Dr. Jászi Oszkár: A szociológiai regényről III., bejező közlemény

A szociológiai regény hatásainak számbavételénél, moralitásának vagy immoralitásának kérdésénél, mely a művészet és erkölcs egymáshoz való viszonya problémájának csak egyik esete, mindenekelőtt a kiindulási pont tisztázandó.

Az erkölcs fogalmi körének szabatos körülhatárolása elengedhetetlen, ha lehetőleg pozitív eredményekre akarunk jutni. Az evolucionista filozófia legnagyobb érdeme éppen ezen a metafizikai okoskodások és teologikus dogmák által oly szerfölött összekuszált és elhomályosított fogalom megvilágosításában áll. Legnagyobb érdeme, mert nincs kérdés, aminek olyan messze kiható, a való életet, az egyéni és a társadalmi cselekvést annyira irányító jelentősége volna, mint éppen ennek. H kétségek lehetnek is arra nézve, hogy maguk azok a konkrét és részletes szabályok, melyeket mint az erkölcsös cselekvés parancsait az evolucionista iskola megállapított, mindenben igazak és elfogadhatók-e: úgy másrészről nem lehet kétség aziránt, hogy az erkölcs általános fogalmi köre, jelentősége és feladata végérvényesen tisztába hozatott.

A biológiai, etnográfiai, pszichológiai s történelmi adatok egész tömege igazolják, hogy valamely cselekedet erkölcsös vagy erkölcstelen voltának egyedüli fokmérője: az illető cselekedet vagy hasznos vagy káros volta az egyénre vagy a fajra, vagy mind a kettőre. Hasznos pedig az a cselekedet, mely alkalmas arra, hogy az életet mentől boldogabbá, azaz mentől teljesebbé tegye úgy „hosszúságban, mint szélességben”. (Szélesség alatt az összes emberi képességek minél teljesebb és minél harmonikusabb kifejezését értve.)

Ez az evolucionista etika alapelve, melynek gyakorlati keresztülvitelében főleg az egyéni és faji érdekek gyakran ellentétes volta okoz nehézséget. Kitűzött célunk szempontjából azonban a részletkérdésekre nem lévén ráutalva, a fenti alapelvben megtaláltuk azt a mértéket, mely a felvetett kérdés megoldására képesít.

Mely művészet tehát az erkölcsös, melyik az erkölcstelen?

A válasz az előbb kifejtettekben adva van: erkölcsös az a művészet, mely alkalmas arra, hogy az egyén vagy a faj életére vagy mindkettőjére hasznos legen. Erkölcstelen az ellenkező, a káros művészet. Ez a választ azonban nem befejezett, mert benne egy ismeretlen elem van. Éspedig: mely művészet hasznos, melyik teszi az életet legteljesebbé „hosszúságban és szélességben”.

Míg erre a kérdésre nem tudunk válaszolni, a problémát nem oldottuk meg, csak tovább toltuk. Kitűzött célunk szempontjából nem szükséges bonyolultságok elkerülése és a feladat egyszerűbbé tétele érdekében az alábbiakban a művészet generikus fogalma helyett, csak a regény faji fogalmával fogunk foglalkozni.

Milyen regény tehát az, mely az életet legteljesebbé teszi „hosszúságban és szélességben” egyaránt?

S minthogy a regény – mint egyáltalán a művészet – ebben az eredményben csak egy igen szerény ok lehet, a kérdés helyesebben ez: milyen regény az, mely a maga részéről leginkább hozzájárul azokhoz a ható okokhoz, melyek az élet teljességét kiteszik? (A testi szükségletek minél megfelelőbb kielégítése, jogbiztonság, célszerű közlekedés, tudomány, helyes alapokra helyezett közgazdaság stb., stb.)

Csak ha a regény lehető hatásait számba vesszük, jövünk abba a helyzetbe, hogy a felvetett kérdésre válaszolhassunk.

Nekünk úgy látszik, hogy a regénynek, mint általában minden művészeti terméknek két, egymástól megkülönböztetendő hatása van.

Az egyik lényegileg egyéni hatás. (Csak ha a hasznost teljesen azonosítjuk az erkölcsössel lehet ebből a szempontból erkölcsösről szó, míg ha erkölcsösnek csak a hasznos bizonyos körét – a társadalmi hasznosságot – tekintjük, ennek az alább kifejtendő egyéni szempontnak nincs erkölcsi szankciója. A kérdést eldöntetlenül hagyva nézzük a következményeket ezen extrém-hedonikus erkölcsi rendszerek szempontjából). Eredménye abban a felfrissülésben, abban a gyönyörérzetben foglalható össze, melyet a művészeti alkotás az azt élvezni tudóban ébreszt. Maga az esztétikai gyönyörérzet a különböző eredetű és fajú gyönyörérzetek összességéből alakul az egyes egyén esztétikai élvezeti körének megfelelően. Nincs olyan gyönyörérzet a legalsóbbrendű szenzuális örömöktől, fel egészen a legelvontabb morális örömökig, amely valamelyik egyén esztétikai élvezetében helyet ne követelhetne magának. Az esztétikai gyönyörérzetnek ezt a relatív voltát, mely korszakonként, műveltségi fokonként s egyénenként változik, rendkívül világosan és meggyőző erővel mutatta ki egy amerikai pszichológus: Henry Rutgers Marshall.

Az esztétikai mindeddig rendkívül arisztokratikus volt, úgyszólván csak a felső tízezer, sőt talán csak a szakmabeli kritikusok és művészek esztétikai érzelmeivel és ítéleteivel foglalkozott, a tömegnek felfogását pedig csaknem teljesen ignorálta.

Elfeledték, hogy az az érzelem, mely a juhászgyereket a maga tilinkójához hajtja, mely a falusi közönséget a vásári bódék kóklerjeinek megbámulásához viszi,mely a kalendárium képei láttára benne ámulatot kelt, mely a varróleány kezébe rémregényeket ad éppúgy (ha nem is oly magas fokú) esztétikai érzelem, mint az, amely a magasabb műveltségű embert egy Wagner-opera hallatára, egy Duse-előadáskor, egy Van Dyk-kép előtt vagy egy Tolsztoj-regény olvasásakor elfogja. Merőben kvantitatív különbségekről van itt szó, semmi egyébről, ami legjobban kitűnik még az ún. „szakmabeliek” egymástól gyakran igen eltérő esztétikai ítéleteiből, pl. egy Taine és egy Ruskin eltérő felfogásaiból, melynek oka a két írói agy különbségei, bizonyos eszmeasszociációk uralkodó volta az egyikben, melyek a másikban hiányoznak, bizonyos eltérések az érzékszervek alakulásában. Az egyikben a miliő törvénye, a másikban a vallási világnézet teszi az esztétikai ítéleteknek is a jegecesedési középpontját.

Az anatómus esztétikai érzékét olyan apró festői hibák sértik meg, melyeket a botanikus nem vesz észre, míg viszont ő egy-egy fűszál természetellenes festési módja miatt hiába sopánkodik: anatómus társa nem érzi azt. S így folytathatnánk, vége-hossza se volna a példáknak, melyek az esztétikai érzés és ítélet relatív voltát igazolják.

Ezzel szemben szinte hallom az ellenvetést: hogy egyeztethető össze ez az állítás a művészet „örök” alkotásaival, a Homer, a Shakespeare, a Rafael, a Beethoven stb. örökéletű mesterműveivel? Ez az ellenvetés azonban csak felszínes megfigyelésen alapul. Először is csak a „szakbeliek” ítéletéről van szó, mert a remekművek, kivált a klasszikusak valódi ismerőinek száma rendkívül csekély; másodszor még ezek között sincs teljes egyetértés; harmadszor tekintetbe kell venni a hagyomány és a tekintély hatalmát, mely itt tán még nagyobb mint más tereken, a génét, a véleményt szabadon kimondani, nehogy a művészeti járatlanság hírébe jusson az ember, az utánzás nagy szerepét stb., stb.

Hát ez talán igaz – mondják majd mások, de mi közük ezeknek az esztétikai fejtegetéseknek a regény moralitásának vagy immoralitásának kérdéséhez?

Azt hisszük ezekkel szemben, hogy a tárgynál maradtunk s ezek elmondása nélkülözhetetlen volt.

Véleményünk szerint a művészet fent kifejtett egyéni hatásának erkölcsi jellege abban áll, hogy az illető egyént a rá nézve kelleme és öt gyönyörködtető művészeti termék felfrissíti, életerejét fokozza, szellemét pihenteti, gondoktól elvonja, agysejtjeinek változatos foglalkoztatását eredményezi, szóval a kifáradt, a napi munka által kimerített embert a létért való küzdelemre képesebbé teszi ezek által a pszichológiai jótétemények által.

Caeteris paribus tehát azok a társadalmak, melyeknek tagjai művészetkedvelők, előnyben vannak a létért való küzdelemben azokkal a társadalmakkal szemben, melyeknek tagjai nem művészetkedvelők.

Ennek a hipotézisnek, melyet szerintünk nyomós fiziológiai és pszichológiai megfigyelések támogatnak, további bizonyításába e helyen nem bocsátkozhatunk. De ha ez a hipotézis igaz, akkor igaz az a további következtetés is, hogy (az egyéni hatás szempontjából) erkölcsös az a regény lesz, mely vázolta az agyat és a szervezet felfrissítő hatásokat nyújtja, míg erkölcstelen, mely azokat nem nyújtja. S minthogy ez a felfrissítő hatás legteljesebben azoknál a műveknél látszik fennforogni, melyek a legnagyobb gyönyörérzetet képesek nyújtani, mondhatjuk (az egyéni szempontnak újból való nyomatékos kiemelése mellett), hogy legerkölcsösebb az a regény, mely az illető olvasónak az esztétikai élvezet legnagyobb fokát képes nyújtani. Ezek után nyilvánvaló lesz az olvasó előtt, hogy az esztétikai érzelem általános vizsgálata miért volt szükséges. A kettő egybevetéséből következik, hogy a regény erkölcsösségének mértéke (az egyéni hatás kiinduló pontját véve alapul) éppoly relatív, mint maga az esztétikai hatás.

A fiziológiai esztétika tudományának fejlődésével talán lehetséges lesz itt bizonyos szabályokat felállítani. Már jelenlegi fejlődési foka mellett is hangsúlyozhatjuk az egyoldalú, túl erős hatások, a bonyolultság, a helytelen elrendezés, az összefüggéstelenség stb. káros s így immorális voltát. De meg kell jegyezni, hogy ezek a kritériumok tulajdonképpen már nem az egyéni, hanem bizonyos általános tömeghatásokból vannak levonva, amelyek esetleg bizonyos egyénre nem állanak.

Bármily ingadozó és relatív legyen is a művészet ezen egyéni hatása erkölcsös vagy erkölcstelen voltának mértéke, mégis nem habozunk kijelenteni, hogy a művészet ezen egyénenként változó hatását tartjuk mi első és legfőbb hatásának.

A művészet ebből a szempontból is hasznos az igazság egy oldala a művészet öncélúságának, a l’art pour l’arc-nak hangsúlyozása az abszolút szabályokat hirdető kritikával szemben. A mondottakból azt hisszük világos, hogy a szociológiai regény nem kevésbé lehet erkölcsös, mint minden más regény az egyéni hatás szempontjából. Hisz a szociológiai világfelfogás mindinkább uralkodóvá válik, tehát esztétikai visszhangja is mind nagyobb körre örömet okozóvá lesz, hiánya – az érzületben és a gondolkozásban mind nagyobb körre visszatetszővé.

De ebből az egyéni szempontból is károsnak kell neveznünk a szociológiai regény némely kiemelt tulajdonságát: a végletek szerfölötti hajszolását, a részletek felhalmozását és ismétlését, a részek kapcsolatának gyakran laza voltát stb.

Ezek után a művészetek s ezekkel a regény másik fő hatását kell megvizsgálnunk, mely nézetünk szerint világosan megkülönböztetendő az egyénié, mint ilyenre való hatásától s amelyhez csaknem – a köztudat szerint és azt hisszük a tudomány szempontjából is helyesen – kizárólag fűződhetnek olyan megítélések, melyek a moralitás vagy immoralitás kérdésére vonatkoznak.

Minden művészeti termék az azt élvezőben nemcsak gyönyörérzetet kelt és ezáltal benne bizonyos, az életre kedvező fiziológiai processzusokat ébreszt, hanem ezen eredmény előzőjeképpen benne különböző értelmi és érzelmi folyamatokat idéz fel.

a társadalomra, melynek az egyén tagja nem lehet közönyös, hogy micsoda ezen értelmi és érzelmi processzusok tartalma, mert minden értelmi vagy érzelmi folyamat, ami az egyénben végbe megy kisebb vagy nagyobb mértékben akaratalakulása folyamata egyik motívumát képezheti.

Minél nagyobb lesz ezen értelmi vagy érzelmi processzusok asszociatív energiája s minél sűrűbben lépnek fel az egyén életében, annál nagyobb lesz azoknak a cselekvést determináló ereje.

Hogy ezek a szempontok a regénynél sokkal nagyobb mértékben fennforognak, mint bármely más művészeti terméknél, az azt hisszük, minden mélyebb elemzés nélkül is nyilvánvaló. Hisz az emberi élet változó viszonylatai, a különböző jellemek egymásra való hatásai képezvén fő tárgyát, hatása bármely más műfajénál (talán az egy dráma kivételével) közvetlenebb, mivel már jól kiképzett idegfolyamatokat hoz mozgásba.

Ki ne tudna esetekről, melyekben az illetők olvasmányai, különösen regényolvasmányai, nagy hatással voltak jellemük alakulására.

Bár nem vagyunk hajlandók az emberi élet legnyomósabb szükségleteinek tusája közepett az egyén olvasmányait a cselekvés alakulására olyan döntő hatásúaknak tartani, mint ezt némelyek állítják, mégis habozás nélkül elismerjük, hogy azoknak igen jelentékeny szerep jut abban osztályrészül.

Ebből a szempontból az a regény lesz, mely az olvasóban olyan érzelmeket és gondolatokat kelt, melyek a társadalomra kedvezők, annak céljaival egybehangzók, melyek azt eme célok elérésében elősegítik.

Nyilvánvaló, hogy az erkölcsösség problémájának mértéke e társadalmi hatás szempontjából korántsem olyan relatív, mint mikor azt az egyéni hatás oldaláról néztük.

A regény erkölcsisége mértékének megállapítása mégis nehézségekbe ütközik, de ezek nem a felvetett kérdés különleges nehézségei, hanem az általános etikai alapelvek megállapításának akadályai.

Világos, hogy az, ki az állam és a társadalom fejlődését, boldogulását és helyes alakulását az individualizmus irányában reméli más érzelmeket és gondolatokat tart a társadalomban kifejlesztendőknek, mint az, ki a szocializmus ideáljában bízik.

Mégis a jelen társadalmának az adott viszonyok között szükséges, legalább relatív erkölcsi szabályai elég tisztán láthatók, hogy ezekből a regény erkölcsösségének megítélésére néhány következtetést levonhassunk.

Mindenki előtt első pillanatra világos lesz, hogy egy regény, mely a gyilkolást, a vérengzést, az esküszegést stb. támogató érzelmeket és gondolatokat táplálná, a társadalomra káros s így erkölcstelen volna.

Épp így – bár tán kevesebb abszolút érvénnyel – állíthatjuk, hogy a monogámiát, a vallást, a nemzeti érzést stb. támadó gondolatokat és érzelmeket istápoló regény erkölcstelen. Sőt nem csak jelenlegi társadalmunkat, hanem a jövő fejlődését tartva is szem előtt, meglehetős biztossággal állapíthatjuk meg az erkölcsösség mértékét.

Az érzelmek általános evolúcióját és az emberi fejlődés eddigi menetét véve alapul, alig lehetnek kételyeink az iránt – egy kérdés, melyben az individualizmus és szocializmus legszélsőbb tanait hirdető próféták is megegyeznek -, hogy az emberi érzelmek fejlődésük eddig legmagasabb stádiumát érték el az altruizmus érzelmeiben egyrészről, másrészről a társadalom érdekeinek az egyén érdekei fölé való helyezésében, mégis egyidejűleg az egyéniség jogainak olyan kiterjesztésével és tiszteletben tartásával, mely példátlanul áll az emberi nem eddigi történetében. Ezekből következik, hogy ezeket az érzelmeket visszatükröző  és erősítő művészeti termékek magas morális jellege kétségtelen.

Ebben a konklúzióban egyszersmind a szociológiai regény általános etikai igazolása is bennfoglaltatik, mely – mint láttuk – eddig teljesen példátlan erővel és melegséggel tükrözi vissza ezeket az emberi evolúció koronáját képező érzelmeket. Ha így, a szociológiai regényt, jellemző irányzatát tekintve, etikailag igazolva is látjuk, továbbra is kérdés tárgyát képezi, vajon módszereiben és tényleges hatásaiban erkölcsös művaj-e? A fentebbiekben kimutattuk, hogy a regény tudományos igazságokat fel nem fedezhet soha, hanem azoknak csak egyes eseteit demonstrálhatja, vagyis csak tudományos eredményeket népszerűsíthet. Kérdés az igazságok meztelen feltüntetésének, micsoda erkölcsi hatás tudható be?

Ebben a szociológiai regény a naturalista irányzattal osztozik, tovább fűzve azt annyiban, hogy ezt csak eszközül tekinti, mint ő mondja, a tudományos igazságok kutatása munkájában, vagy mint mi mondjuk, a tudományos igazságok népszerűsítésében, mert a szociológiai regény tulajdonképpen csak az irányregény egy faja, mely az emberek cselekedeteit egy szociológiai vélt vagy valóságos törvénynek megfelelően igyekszik alakítani, őket megfelelő eljárásokra rábírni.

Azt hisszük, hogy az élet leplezetlen, való feltüntetése erkölcsi hatásának kérdése abszolút módon nem dönthető el; minthogy azonban itt csak a nagy tömeghatásokat akarjuk vizsgálni, erre nem is törekszünk. Ha az élet való feltüntetése alatt az aljasságokban és az obszcenitásokban való elmerülést érti valaki – amire az új irány nem egy alkotásánál tagadhatatlanul nagy a hajlandóság -, úgy ennek erkölcstelen hatása kétségtelen, mert az ilyeneknek a tömegre való ún. „elrettentő” ereje aránytalanul csekély ahhoz a sajátságos pikáns örömhöz képest, melyet benne a társadalmilag tiltott dolgok nyomtatásban való látása kelt.

Akik az alsóbb néposztályok olvasmányait és olvasási módját ismerik, bizonyosan meg fogják erősíteni azt a tapasztalatunkat, hogy azok lapokat és fejezeteket hagynak olvasatlanul éppen a finom pszichológiai megfigyeléseket és elemzéseket, hogy aztán a pornográfikus részletekben annál hosszasabban kéjelegjenek. Még inkább áll ez a szociológiai regényről, melynek mély tudományos célzatát és az annak védelmére felhozott adathalmazt élvezni s elfogni nem bírják. Sőt a szociológiai regénynek – jelenlegi alakjában – még egy további veszedelme is van. Míg ugyanis a célzat nélküli naturalista alkotásokban gyakran a műveltebb körök teljes művészeti élvezetre találnak a finoman keresztül vitt jellemzésben és miliő-festésben: addig a szociológiai regény, mely a kevésbé művelt néposztályokra – mint láttuk- hatástalan marad azért, mert túl magas régiókban jár, az irodalmilag művelt elemekre sem lesz az élvezet forrása, mert azoknak, kik tudományos szomjuk kielégítésében az eredeti forrásokra visszamenni képesek – pl. egy Darwinra, egy Spencerre, egy Maltusra stb. – a szociológiai regény tudományossága túl alacsonynak fog feltűnni s nem tudományos adatok népszerűsítését, hanem esztétikai élvezetet keresve, azt könnyen bosszankodva fogják félretenni, így úgy látszik előttünk a szociológiai regény jelen alakjában főleg a félműveltek körében fogja legteljesebb hatását elérni. Félreértések kikerülése végett ki kell emelnünk, hogy ez az utolsó következtetés nem a Zola alkotásainak kritikája – melyekben igen gyakran egy hatalmas erejű költői egyéniség elragadó módon nyilatkozik meg -, hanem inkább az általa inaugurált műfajt általános átlagos hatásainak számbavétele, amire bizton süllyedni fog a kisebb tehetségű epigonok kezében.

Az eddig mondottakkal azonban az idealizmus és realizmus vitája még koránt sincs előbbinek javára eldöntve.

Hisz a való élet festése egyáltalán nem esik össze az aljasságok és obszcenitások keresésével. Az író figyelmét a való élet nemesebb tereire és rugóira is irányíthatja, mely a rosszat, nemtelent csak a hűség kedvéért veszi észre s annak szerfölött előtérbe állításától visszariad. Csak gondoljunk egy Daudet, egy Dickens, egy Thackeray, egy Tolsztoj számos alkotásaira.

S hogy a szociológiai regény műfaja ezt nem neszi lehetetlenné azt magának Zolának nem egy fejezete igazolja. Ha a „tudományos aspirációk” és jelszavak hitelüket vesztik és a tudományos irányregények törekvése megszűnik, a haladás természetszerűen ebbe az irányba fog terelődni, mert a visszataszító és borzalmas extrémek keresésének fő indító oka: a tézisnek az ellentétekkel való dokumentálása el fog esni.

A való élet festését így fogva fel, értve alatta az emberi élet hű leírását a célzatosság kerülésével, az emberi természet nemesebb rugóinak előszeretettel való feltárását – ami végeredményében biológiai szükséglet -, a rossznak és aljasnak ha nem is elkerülését, de az azokkal való szükségtelen foglalkozás mellőzését, a való jellemek hű és gondos alakítását stb.: egy percig sem tétovázunk az így értelmezett új irányt morálisabbnak jelenteni ki a régi romantikussal szemben, mely képzelt alakjaival, angyalilag jó vagy ördögileg rossz jellemeivel, önkényes eseményeivel annyira ellentétben áll az élet tényleges viszonylataival, hogy azokra múló, felszínes hatásnál egyebet aligha gyakorolhat. Nem hallgathatjuk el azonban, hogy ez az eredmény inkább a műveltebb, a logikailag kifejlettebb és a tudományok által trenírozottabb  agyakra látszik állani, míg a szélesebb néprétegekre, az élet kicsinyes és alacsony dolgaival elfoglaltakra – kiknek számára a filozófia, a történelem és a tudomány nem nyújt emelkedettebb szempontokat – az idealizálás minél nagyobb foka volna szükséges, melyhez az érdekfeszítőség emelésére talán egy adag romanticizmus sem nélkülözhető.

Vajon nem egy öntudatlan szükségérzet teszi-e oly kedveltekké a legszélesebb rétegekre kiterjedőleg egy Dickenst, egy Dumas-t, egy Jókait?

Ez a megfontolás egyszersmind arra látszik mutatni, hogy a művészeti termékek egyéni hatásának feltételei, nagy mértékben befolyásolják a társadalmit is.

Csak az egyéni hatás teljes érvényesülése mellett lehetséges az illető művészeti termék társadalmi hatása. A probléma titka abban rejlik: a társadalmilag hasznos érzelmeket és gondolatokat az egyénre nézve a legnagyobb gyönyört adó formában nyújtani. Az, ami bizonyos osztályokra erkölcsös olvasmány, egy alacsonyabbra erkölcstelen. Innen az irodalmi mű moralitásának relatív mértéke.

Jelen esetben az új irány a műveltség magasabb fokán állókra nézve erkölcsösebbnek látszik, mint a romanticizmus, míg alacsonyabb erkölcsi és intellektuális fokon állókra nézve az ellenkező áll.

Emlékszünk egy színházi estre, melyen Sudermann egyik darabjának épp azok a részletei, melyek ránk a legmélyebb s legmeghatóbb erkölcsi hatást gyakorolták, a karzat közönségét csak pikáns, vihogó kacagásra késztették.

S ebben  nincs semmi meglepő vagy természetellenes, hanem épp az ellenkezőben volna.

Ne feledjük, az a szer, mely egy magasabb rendű organizmus gyógyulását idézheti elő, egy alacsonyabbét megölheti.

A művészeti hatások e relativitásában épp azért a mélyebb gondolkozó nem fogja a művészetek lealacsonyítását látni, hanem impulzust fog találni benne arra, hogy azok titkaiba és törvényeibe mind mélyebben behatolni igyekezzék.

IV.

Összegezzük az eredményeket, melyekre jutottunk.

Az az irányzat, mely a Mindenség törvényszerűségétől áthatva ezt a regény terén is feltünteti, nem elégedve meg az emberi élet önkényes rajzolásával az irodalom terén sem, szükséges következménye az elmék jelenlegi fejlődési fokának, amelyben a világ természettudományi felfogása oly erős, hogy az öntudatlanul előtör az esztétikai alkotásokban is, éppúgy, mint ahogy pl. a kor vallásos és lovagias, vagy abszolutisztikus és kurtizán felfogása előtört a középkor, illetőleg a forradalmat megelőző idők elbeszélő költészetében. Az evolúció törvényének jellemvonásait vizsgálva az új irányban, láttuk, hogy az az általános fejlődés összes jelenségeit magán hordja, hogy az eddigi irányzatokkal szemben, mint határozottan magasabb fejlődési fok jelentkezik.

Ezen új irány faji változatát a szociológiai regényben fedeztük fel, mely az egyéni élet törvényszerűségének irodalmi festése helyett a tömegjelenségek rajzolása felé fordul.

Vizsgálódásunk kimutatta, hogy az elbeszélő költészet ezen utolsó változata is megfelel az emberi szelem fejlődése általános irányainak, mely a természettudományok eredményeitől mind fokozottabb mértékben áthatva és a természettudományokra alapított társadalmi tudományoktól megtermékenyülve és az azoknak megfelelő érzelmek által lelkesítve az egyén helyett a faj, a társadalmi organizmus problémái elé összpontosítja érdeklődését.

Ez a legújabb általános irányzata az elméknek oly erős – tudományban, törvényhozásban, vallásban stb. -, annyira mély benyomást tett a lelkekre, hogy már a priori nézve a dolgokat, lehetetlennek kellene tartanunk, hogy az esztétikai kifejezésre is ne találjon.

Ismét a fejlődés általános törvényére visszamenvén, láttuk, hogy az új irány legújabb műfaja is a fejlődés jeleit magán hordja, de hogy ez a fejlődés nem befejezett, hogy inkább még embrionális, számos zavaró elemtől túlterhelt, mely az összefüggést csökkenti és az esztétikai hatást gyengíti.

Az új irány moralitásának kérdését fejtegetve arra az eredményre jutottunk, hogy bár az általános jellegében erkölcsileg igazolva van, de módszereiben és hatásiban – különösen legújabb alakjában a szociológiai regénynél – erkölcsi tekintetben komoly aggályainak lehetnek. Viszont megállapítottuk, hogy az új irány némely alkotásaiban nemcsak a regény evolúciójának legmagasabb fokát,hanem a morális hatás tekintetében is annak legtökéletesebb nyilvánulását látjuk. Egy esztétikai vizsgálódás ezen szempontok relatív voltát és velük együtt a morális hatásnak is viszonylagosságát derítette ki, hogy a társadalom különböző rétegeire az esztétikai hatás törvényei különbözőkés hasznosság kritériumai is eltérők.

Az esztétikai hatások személete még egy további eredménnyel járt. Meggyőzött minket arról, hogy a szociológiai regény jelenlegi formájában a tudományos és esztétikai szempontok összekeverését mutatja, melyben az új műfaj teljes kiforrásának legyőzhetetlen akadályait is felismertük.

Ez az eredmény szerintünk nagyon fontos, mert alkalmas arra, hogy a szociológiai regény fejlődésének további irányát megvilágosítsa. Ha igaz az, hogy a művészeti és tudományos törekvések mélyén az emberi természetben gyökerező ellentétek által vannak elválasztva - ami ellen nem szól ennek a két világnak egymásra való feltűnő kölcsönhatása, amelynek legalább egyik oldalát ezen dolgozat keretében is alkalmunk volt kimutatni -, hogy egy művészeti terméknek nemcsak nem lehet feladata új tudományos eredmények felfedezése, hanem erre egyenesen képtelen; ha továbbra menve igaz az, hogy a didaktikus költészet a művészetnek sohasem volt valódi nyilvánulása, hanem inkább alapjában költőietlen írók múló értékű kísérlete a költészet birodalmában: - melyet igazol ezen alkotások szerfölött rövid élete s a minden korban elég gyakran jelentkezett bölcselkedő költemények és irányregények teljes elfeledése, mely alól csak itt-ott mutatkozik egy-egy kivétel, hol a bölcselkedés dacára is diadalmaskodott valamelyik nagy költői egyéniség – akkor nem lehet kétségünk az iránt, hogy a regény további fejlődésének irányát ezen bölcselkedő s soi-disant tudományos irányok romjain kell keresnünk. Első pillanatra talán azt mondhatná valaki, hogy ezzel a konklúzióval ellentmondásba jutottunk az eddig kifejtettekkel. Nem áll. Behatóbb meggondolás nem azt mutatja.

Igenis – ismételjük -, a regény fejlődésmenetét a tudomány termékenyítette meg, nem kizárólag ugyan, de jelentékeny mértékben.

De ez a megtermékenyítés nem volt közvetlen. A tudomány nem módszereivel s nem is közvetlenül eredményeivel határozta meg a regény fejlődését, hanem azáltal, hogy megváltoztatta az elmék eddigi irányát, az eszméket és az érzelmeket, a vágyakat és az aspirációkat. Nagyobbá, változatosabbá, nemesebbé, szervesebbé s összefüggőbbé tette az ember szellemi és lelki életének birodalmát épp úgy, mint külső életét. Ezen átalakulás irodalmi kifejezésében látjuk mi a regény fejlődését.

Ebből a szempontból a szociológiai regény is fejlődés, mert az előbb vázolt átalakulásnak még magasabb fokát tünteti fel.

De nem fejlődés benne a tudományosság, a bölcselkedés. Ellenkezőleg. Ezek az új fejlődési fok kiforrásának legnagyobb akadályai.

Valamely új irányzat harmonikus esztétikai megnyilatkozása, úgy látszik, az új szellemi irányzat teljesebb felszívódását követeli meg, úgy, hogy annak racionalisztikus szálai minél inkább érzelmiekké erősbüljenek. Ha majd a világ új felfogása a társadalom közkincsévé lesz, ha majd az emberi együvé tartozóság gondolata egy általános érzelem erejével fog fellépni; ha majd a mindenség összes részei szerves összefüggésének sejtelme nemcsak egyes kiválasztott elmék agyában fog élni, hanem nagyobb körökre is kihat; ha majd az altruisztikus érzelmek az önérdek ösztönén a mainál nagyobb diadalt aratnak: akkor tudományos érvek és adatok nélkül, tendenciózus bizonyítások és csoportosítások nélkül esztétikailag is elérendi legmagasabb fokát a „legújabb” irányzat, mely a Fécondité nemes lelkű és költőileg is nagy írójában még csak a jövő zenéjét hallatja.

Forrás: Huszadik Század 1901. 1-2-3. sz.