Borzadok most is, ha eszembe jutnak
Tiszteim, mellyekre hitet fogadtam,
’S a’ jelek, mellyek hitet esküvésem
Képzik előmbe!
Görbe volt a’ hold’ halavány világa,
’S fél kerék hajlást teve görbesége,
Mint az Ápisznak hitetett ünöcske
Két sima szarva.
Reszkető fénye szemeket varáslott,
’S gyenge volt, úgy hogy csak alig lehetne
Tőle Agrának falait ki látni,
’S rendre nevezni.
Csendesen siklott az Illissusz árja,
’S bájoló szinben mutogatta tükre
A’ görög lantot, ’s az erős Heraclesz
párducza’ szélét.
Látni volt Hespert, az agyas Qvirinuszt,
Róma több apró tüze közt ragyogni;
Látni volt Phosphort, Juliuszt, ki bukni
A’ Horizonra, -
Láttam a’ ködből ki leső Des Cartest,
Láttam a’ Neuton ki csapó Világát,
’S láttam a’ nagy Kántot, az új időnek
Északi fényét.
Majd pedig, hogy tiszta vizet hozának,
És kezem’ szennyét le mosám belőle,
„Jersze most, így szól vezető Papocskám,
Jersze utánam,
’S nézzed, igy kezdé, amaz a’ fövényre
Pislogó Bölcset. Dugonics nagy ember,
Nagy tudós, - most is köge’ mennyiségét
Hányja az úján.
„Hű Magyar! ’s őt illeti a’ dicsőség,
Hogy tudákossá teszi szép Hazáját,
Dolgozott, ’s már most ajakára illik
A’ Ki-találtam,
„Nézd tovább Görcsöt, ki az égi Thémiszt,
A’ latán Thémiszt, hogy akármi pór is
Tudja, mit kelljen cselekedni, honni
Nyelvre tanitá.
„Nézd Fejért, Vargát, Budayt, Kovácsot,
Nézd Benét, Ráczot, Fazekast, Gvadányt,
Nézd Pethét, Földyt, Katonát, ’s Csodáljad:
Mennyi nagy ember!
Végre, hogy mind el mutatá vezérem
Titkait: Már most te is egy vagy, úgy mond,
Hiveink rendökben, - eredj tanulgass,
Míg az Eleusisz
Titkait kérnéd. Ha talám az első
Papnak, a’ nagy Révainak kegyébe,
’S tiszta hü polgár-kebelébe volna
Jutni szerencséd:
Bátran indúlhatsz, mivel ő Kazinczyt,
Fáklya-tartóját; valamint Virágot,
Hermeszét; és Kist az előtte járót
Rád melegiti. –
Forrás: Ungvár-Németi Tóth László versei – Pest 1816.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése