(...)
Ma
fél éve, hogy Garay János társunkat, Kont és az Árpádok és Szent László
ihletett költőjét kora sírjába kísértük. Ott mentünk az egyszerű koporsó után,
mely annyi szeretetet, annyi nemes érzelmet s oly magasztos költői tehetséget
zárt magába; hallottuk az ősz derétől lepett hideg hantok zuhogását, melyek
alatt e hő kebel, e szerelemteljes szív elhamvadatott. A ravatalt, hű barátok
könnyűs szeme seregén kívül, kiket e jó, nemes szívű, kedélyes, gyermekded
emberhez szeretet és barátság fűzött, nagyszámú lelkes ifjúság koszorúja környezé, a
tisztelet kegyeletes hallgatagságával, azon ifjúságé, mely Garay műveiből nem
csak édes és nemes élveket merített, miket minden emelkedettebb költői mű
áraszt olvasóira, hanem legfenségesb emberi érzelmeket, magasztos
honszeretetet, jog és szabadság iránti fellengő lelkesülést, tiszta
áldozatkészséget, nemzeti nyelv és szokások, s ősi erények iránti mély
kegyeletet, az aljas ösztönök és szennyes önzés iránt pedig üszke megvetést, vagy
sajnálkozó mosolyt tanult, azon ifjúságé, mely itt személyesen talán nem is
ismert, de azért jól értett s érzett, felejthetetlen mesternek, az ember-, hon-
és szabadságszeretet ékesszóló hirdetőjének rótta le a végső tisztelet adóját.
Láttunk ott honleányokat is, égő könnyekkel elborult szemeikbe, kik Garayban a
hű szív tiszta szerelmének, a családélet boldogító örömeinek édes énekesét
gyászolák. Őszi ború fedte a komor égboltot, hideg őszi szél szárnya vitte tova
a keblekből szakadt sóhajtásokat, méla összhangzatban a gyászkíséret borongó
érzelmeivel.
Oh
mily keserű, mily mondhatatlanul keserű érzelmek cikáztak át lelkemen, tiszte
Akadémia! midőn ez egyszerű koporsónál állottam, melyet a haza egyik leghűbb
szívű, s legtehetségesb költőjének, a szegényen megholtnak, a családjára csak
bút és ínséget hagyottnak, néhány jó barát részvéte szegeztetett össze!Midőn
láttam a halvány özvegyet, környezve síró árváitól, tántorgóléptekkel kísérni e
koporsót, melynek árát nem volt képes megtakarítni, két évtizedes munkás életen
át, azon költő, ki megéneklé Szent László s az Árpádok dicsőségét! – Egy
pillanatra, de csak egyre, derülni kezdett lelkem, midőn láttam e népes, e
részvevő gyászkíséretet, az ifjúság kegyeletét, a hölgyek könnyeit; azonban
csak ismét azt kérdém magamtól: „Tehát meg kelle halnia, nyomorban s ínségben,
adósággal terhelve, tehát özvegyet s árvákat kelle hátrahagynia, kiknek
holnapja sincs biztosítva, hogy a nemzet kitüntesse: milye volt, mennyit ért neki e testromban lakozó szép
szellem, mely Hedervári Kontot annyi magyar ifjú ajkaira, a szűz szerelem s égi
könyör lángoló dalait annyi magyar leány lelkébe ülteté?!
De
megnyugszom a sorsban, mely úgy rendelé, hogy a nemes önmagában találja fel
jutalmát; a valódi költőnek, bármily sanyarúk legyenek külső körülményei,
megvan saját irónja, s gazdagsága, melyet ő fel nem cserél a basák hatalmával,
s a nábobok kincseivel. Egyszerű kényelmetlen szobáját tündér palotává
varázsolja a mindenható képzelet, s még oldalát szende, szomorú neje, kopott
öltönyű gyermekei környezik, rózsa fellegeken látja maga mellé szállani a
legédesb házi boldogságot, melyek közöl mosolygó angyalarcok néznek reá:
Mert kincset és fényt
Nem bírhatok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
A képzeletnek
Dics mezején
Királyi joggal
Járkálok én,
S van népem: álmok
szülötti mind,
Kormányzom őket
szívem szerint;
Van díszpalástom,
A tudomány,
Rám ölthető ez
Későn, korán;
Királyi pálczát?
azt is bírok:
A toll az, mellyel
Munkát írok.
De mindenek közt
A korona:
Szívem szerelmes
Menyasszonya.
Megnyugszom
tehát a sorsban, s nem akarom vádolni nemzetemet, annyi nemes akarat
összességét. Jobb későn mint soha! – Eljött s átment sírja felett a tél, mely a
sír hantjait megkeményíté, és íme a magyar szívekben lágy részvét termékenyítő
melege ébredt, a boldogultnak kezdeményező baráti s a hazafi érzelmű lapok
által szétpattantott szikra fogékony nemes anyagra talált, s jótékony tűzzé
erősödött, mely felvilágítá s megmelegeíté a költő hátramaradt árváinak rideg
tűzhelyét; és eljött a tavasz, elhozva csalogányait, melyek a költő sírjára
csendes hajnalokon leszállának eldallani egyet-eget szép szerelmi dalai közöl,
elhozva fényes csillagait, melyek a költő sírjára lemosolyognak; s a tavasz
éltető lehelete, mely mindenütt teremt, fejt és tenyészt, még magasbra szítá a
részvét lobogó lángjait. Garay árvái a nemzet árvái lettek; jövőjök a
legnagyobb szükség ellen máris biztosítva van; elhozta filléreit a föld szegény
népe, s forintjait a vagyonosabb középosztály; felállíttatott a részvét oltára,
s vetélkedve járulnak hozzá a remegő öregek, kik a múlt szép emlékeiben élnek,
s ismerik az Aranykort, Árpádokat, s
azokhoz írt Vezérhangot, és Szent
Lászlót; az erőteljes férfiak, kiknek szíve Kont szavain büszkén feldobog,
a szelíd de lelkes anyák, kik ismerik a Részvét
gyöngyét, a Legszebb hölgyet, a Családi képeket, s gyermekeiket ilyen
leckék nyomán könyörre s hazaszeretetre tanítják; a kis gyermekek, kik anyjaik
jobbján tanulják áldozatul hozni névnapi és születésnapi kedves aranyaikat; a
lánglelkű ifjúság, mely ismeri az országgyűlési
Szózatot,a „Kelet népéhez” s „Hazához” címzett verset, a Polgárszót, „A haza búját”, s mindazt, mivel Garay lantja a hazai haladás minden
egyes tényezőjét fáradatlanul, s a leghívebb buzgalommal dicsőíté és
halhatatlanítá; a virágzó fiatal leányok, kiket édes-bájos álmokba ringattak
Garay szerelmi és tavaszi dalai, s „Parlagi rózsái”, kiknek fogékony kebelét
átvillanyozá a „Hölgyeinkhez” írt
szent dal tanulsága, és mindezeknek egyesülése megáldja a költő emlékezetét, s
megdicsőíti a jóra, szépre fogékony fajt, melynek ő egyik felkent jósa, s
leghívebb híve vala.
A
Tek. Akadémia, mely Garayt tagjai közép számítá, s legbuzgóbb és munkásabb
tagjai közé mindaddig, míg teste lelke meg nem törött a szenvedések súlya
alatt: csak az összes haza tisztelet-adójához csatolta a maga részét, midőn
Garay emlékének megülését kedves feladásául tekinté, s a Tek. Akadémia
megbocsát nekem, ha Garayról szólva, szavam inkább fölmelegszik, mint a
mathesis és jogtudomány tételeinek fejtegetésénél.
Íme
a külső fényben szegény, de belértékben s hatásban dúsgazdag életnek rövid
rajzolata.
Garay
János született 1812-dik évben Szekszárdon, Tolna megyében, hol atyja, azon még
most is élő érdemes férfiú, kihez a költő mind halálaig gyermeteg szeretettel s
kegyelettel viseltetett, kisebb vagyonú kereskedő s a városnál árvagyámi
hivatalnok volt. Fia János, tanult először születéshelyén, Szekszárdon, azután
1823-1828-ig Pécsett, 1829 óta pedig a pesti egyetemben. Szellemének már kora
fiatalságában kitűnő fő iránya, költészet iránti vonzalma, melyből később annyi
jeles virág fejlett ki, már Pécsett laktában mutatkozott. Folyvást olvasott és
írt, legelőször Rájnis magyar Virgilje által ébresztetve, hexameterekben s
iskolai latin feladatait magyarul is el szokván készíteni; azután, főleg Virág
Benedek ódáinak befolyása alatt inkább a líra felé hajlott, melyet későbben
annyi bájjal s erővel tudott pengetni. Első nyomtatott verse „Emlék-áldozat” című alkalmi vers,
társai közköltségén jelent meg, kik már akkor méltánylák szép tehetségét,
melyet csakhamar magasb kifejlésében, méltányola egész hazája. Pécsett kezde
megismerkedni a német irodalommal s költészettel, mely korábbi lírai
dolgozataira nagy hatással volt; későbben ezek mindinkább magyarok, eredetiek s
nemzeti színűek lettek. Szépirodalmi tanulmányait azonban Pesten folytatá csak
teljesebben, hol az egyetem könyvtárát buzgón látogatá, s a kitűnőbb esztétikai
írókból sokat jegyezgetett. Horvát István filológiai leckéi által Révai s a
magyar nyelv kincseinek búvárlására serkentve, s emellett a már akkor teljes fényében
ragyogó Vörösmarty hőskölteményeivel is megismerkedve, még tanuló korában
készítette Csatár című hőskölteménye
tervét, mely 1834-ben jelent meg, s legelső nagyobb műve volt. Már egy évvel
előbb az akkorában keletkezett Regélő-Honművész szerkesztőségénél segédül
vétetvén fel, e lapnak, mely a mostani haladásokhoz mérve tökéletlen zsenge
volt ugyan, de a fiatal tehetségek ébresztése s a dolgozatoknak nyitott térmező
által tagadhatatlan érdemet szerzett, munkás dolgozó társa maradt 1836-ig, a
szépirodalom több ágában, különösen a lírában kísérgetve erejét. 1837-ben a
Rajzolatok című folyóirat szerkesztésében vett részt, melyet számos dolgozattal
gazdagított. Ugyanekkor szerkeszté a Trattner-Károlyinál megjelent Hajnal című almanachot, és Shakespeare
tanulmányozása s a M. Akadémia jutalom-kitűzései által buzdíttatva, a nehéz
drámai mezőn is sok erőre mutató, és szép reményekkel biztató kísérleteket
kezde tenni. 1835-ben Csáb című öt felvonásos szomorújátékkal
kezdte meg drámai pályáját, melyen azonban kevesebb szerencsével járdalt, mint
a lírain; azonban e műve is az akadémiai bírálók által dicséretre méltattatván,
későbben Jós-ige cím alatt a budai
színésztársaság által színpadra hozatott. E mezőn találkoztam először a
szerény, de hivatását melegen érző, s ritka lelkességű ifjúval a pesti Vármegye
utca egyik kis házának kis udvarszobájában, melynek egyetlen ékessége: gondosan
gyűjtött könyvtára, s kegyelettel tisztelt egy-két emberének arcképe volt.
Velem ugyanis, és Szigligetivel, Gaallal és Vajdával eredeti történeti
színművek írására szövetkezvén, a társulatunk által kiadott gyűjteménynek
második kötetét írá, melynek tartalma: Árbocz,
szomorújáték öt felvonásban. – A Hajnal zsebkönyvben „Országh Ilona” című történeti szomorújátékát adá három felvonásban;
pályázott egyszersmind az akadémiai drámai jutalomra is, „Az utolsó Khán” című öt felvonásos szomorújátékával, mely ismét
dicsérettel említtetett. Később még Bátori
Erzsébet történeti drámát írta, mely Nagy
Ignácz boldogult társunk Színműtárában jelent meg. Emellett termékeny tolla
elárasztotta a zsebkönyveket s folyó iratokat részint már klasszikus, részint
még ekkor gyengébb, de a nagy tehetség jeleit mindenkor magukon hordó lírai s
rokon nemű költeményekkel; s ezeknél aránylag kevesebb becsű beszélyekkel, úti
és életrajzokkal, genre-képekkel, esztétikai s bírálati cikkekkel. Elhintve
ezek az Auróra, Hajnal, Emlény zsebkönyvekben, az Árvíz- s Kliegl-könyvben, a
Regélő, Rajzolatok, Természet s több folyóiratok hasábjain. 1838 elején szigorú
sorsa a Hírnök politikai lap szerkesztőségéhez űzte Pozsonyba, hol az 1839-diki
országgyűlés kezdeteig segédkedett, szentebb hivatása ellenére, s unalommal
forogván e száraz, gépies foglalatosság sivár mezején.
1939-ben,
a fővárosba visszatérte után a Magyar Akadémia s majd a Kisfaludy-társaság
tagságával tiszteltetvén meg, körülbelül innét számítható Garaynak lírai
költészetének aranykora. Munkáiban mind több és több kellem, erő és zamat, a
művészi formára is nagyobb s nagyobb figyelem. Szerkesztése alatt jelent meg 1841-től
1842-ig az Emlény zsebkönyv három évi folyama. Küzdve a magyar költő
szegénységével, mely mellett csak egy gazdag és ihletett kebel ellenállhatatlan
ösztönéből lehet magyarázni a hű kitartást, mivel a nemzet néhány csalogánya a
költészet kertében oly fáradhatatlanul énekel, kénytelen volt, míg egy részről
bájos költeményeit zengé, családja fenntartása végett Landerer Honi Vezérének
több évi folyamát szerkeszteni,s azon kéz, mely Szent Lászlót írá, nem kevés
időt fordított a hazai és külföldi vásárok, a t. ns. megyék esküdtei, a
cselédbér és kamatláb korrektúrájára. Hasznosb, bár géniuszának szinte meg nem
felelő munka volt „a magyar és német
beszélgetések kézikönyve”, mely két kiadást ért. A Regélőt 1842. 43. s
44-ben szerkeszté, nem nagy hatással. A Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban jelent
meg értekezése „Lírai költészetünk késő
kifejlésének okairól”. 1843-ban jöttek a közönség kezébe „Versei”, 1845-ben
beszélyei s egyéb prózai dolgozatai gyűjteménye a „Téli rajzok” cím alatt, s Frangepán
Kristófné költő beszély; 1847-ben, s egy év múlva második kiadásban
jelentek meg az „Árpádok”, történeti
legendák s mondák, kincse az irodalomnak; és ismét „Újabb versei” s a „Balatoni
kagylók” költemény-fűzér. Legutolsó bevégzett nagy műve végre Szent László, tizenkét énekbe,
hattyúdala Garaynknak, s koronája költői munkásságának, mely 1852-ben látott
napvilágot. az 1840-től 1848-ig oly vidáman s erőteljesen pezsgő magyar nemzeti
élet, az egyleti tevékenység virágdús tere, a politikai mozgalmak lelkesítő
tengerhullámzása, mely ez említett években a magyar történetet zománcozza, s
pestet a szárazföld egyik legérdekesb pontjává tette, nem maradhattak mély és
termékenyítő hatás nélkül e forró hazaszeretettel dobogó, minden szép, jó, nagy
és nemes iránt nyíltan fogékony költői kebelre. E forrásból buzogtak ama szent
költemények, melyeket jól ismer a magyar ifjúság, s a magyar hölgykoszorú,
melyek irányköltemények ugyan a szabadelmű iskola szellemében, s hatalmas
emeltyűi politikai és nemzeti céloknak, de azért általános költői beccsel is
bírnak, mint bír Vörösmarty Szózata s
Hontalana, Élő szobra s Fóti Dala,
magasan emelkedve túl az egyhangú divatos hazafiúi ömledezéseken, mikben annyi
kezdő kísértgette gyarló erejét; s a rímekbe foglalt, költőietlen s csak a jó
szándék által menthető politikai leckéken, mikben annyi versíróvá fajult
táblabíró tetszék magának. E hazafiúi költeményeket, a szent akaraton s üdvös
irányon felül megragadó melegség, itt-ott lélekrázó erő, s mindenkor valódi
költői kedély ajánlja.
E
jeles és hőkeblű költő, ki több éven át kénytelen volt, hogy családjának enni
adhasson, hírlapi dialógusokat szerkeszteni, másodrendű lapoknál másodrendű
szerepet vinni, 1850-ben az egyetemi könyvtárnál nyert nyugalmas, őt legalább a
legnyomasztóbb szükség ellen biztosító hivatalt. De már ekkor elbetegesedett;
elhagyta őt testi erejének, szemei világának, szelleme rugékonyságának jobb
része. Mert annyi nemes fáradozás, oly folytonos lelkes munkásság közepett ezer
bajjal kelle küzdeni Garaynknak, melyek előbb testi erejét, majd szellemét is
megtörék. A szegénységhez, melynek nélkülözései neki nem annyira szerény és
igénytelen önmaga, mint szeretett családja, reménydús gyermekei miatt voltak
fájdalmasak, hozzájárult gyakori gyöngélkedése, későbben vaksággal fenyegető
szembaja, s köszvényes bántalmak által megtámadott agyrendszere. Ki nem
emlékezik közülünk a szomorú jelenetre, midőn Pest utcáin járva találkozott egy
félvak, homályos és merev szemű, tapogatva s ingatag léptekkel tántorgó,
roskadt, dúlt arculatú férfival, ki olykor neje s gyermekei, majd szánó barátai
által vezetetett, majd csak vastag támaszbotjára bízta magát. Ha ismerőssel
akadt össze, nem ismerte meg annak alakját, mert félsötétben élte le élete
végső éveit azon költő, ki annyi lángot gyújtott, annyi fényt terjesztett; de
megismerte a szíves hangot, mely üdvözlé, s ekkor mosolygott, nevetett. Jaj, de
e mosoly fagylaló, e nevetés kínos volt. Szeretett kezet szorítni, mint hajdan,
mert epedett a barátság, a szeretet után, de kézszorítáa hideg volt, benne a
közelgő halál jegével; szeretett ölelni és csókolni, mert roskatag keblében nem
aludt ki a holtiglan meleg szív szeretetgazdagsága, de leheletében ott volt a
közelgő halál szele. Rekedt, kellemetlenül hörgő és sípoló hangon mondott
gyakran ízetlen dolgokat s rossz tréfákat a beteg férfi, kinek ép és dús
lelkéből annyi édes dal, annyi talpraesett gondolat fakadott. Szegény, szegény
költő! és téged még szellemed e szomorú ellankadásában, midőn előbbi létednek
csak töredékesen visszhangozó roma s kísértetes árnyéka valál, még ekkor sem
hagyott el a hő részvét hazád és
barátid, és nemzetiség, nyelv és irodalom iránt; még ekkor is élt és buzgott benned a bár sikeretlen
törekvés, újra meg újra nagyot és dicsőt teremteni! Legélesebb fájdalmai közt
sem hagyta el természetes jószívűsége, kedélyessége, sohasem szűnt meg szeretni
istent, hazáját, barátit; mindenkor édes vigaszt s enyhületet tudott találni a
részvétnek legcsekélyebb jeleiben is. Ha tapasztalta, hogy nemzetének, legalább
nemzete néhány jobbjának gondja s részvéte virraszt fájdalmai felett, nem érzé
e fájdalmakat; ha hallotta, hogy egyik vagy másik tisztelt embere, szeretett
barátja szíves melegséggel tudakozódott hogyléte után, vaksága éjjelét
felvilágosítá az öröm sugára. Oh, ha tudta volna halálos ágyán, hogy imádott
nemzete, mely őt élve nélkülözni és szenvedni hagyta, s melyet ő egy percig sem
szűnt meg imádni, egy leheletével sem vádolt soha, hogy ezen olykor feledékeny
s mozdulatlan, de minden nemes érzelemnek nyílt, s a jónak és szépnek fölemelt
zászlaját örömest követő keleti faj, családjáról – keserű gondjainak féltett
tárgyáról – gondoskodni fog, Garay az éktelen testi fájdalmak közt mosolyogva
fogott volna meghalni.
Sok
szenvedésének 1853. nov. 5-ikén vetett véget a halál, szélhűdés alakjában, -
melyet keresztyéni türelemmel s megadással várt és fogadott.
Garaynk,
mint költőnek, az őt őszinte, bár nem mindig tetterős rokonszenvvel kísérő, s
most özvegyéről és gyermekeiről gondoskodó magyar haza régebben kimutatta már
az előkelő helyet,mely őt azon Pantheonban illeti, hol a Kisfaludyak, Kölcsey,
Berzsenyi, Vörösmarty nevei arany betűkkel írva díszlenek. Ő főleg későbbi
éveiben mély eszmékkel, meleg képzelettel, szép és tiszta nyelven írt
költeményei által minden nemzet kitűnő költői közt foglalna helyet, mert műveit
valódi költői szellem lengi át, s azok nem csak szép eszméket adtak szép
alakban, hanem a költészet legmagasb célját is elérik: édes vigasztalást s
enyhülést nyújtanak a jelenben, s erőt adnak a jövőre, míg dicsőség sugáraival
özönlik el a múltat, s így valóban vezetik, tanítják s jóra, szépre lelkesítik
az emberiséget; ami azonban honfitársai szeretetét s tiszteletét főleg
megnyerte számára, az különösen lángoló honszeretete, s hű nemzetisége, mely őt
kiválólag jellemzi. Mondhatni, hogy őt főleg e meleg hazafi érzés ihlette s
avatta költővé, mert korábban költeményei, bár szinte legnagyobb részben
jelesek, korántsem állanak a tökélynek azon magas fokán, melyre 1840. óta
emelkedett. Minden egyes dalának, annyival inkább nagyobb költeményeinek alaphangja
ezen kifogyhatatlan hevű hazafiság, mely azonban a költői lélekben valóban
emberivé, s a legnemesebb tisztaságra, salaktalanságra s férfiasságra
emelkedett. Az ő költeményeiben nem a gyáván siránkozó, céltalanul epekedő,
írósvaj-lágyságú és csüggeteg s szárnyaszegett világfájdalomba olvadozó
hazafiság sóhajait, s nem is a bunkós modorú, nyers, a magyar hazaszeretet
minden külföldinek megvetésével s gyűlöletével azonosító, hogy úgy mondjam,
csikóbőrös hazafiság hetvenkedéseit; hanem azon valódi, megtisztult,
emelkedett, tetterős hazafiság hangjait halljuk zengeni, mely iránt lehetetlen
rokonszenvvel nem viseltetni még annak is, ki a kozmopolitikai téveszmék felé
hajlik, s melynek e nemzet testére általános szétáradásának lehet egyedül
biztos üdvünk s jövendőnk. Nemzetiségével egyetemesség, magyar igazságaiban s
érzelmeiben, örök igazságok s általános emberi érzelmek sugárzanak vissza. –
alig volt köztiszteletű név hazánkban, melyet lantja meg nem énekelt: ott
látjuk József nádort, Széchenyit, Wesselényit, Deákot, Csapó Dánielt,
Bezerédit, b. Eötvöst verseinek homlokán, alig egy nemes, közérdekű haladási
eszme, melynek felkarolására lantja nem buzdított; megénekelve az örökválságot,
szabad földet, szabad sajtót, a nemzeti nyelvet, színeket, egyleteket, ünnepélyeket,
vállalatokat egész a gőzerőig, a vasutakig. Ezen jellemző irányból következik,
amit Garayról méltán jegyzett meg egynémely a hazafi irány által magát
elkapatni nem engedő komoly ítész, hogy költeményeiben, azoknak nagy összegét
véve több a gondolat, a reflexió, a didaktus elem, mint a lírai érzés; mely
szabály alól azonban egyes gyönyörű dalaiban elég kivételt találunk. De nála
ott sem hiányzik soha betegesség s érzelgés nélküli valódi mély érzelem, hol az
ész látszik túlnyomónak, s versei többnyire egyszersmind szép lírai művek, és
tartalmas tanköltemények. – A jelesb német és angol költők kedélymélységét a
franciák eszmedús, életre való költészetével párosítja. Nyelve, modora nemesen
egyszerű, dagálynak, fárasztó piperének nyoma sincs rajta. – Több
költészetfajban kísértette erejét; legkisebb sikert eszközlött a drámában,
legtöbbet azon fajban, melyre utóbbi időben szentelte napjait s éjeit, a
balladában, melynek összefűzött zamatos virágai nagy hőskölteményekké
csoportosultak az Árpádokban, s Szent Lászlóban, egész történeti
korszakot foglalva át. Ha az ezen versekben foglalt történettan, históriai
hívség s pontosság tekintetében meg nem felel is a szigorú ítészet
kívánalmainak, - ami a költőnek úgysem feladása, mert hiszen a legnagyobb költő
tengeri hajókat köttet ki Csehországban, s egyik legnagyobb festőművész kámzsás
barátokat vezet föl az ótestamentomban: - de szentül megfelel a nemzeti költő
hivatásának, mely nem más: mint tanítani örökhű, fáradatlan, tetterős
hazaszeretetet.
Szabad
legyen még Garayról, mint emberről néhány szót mondanom. Költészete hű
kifejezése volt emberi tulajdonainak. Benne egyesült mindaz, amit szép léleknek szokás nevezni. az
erények, a szív, a könyör dalnoka tiszta és nemes lelkű ember volt. Szeretett
mindenkit, nem volt haragosa, nem volt ellensége. Őt is szereté mindenki, aki
egyszer beszélt vele, s betekintett nyílt lelkének tiszta tükörébe. Barátihoz
melegen ragaszkodott;az irodalmi pártoskodás mérge nem fért szelíd lelkéhez.
Közelebbi környezete rövid időre, a Regélő szerkesztése idején oly útra
ragadta, mely neki sok kellemetlenséget termett,d e jó szíve, mely haragot s
bosszút nem ismert, kegyelete a férfiak iránt, kiket mestereiül tisztelt,
csakhamar visszavezeté az egyetértés sima útjára. Megbocsátóbb kedély sohasem
lakott férfiszíven, ő nem ártott soha senkinek, s könnyen kezet fogott azokkal
is, kik neki ártottak; az ellenfeleket szerette kibékíteni; rosszul érezte
magát ott, hol viszálykodtak; önzéstelen szószólója volt a gyöngébbnek,
kegyeletes tisztelője pályaelődeinek s vezéreinek. A kedélydús, teli szívű
embernek mély szeretete első, s ennek kora elvesztése után, második neje s
ettől lett gyermekei, s fogékonysága a családi boldogság iránt, mely bájos
„családi képeiben” oly elevenen tükrözi magát – egészen természetéből folyt:
nem volt abban a maga olykor álérzelmeket hazudó affektációnak de csak egy
szikrája sem. Kedves, jó férj, nyájas, gyöngéd atya házi körben, csak ott
érezte magát egészen boldognak. Gyermekeire nagy gondja volt, s tudott is ezekért
szorgalmasan, fáradatlanul dolgozni. Éjjel s nappal munkálkodott, míg ereje
engedé. Ha nappalprózai munkáit végezé, csöndes éjjeleken megnyitotta hajlékát
a Múzsa látogatásának, mely őt íróasztalánál, halvány arcát a mécs rezgő
sugaraiban fürödve találta. Ez életmód ölte meg; családatyai kötelességeinek hű
teljesítésében merült ki ereje. – Nem lehet a legélénkebb részvét nélkül
tekinteni e kedélyes, szenvedő háznépet, hol a legkeserűbb fájdalommal szeretet
s magasztos költészet lakott egyesülten, mely utóbbiak amannak sebeit
ernyedetlen hűséggel orvosolák.
Tekintetes
Akadémia! nem akarok hosszas lenni. Mindazok, kik a valódi költészet becsét s
hatását méltányolni tudják, kiknek a magyar nyelv művelése s virágoztatása, s e
nyelven, őseink zengzetes szép nyelvén, a magasztos nemzeti érzelmek, fajhűség,
szilárd önérzet, nemes büszkeség ápolása, s az anyagiakon túl emelkedő szellem
gazdagítása szívükön fekszik, mindazok, kik nincsenek elfogulva azon egyoldalú
nézetben, mely míg a mathesis száraz igazságait, a természettudományok
gyakorlati becsét, a múltnak titkaira fényt derítő történetbúvárlást, a
társaság s állam jóllétének üterét tapogató társadalmi tudományokat kellőleg
méltányolja; másrészről a lelket és szívet, kedélyt és jellemet, az életnek s
az embernek, anyagi s gyakorlati irányokon túlszárnyaló magasabb s nemesebb
részét emelő s ébresztő költészetet hiú gyermekjátéknak, s álmodozó leánykák
időtöltésének tekinti csak – mindazok, mondom, örömest hintik velem a tavasz
egy emlényvirágát Garay sírjára, s
örömest mondják el vélem: Áldott legyen a költő emlékezete, s áldott a nemzet,
mely gyermekeivé fogadta a költőnek árváit. Mert itt, a komolytudományok, de
egyszersmind a magyar nyelv s nemzetiség egyik asylumában nem kell soha
felejtenünk, amit egy hű barátja a öltőnek s összes munkáinak kiadója oly
helyesen s találólag mondott: hogy valamint azon nemzet, melynek még csak költészete van, éretlen
gyermekkorát éli, úgy ellenben a nemzet, melynek már nem kell a költészet, a
lélek ezen ifjúsága, - ily nemzet haldoklik s közel van eloszlásához. – De mi,
kik a komoly tudományokbani előhaladás érett gyümölcseinek örülünk az utóbbi
korszakban, nem akarunk még nemzetileg elöregedni, s meghalni, és azért örömmel
és megelégedéssel látjuk a mély történetbúvár gr. Teleki nevével egy koszorúba
fonva s egy pantheonban egyesülve Vörösmarty a költő nevét, s idvezeljük
Toldyt, ki mindkettőnek külön úton járdaló, de egyazon célra vezető érdemeit a
magyar irodalom történetében kellőleg méltányolja. – Tegye mindenki, mit isten
tudnia s tenni adott, csak gyáva tétlenség s elcsüggedés ne zsibbassza
inainkat! s nemzeti egyetértés olvassza harmóniába a rokon cél felé irányzott
törekvéseket. – Ezt énekelte Garay hű lantja szebbnél szebb változatokban; s
ily komoly fogadás a legszebb ünnep, mely a hazafi-költő emlékezetére tartatik.
Forrás: Uj Magyar
Muzeum. Kiadta Toldy Ferenc. IV. évfolyam II. kötet 1854.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése