A költő alkot lázban, önkívületben,
mint vulkán, mely kitörni kényszerül.
Tüzes szívében salak közt sisteregve
aranyló érc és drágakő vegyül,
s mikor kitör, mert itt a pillanatja,
mikor kirobban, ami benne forrt:
vakító fém, fehér-izzású láva...
te hallod már, mily dallamot sikolt!
S mikor a láva verssé ötvöződött,
s a költő, mint egy nagy szülőanya,
föltépett szívvel s boldog ájulatban
érzi már, hogy ott piheg magzata,
de nem lát még szemének harmatától,
nem tudja, torz vagy angyalarcú ő...
Te mondod meg: a jelek ismerője:
új messiás? vagy por a csecsemő!
Te mutattál meg engem is önmagamnak,
te mérted föl művem határait,
szellemeddel bejártad s fölkutattad
költő-lelkem érctermő tájait...
sorsom lapályán-túli létezésem
te láttad meg, mint soha, senki más...
bár földet söprök most a szárnyaimmal,
tudom, számomra nincsen elmúlás!
Boldog költő, kinek időtlen szobrán
egy michelangelói kéz farag,
s mint Mózes ül fényszarvas homlokával
tűnő korok évzápora alatt,
és, mint a Törvény kősziklába vésve,
hogy szeressék, és értsék, mit tanít...
tüzes vésőddel szívünk húsába vésted
s föltártad nékünk Ady dalait!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése