Anyám, ma újra fölsajogtál
szivemben, s újra látlak téged,
amint munkád fölé hajolva
berregteted a varrógépet.
Nyolc gyermek gondja húzta vállad,
nyolc éhes száj kért enni, enni!
tejedet szívtuk, húsod ettük,
s szíved adtad kenyérre kenni.
Ó, most ha élnél, most ha látnád,
mint fordult a szegények sorsa,
kihúznád magad, mint a nyárfa,
s állnál ég felé magasodva,
könnytől mosott szemed a napfényt
szürcsölné, mint a dicsőséget,
minden anyák közt ünnepelnék
a Te anyai elsőséged!
Szegény anyám, sírodra hull már
az új tavasz piros virága,
de bennem lüktet még a véred,
szívemben szíved dobbanása,
szememmel látod fölragyogni,
ami álomként élt csak benned,
érzem, amint fogod a tollam,
s kezemmel írod ezt a verset.
Édesanyám, életem földje,
aki testem, lelkem fogantad:
vagyok, mint voltál anya, én is,
sorsod értelmét nékem hagytad!
Így állsz a mában és jövőben,
minden gyümölcsben, ami érik...
visszük, visszük az élet lángját,
anyám, anyák a végtelenségig!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése