen őrültségekkel felel. Időközben az egyik szereplő meghódítja Lengyelországot. Hamlet, anyja és mostohaapja együtt isznak a színpadon; az asztalnál dalolnak, vitatkoznak, verekednek s egymást gyilkolják. Azt hinnénk, hogy ez a dráma egy részeg vadember képzeletének gyümölcse. A legfurcsább azonban az, hogy a Hamletnek, azok mellett a durva szabálysértések mellett, melyek az angol drámát mai napig is értelmetlenné s embertelenné teszik, fenséges, a legnagyobb lángelmékhez méltó erényei is vannak. Mintha a természetnek abban telt volna kedve, hogy Shakespeare egyesítse az elképzelhető leghatalmasabbat és legnagyobbat, legalacsonyabb rendű és legutálatosabb szellemtelen durvasággal.

August Wilhelm von Schegel: Hamlet

A Hamlet egyedülálló a maga nemében; gondolati szomorújáték, amelyet az emberi sorsokon és a világ adottságainak komor kuszáltságán való szüntelen és soha ki nem elégített töprengés sugallt, és amely arra hivatott, hogy a nézőket is erre a töprengésre késztesse. Ez a rejtélyes mű azokhoz az irracionális egyenletekhez hasonlít, amelyeknél mindig fennmarad egy ismeretlen nagyságú törtszám, amelyet semmiféle módon nem tudunk kiküszöbölni. Már nagyon sokat beszéltek és írtak róla, de nem akadhat gondolkodó fő, amely egy újbóli vizsgálatnál az összes részletek összefüggéseinek és jelentésének tekintetében elődeivel teljesen egyetérthetne.

A legmeglepőbb az a tény, hogy a rejtett szándékok földerítetlen mélységekbe lesüllyesztett alapok ellenére az egész mű első pillantásra rendkívül népesnek látszik. A szellem hajmeresztő fölbukkanása a darab elején máris megragadja mind a képzelőerőnket, mind érzelmeinket; később pedig a játékba épített játék, ahol is annak a gaztettnek tükörképét látjuk, amelynek eredménytelenül megkísérelt megtorlása a színmű tárgya; a királynak efölötti rémülete; Hamlet színlelt és Ophélia valóságos őrültsége; az utóbbi halála és temetése; Hamletnek és Laertésnek találkozása a sírnál; a párviadal és a nagy döntő összecsapás; majd a darab végén föllépő Fortinbras, az ifjú hős, aki a kihalt királyi családnak katonai pompával adja meg a végtisztességet; s ez események közé ágyazva Polonius, az udvaroncok és a sírásók komikus jelenetei, amelyik mindegyikének megvan a maga jelentősége – mindez a színpadot a lehető legélénkebb és sokszínűbb mozgással tölti meg. Csak egyetlen okból nevezhetnénk e darabot Shakespeare egyéb műveinél kevésbé színpadiasnak, éspedig azért, mert a főcselekmény az utolsó fölvonásokban elakad, sőt már-már visszafelé folyik. Ez azonban elkerülhetetlen, és a dolgok természetéből fakad. Hiszen a darab éppen azt kívánja bemutatni, hogy az oly megfontolás, amely a cselekvésnek minden összefüggését és lehetséges következményét az emberi előrelátás legvégső határáig föl akarja deríteni, megbénítja a cselekvő erőt. Ahogy Hamlet maga is mondja (III. l.):

Az elszántság természetes színét

A gondolat halványa betegíti;

Így a kétkedés által sok nagyszerű,

Fontos merény kifordul medriből

S elveszti „tett” nevét…

Hamlet jelleméről, ha jól értelmezem a költő szándékát, nem tudok olyan kedvező ítéletet mondani, mint Goethe. Igaz, Hamlet nagy műveltségű szellem, királyi erkölcsű herceg, az illendőség iránt kifinomult érzékkel megáldott lény, akit nemes becsvágy fűt, és rendkívüli lelkesedésre indít minden oly idegen kiválóság, amely neki nem sajátja. Az őrült szerepét utolérhetetlen fölénnyel játssza meg, amennyiben azokat a személyeket, akik ki akarják kémlelni, éppen azáltal győzi meg elméje zavarodottságáról, hogy az ő igazságaikat ismétli el nekik, és a legmaróbb elmésséggel gúnyolja ki őket. Ám az oly sokszor megfogadott és soha végre nem hajtott szándékok nyilvánvalóvá teszik akaraterejének gyöngeségét: teljes joggal mondja magáról, hogy nem lehet nagyobb különbséget elképzelni annál, mint ami közte és Hercules között fönnáll. Nemcsak a szükség kényszeríti cselre és színlelésre, természetes hajlama van arra, hogy görbe utakon járjon; önmagával szemben is alakoskodik; kiötlött aggályoskodásai gyakorta csupán kifogások határozatlanságának leplezésére; miként egy másik alkalommal mondja: „oly gond, miben, ha négyfelé hasítnók, egy rész az ildom, három gyávaság.” Leggyakrabban azért a keménységért rótták meg, amellyel Ophéliának maga élesztgette szerelmét, eltaszítja, valamint azért az érzéketlenségért, amelyet a lánynak – bár akaratlan hibájával okozott – halálakor tanúsít. Hamlet azonban túlságosan elmerül önnön bánatában ahhoz, hogy mások iránt még szánalmat érezhessen, közönye mintegy mércéje lelki fölindultságának. ezzel szemben tagadhatatlanul érzünk benne valami alattomos kárörömet, amikor sikerül neki – noha nem is annyira bátorsága jóvoltából, mint inkább szükség és véletlen folytán, mert csak ezek képesek gyors cselekedetre sarkallni – ellenségeit eltenni láb alól; így beszél Polonius megnyilatkozásai során vallásos meggyőződésről szkeptikus fontolgatásokba csap át; apja szellemében addig hisz, amíg látja, mihelyt eltűnik, máris mintha csak káprázat lett volna. Mint ellentmondást rótták föl neki, hogy az öngyilkosságról szóló monológban ezt mondja:

… nem ismert tartomány,

Melyből nem tér meg utazó…

Holott a szellem nem épp egy „megtért utazó”? Shakespeare azonban szándékosan adja hőse szájába ezeket a szavakat, mert azt akarja bemutatni, hogy Hamlet nem tud semmiféle meggyőződésben szilárd talajra lelni. Odáig jutott el, hogy azt mondja (II. 2.): „nincs a világon se jó, se rossz; gondolkozás teszi azzá”. A költő együtt bolyong vele a gondolat tévútjain, amelyeknek se elejt, se végét nem találjuk. És ezekre a sürgetően föltett kérdésekre még a csillagzatok sem szolgálnak az események sodrában válasszal. Egy más világból, mintegy égi hírnökként érkező hang, egy szörnyű gaztettre bosszút követel, de fölszólításnak nincs hatása; a bűnösök végül ugyan elnyerik méltó büntetésüket, de csak úgy véletlenül, nem azon a kívánatos módon, amely a világnak az igazságtevés intő példáját szolgáltatná; bizonytalankodó óvatosság, ravasz árulás és hirtelen támadt düh mind ugyanegy pusztulás felé sodródnak; kevésbé bűnösöket és ártatlanokat egyként magával ránt az általános bukás. Az emberiség sorsa, mint valami óriási szfinx mered elénk, amely mindazokat, akik rettentő rejtvényét megoldani képtelenek, a kétely szakadékába való taszítással fenyegeti.

Vámosi Pál fordítása

(1808-1811

(Shakespeare az évszázadok tükrében. 104. old.)

Forrás: Herman Anna: Kötelező olvasmányok elemzése 1. – Az ókor, a reneszánsz és a barokk irodalmából – Puedlo Kiadó