Jót haladt eközben a nagy ég vándora,
Fellengő ösvénye lejtővé hajola,
S mintha nyugtanyáján kedvesi volnának,
Mind jobban sietett fogytán a pályának.
Murány falán állt a szép özvegy, Mária,
Nézve napkeletnek kéklő ormaira,
Nanpkelet tájáról várva segítséget:
Illyésházi Gábort s az erdélyi népet.
Jött azonban Kádas kopasz homlokával,
Szólván Máriához dörmögő szavával:
"Asszonyom, össze van hordva a gabona,
Mely a hombárokon szétterítve vala.
"Mérni nem mértem, de hozzávetve szemmel
Hiszem és állítom akárhány hitemmel,
Hogy tíz nap sem eszünk kenyérből eleget,
Tíz nap mulva pedig éhhalál fenyeget."
"Tíz nap!" felelt a hölgy "tudod hogy tíz napban
Egy ostromlott várnak egész századja van:
Várom Illyésházit, az erdélyi hadak
Nem lehet Muránnyal hogy ne gondoljanak.
"Másfelől reményt nyujt egynémi sejtelem,
Hogy most tán elűzi Veselényit cselem
- Legalább nem számit többé az éhségre -
Nem vett-é követje semmi csalást észre?"
"Dehogy vett! remek volt a játék" felele
Kádas, Máriának leghívebb embere,
"Rakva lőn a magtár, mintha színig volna
Rozzsal a sok hombár, liszttel a sok tonna.
"Meg-megállt csudálva benn az éléstárban,
Nézte a gabonát a tele hombárban,
Majd megint járkált a fenékre fordított
Hordók közt, melyeket ujjnyi liszt borított.
"Féltem, ha koccanni talál kardja vége,
Elárul a hordók hangos üressége;
Vagy, ha ujjaival a búzát megvájja,
Csalfa deszka padját benne megtalálja;
"De jobban elámult mintsem hogy ilyesmi
Fortélyt észrevenne, vagy tudna keresni;
Összecsapta kezét s esküvék nagy hittel:
Három évig sem fogy az eleség itt el."
Most félbeszakítá a kapus réz kürtje
Vitéz Kádas Mártont, kit asszonya külde,
Hogy vezesse fel az alvezért, ki hozzá
Veselényi fontos közleményit hozná.
Kádas távozék, de megtért nemsokára,
Két lovász egy pár mént vezetvén utána:
Almás szürke, épvér, hatodfű paripát,
Melyekben irigység sem találna hibát.
Hasonlók egészen: mindenik arab faj,
Váltság gyanánt nyerte Veselényi tavaly
A szolnoki bégért, kit nagyon megszokott
Zsákmánylásin érve körülvett s elfogott.
Most, takarva hímzett drága szőnyegekkel
És fölékesítve csillogó nyereggel,
Ajándékul jöttek Murányba, nehezen
Vergődhetve csak fel a sziklaösvényen.
Hátul két legény jött, valamit emelve,
Szekrény volt az, ékes ajándokkal telve;
Felnyitotta Kádas és kivett egy drága
Páncélt, vérpirosat, vert arany virágra.
Kékszinű sisak volt a vas derék megett,
Melyet nagy ezüst sas szárnyaival fedett;
Ezt a vezér, alig serdülő korában,
Harcjátékon nyerte volt Lengyelországban.
De mindenek között leggazdagabb a kard,
Melyet drágaköves bársony hüvely takart,
Ritkaszép török mű, úgyhogy árát szabni
Sem lehetne könnyen, nemhogy azt megadni.
Nem kevésbbé díszes egy ezüst kis óra:
Hátul a hadistent képezi tartója
Szerelem-istennőt fedve paizsával...
Az óramutató annak paizsán van.
Ragyogó szemekkel nézte a hölgy, kivált
A nyeregszerszámot s a két szép paripát,
És hol a lovakra, hol Kádasra vetett,
Nyugtalan örömmel, kérdő tekintetet.
"Veselényi küldi" szóla Kádas végre,
"Künn a kapuban vár tábori segéde,
Utasítva lévén be sem lépni addig,
Míg ez az ajándék el nem fogadtatik.
"Ha megnyerné, ugymond, nagyságos kegyedet
Jó neven fogadni e csekélységeket,
Ez pecsét, ez zálog lenne, hogy azontul
Nem tarthat személye semmi bántalomtul.
"Ellenben, ha e részt nyer tagadó választ,
Úgy magas Murányig céltalanul fáradt,
Benne semmi dolga, s megfordított nyommal,
Ösvenyén, ahol jött, visszatér azonnal."
Mária neheztelt: mérthogy Veselényi
Az adott kezes szót oly kevésre nézi,
Hogy, szabad járásnak birva is szentségét,
Aljas bántalomtul félti követségét.
Másrészt kedve telt a drága küldeményben,
Hősi fegyverekben, két szép hadi ménben;
De, főleg, ki kelle elégítni vágyát,
Mivel égett tudni a követség tárgyát.
Azért a lovakat kötteté ólába,
A fegyvert vitette fegyveres házába,
S küldte Kádast, hogy a tábori segédet
Vezetné elébe kihallgatás végett.
Jött az nemsokára, szétvigyázva jövet,
De nem volt ám segéd, sem hadnagy, sem követ;
Szécsi Máriának bajnok Veselényi
Maga állt előtte s igy kezde beszélni:
"Magas Murányvárban légy üdvöz, asszonyom!
Veselényi Ferenc köszöntését hozom,
Aki nagyra becsül, nagyon tisztel téged,
Mint magához méltó vitéz ellenséget.
"Gyermek volt, midőn már ismeré a nevet,
Melyet hős apáktól nemződ örökbe vett,
S mikor első kardját oldalára fűzte,
Példányul magának Szécsi Györgyöt tűzte.
"Ennek tábora lőn néki versenypálya,
Hol első babérját nyerte homlokára,
S a fényes dicsőség, mely vezérét fedte,
Egy vagy két sugárát őrá is vetette.
"A halál azonban (mely irigy határt von,
Hogy halandó ember istenné ne váljon)
Sokalá a Szécsi névnek dicsőségét
S egy csapással hitte annak vetni végét.
"De feledni látszott számitása mellett,
Hogy a Szécsi hír-név mindkét ágat illet,
És ha a fiágat eltörülte végkép,
Nőág örökli a család vitézségét.
"Megdönté hatalma bajnok Szécsi Györgyöt,
Fiágon kihalt a Rimaszécsi törzsök,
S íme a ledölt törzs életerős fát hoz,
Bajnok leányt, méltót a hősi apákhoz...
"Hanem..." monda mélyebb hangon "fővezérem
Meghagyá egyszersmind bocsánatot kérnem,
S kimondanom hogy te, nagyságos asszonyom,
Nem haladsz mindenben az apai nyomon.
"Tévedésen kezdte Szécsi György a pályát,
Bocskainak tartá hajdan koronáját,
De megbánta vétkét s hódolva megtére
Törvényes királya igaz hűségére.
"Ellenben a grófné - ne vegyed sértésül -
Pártütőkhöz álla igaz fejdelmétül,
S melyen atyja járdalt érettebb korában,
Elhagyá az útat ifju mámorában.
"Vagy talán szégyenled, asszonyom, az ösvenyt,
Melyen édes nemződ a sir széleig ment?
Gondolod, hogy az tán nem becsűlet utja?
S honnak ellensége minden, aki futja?
"Hát nem félne ütni egy Szécsi Mária
Árulás bélyegét atyja hamvaira?
Vagy, kinek porában áldja jó emlékét,
Képes megátkozni annak véleményét...?
"Nem, nem édes urnő! Engedd elismernem:
Káromlék ellened és az elhunyt ellen;
Kinek nem pirultál fegyverét fölvenni,
Mért pirulnál annak nyomdokain menni?
"Engedd hírüladnom lenn a fővezérnek,
Hogy vívó hadával más vidékre térhet,
Mert sziklás Murány, mint asszonyának szíve,
Mától kezdve immár Ferdinándnak hive.
"És én - mit vezérem tisztemül is szabott -
Királyom nevében teljes bocsánatot
Igérek Muránynak, s benne mindazoknak,
Akik a hűségre visszafolyamodnak."
Mária csak mostan vette magát észre,
Hogy ráfeledkezett lelke a beszédre.
Másfelé tekintett, elpirult az arca,
Vérrel hintve azt meg pillanatnyi harcra.
S monda: "Mit apámról emlegetsz, a tetten
Nincs mit szégyenelnem, nincs is mit követnem;
Tette, amit kívánt hona jobb reménye
S az akkori idők súlyos körülménye.
"De ki van fárasztva a remény türelme,
A súlyos körülmény súlyosbbá növelve,
És lábbal tiporva minden ami drága:
Nemzetiség, törvény, s a hit szabadsága.
"Vagy tovább is várjunk? várjuk, hogy az ellen
Békes tűzhelyénél békóvasat verjen?
És, ha kész a békó, járom, vagy kaloda,
Lábunkat, nyakunkat szépen tartsuk oda?
"Nem kell messze néznünk, országokon végig,
Nézzünk csak a szegény romlott cseh szomszédig:
Amit ottan láttunk, megtanít a példa,
Milyen tervet vettek ellenünk is célba.
"Vagy, ha nem tanít meg a más kára minket,
Érezzük legalább tulajdon sebünket,
És, midőn naponkint újra vérzik, sajog,
Ne hazudjuk azt, hogy megszüntek a bajok.
"Még nem pártütés, ha nem segít kérelmünk,
Törvényadta módon kardunkat emelnünk;
Miért várnók tehát a szolgaibb napokat;
Mikor lázadás lesz egy szó, egy gondolat?
"Vagy talán vezéred oly gyengének tartott,
Hogy nem érzem mélyen, mért kötöttem kardot?
Ha! máskor is harcolt - tudnia kellene -
Hona mellett a nő, de soha ellene.
"Azért, ha velem most nem akart egyebet,
Mint hogy honvédőbül árulóvá legyek:
Köszönöm tanácsát most egyszer, jövőre
Legyen lovagias megkímélni tőle.
"Mert ezen az úton - bizonyossá teszem -
Míg élek, Muránynak urává nem leszen;
Fegyverét sem félem, de ha bízik abban,
Ostromát folytassa minél szorgosabban."
A dac, a hevesség, mellyel szólt Mária,
Gyenge mosolyt csalt a vezér ajkaira:
Most komoly szint ölte nemes ábrázata,
S válaszúl a hölgynek ilyen szókat ada:
"Nagyon fájlalhatja uram Veselényi,
Hogy kegyes grófnémnak sujtják véleményi,
Mintha ő, azért hogy nem szegett hűséget,
Árulókkal űlne kárhozatos széket.
"Hidd el, asszonyom, hogy előtte is drága
A nemzet, vélemény, vallás szabadsága
S meghal inkább, hogysem a szabadság ellen
Szentségtörő szókat, kezeket emeljen.
Sőt, ha a nemzetsérv már oly fokon állna,
Hogy orvoslatot csak fegyverben találna,
Hidd, vezérem kardja nem vonúlna félre,
Se az ellenséghez nem szegődnék bérbe.
"És, ne adja Isten, de jöhet gonosz nap,
Melyen a remények hozzá csatlakoznak,
S ő lesz első azok közt, akik megóják
A nemzetszabadság sértett lobogóját.
"De, míg tanácsosabb, módunkban is vagyon
Törvényhozás által segítni a bajon,
Addig a legszentebb ügy elleni vétség,
Pártokra szaggatni az erők egységét.
"Nézz körül a honban, haj ez árva honban,
Mely török kanóctul füstölög még romban,
Melyben amit hagyott a had dühössége,
Azt is elrabolja hűtlen török béke:
"Nincs-e többé szükség hazavédő karra,
Hogy kardját emelte magyar a magyarra
S mihez még török tőr és tatár nyil nem fért,
Kíméletlen önti egymásból ki a vért?
"Mit nyerünk ha ekkép vesztegetjük egymást?
A hazát juttatjuk végveszélyre, meglásd:
Kitépik kezünkből lázongó vasunkat
S foglalt tartománynak nevezik honunkat.
"Végre: hát Rákóczi György-e a szabadság,
Hogy hazánkat érte ennyit nyomorgassák
S aljas érdek végett, zsarnok önkény alatt,
Keserű legyen az el nem húzott falat...?"
"Uram" vága közbe Mária nagy héel,
"Óvatos légy itten élni zsarnok névvel,
Mert... azonban ez volt követséged tárgya?
Ugy kihallgattalak. Semmi sincsen hátra?"
"De van" mond a bajnok: "ha Szécsi Mária
Nem hajol beszédem józan okaira,
Akor Veselényi - fogadd el asszonyom -
E levélkét hagyta kezedbe nyujtanom."
Átadá a vezér s távozék sietve,
Utána tekintett a hölgy meglepetve,
S mintha háboritná különös sejtelem,
Tétovázott keze a feltört levelen.
Átfutá s azalatt olyanná lön arca,
Mintha vére mindjárt csöppenni akarna,
Zavartan tekintett Veselényi után,
Aki épen eltűnt a várnak kapuján.
Összemarconglá a levelet két kézzel
És kettészakítá minden erejével,
Egyszersmind, darabját jobbra-balra vetve,
Magános lakába ment fel nagy-sietve.
Kádas pedig, aki nem vala oly messze,
Hogy a történt dolgot észre ne vehesse,
Óvatos léptekkel ballagott most elé
S a roncsolt levelet gyorsan fölemelé.
Összeillesztette, olvasgatta soká,
Rázta fejét, midőn értelmét felfogá,
S elrejtvén az írást dolmánya keblében,
Érthetetlen szókat mormogott mentében.
Felment asszonyához s benyitott sebesen;
Járt az teremében fel s alá hevesen,
Hirtelen megfordult hogy Kádas belépett,
S visszatiltva kérdé: "Hivattalak téged?"
Az öreg megállott, nem ment se ki', sem be,
Csak nézett merően asszonyával szembe,
S szóla, megfeszítve ujját a kilincsen:
"Nem tudám, hogy szabad járhatásom nincsen."
"Igazad van, Kádas" a nemes hölgy monda,
"Mindenkor szabadon béjöhetsz lakomba,
De most hagyj magamra, látod, semmi kedvem,
Hagyjad a vár gondját egy kissé felednem"...
"Nem is a vár gondja" válaszola Kádas
"Hozta most asszonyom, régi hű szolgádat,
Négyszemközt akartam egyet szólni veled:
Szándékosan dobtad így el e levelet?"
"Hah!" kiáltott a hölgy "mit nem költenének...
Szégyen és boszúság szelessé tevének;
Milyen vakmerőség... ily ajánlat s nekem...
Aztán néma lészesz... addsza, elégetem. "
Elvevé az írást, s mely szünetlen égett,
A mécs fölé tartá elhamvadás végett;
De mást gondolt megint: gyorsan visszakapá,
És, hogy olvasná fel, az öregnek adá.
"Olvasd" szólt nevetve "mit ir az az ember,
Meg sem érthetém jól fölgerjedésemben,
Most nyugodt a vérem és kacaghatom már,
Mint kellene néki mindenáron a vár."
Kádas elfogadta s olvasott ekképen,
"Asszonyom, remélem megbocsátasz nékem,
Hogy, ki mind maig nem láttalak tégedet,
Íly uton kerestem ismeretségedet.
"Régen óhajtottam lenni veled szembe,
Messzehangzó híred elhatott fülembe,
És képzeletemben bálványomul lakott
Amazon szépséged, istennő alakod.
"Mert a hír, mely fukar midőn, dicsérni kell,
Felruháza téged dicső erényekkel,
S míg felmagasztalta benned saját nemed;
Festé másrészt bátor, férfias jellemet.
"Mindenünnen tisztes hangok emelkednek
Szigorú voltáról női erényednek,
Mely, mikép Murányvár, sőt erősben annál,
Sérthetlen, világos, büszke magasban áll.
"Emiatt lelkemben lángoló vágy éledt
Színről színre látnom hóditó személyed,
És aki előtted álla mostan épen,
Veselényi volt az, a követ képében.
"De ne vedd, asszonyom, tőlem hízelgésnek,
Ha hired beszédit tartom mind kevésnek,
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve; ámultomban alig jutok szóhoz.
"Nincs nekem költői szárnyas képzeletem,
Szólni bájaidról meg nem kísérthetem,
Azt az érzelmet sem bírom kifejezni,
Mely égő lelkemet véges-végig rezgi;
"De, ha szólok egyet, elődbe omolva,
Kérlek a mennybéli örök irgalomra,
Fogadd meg azt a szót, az egyetlen egyet:
Add nekem cserébe kezeddel szivedet.
"És, mivel Muránynál becsesek az órák,
Várom válaszodnak fejér lobogóját,
Várom azt epedve, harcolok kinommal,
Oh küldj békét nekem, küldj választ azonnal!"
"No lásd" kezdte a hölgy keserűn nevetve
S a levelet záros fiókjába vetve,
"No lásd, hogyan űznek és micsoda szemmel
Láthatóan csúfot ezen gyáva nemmel.
"Oh! szégyen, gyalázat, amely lelket éget,
Föl is tenni rólam ennyi gyöngeséget,
Hogy nem látnak által asszonyi szemeim
Jó haszon fejébe csinált érzelmein.
"Amazoni szépség! istennői alak!
S minden képzeleten felül találtalak!
És mindezt megírja otthonn, jó előre,
Későbbi szerelmét szépen jövendölve!
"Mégis, nincsen egy nő, nincsen ezer közül,
Ki az efféléknek nem hiszen, nem örül,
Aki, hízelgő szók által elhitetve,
Rabbá nem aljasul, midőn úr lehetne.
"Vagy nem ember a nő", folytatá gerjedve,
"Hogy törvényét szabja férfi kénye, kedve?
Hogy, mikép a kisded, járjon vezetéken?
Szabad akarata megnyügözve légyen?
"Ki adá jogotok, büszke férfiak ti!
A cselekvéstérről minket letiltani,
S arra kárhoztatni ártatlan fejünket,
Hogy türésben leljük minden erényünket?
"Vajha minden asszony olyan volna, mint én!
Úgy az amazon-kort ujra felderítném,
S illő tiszteletet vínék ki a nemnek,
Mely most bábja csupán puha szerelemnek.
"Büszke Veselényi...! bárcsak úgy lángolna,
Oly mélyen szeretne, amint irja tolla:
Hadd bosszulhatnám meg - mit ő tépe széjjel -
A sok nőerényért gúnyos megvetéssel.
"És miként eped most Murány birtokáért,
Égne százszor jobban annak asszonyáért,
Hogy, midőn falamra nézne bús sóhajjal,
Üzném messze onnan egy éles kacajjal."
Kapva kapott Márton e tüzes beszéden,
Ő is azt akarta, hogy ne máskép légyen:
Mert sehogysem esnék lelke nyugalmára,
Hogy más kézre birjék Murány erős vára.
Mint Rákóczi híve, most azon lőn tehát,
Hogy szilárddá tegye pártjához asszonyát,
S míg az elmerülve ablakába hajlék,
Kádas ajakiról ilyen beszéd hallék:
"Nincsen is véredben, bágyadozó szemmel
Bíbelődni apró, léha szerelemmel,
S négy fal börtönébe hagyva zárni magad,
Élvezni a házi boldog unalmakat.
"Gyermekséged óta lángol a vágy benned,
Nemed szűk körén túl hősi módra tenned,
S míg egyrészt irigyléd a férfi küzdelmét,
Megvetetted másrészt hódoló szerelmét.
"Jut-e még eszedbe, mily makacs, mily hideg
Szívvel gúnyolád el számos kérőidet,
És midőn ajtódnál esdett a szerelem,
Mily nyugottan kérdéd: ki az? nem ismerem.
"Eljött végre Bethlen, a szép ifju bajnok,
Szüleid reménye, kedve hozzá hajlott,
De atyád parancsi, szilárd akarata
Ellenére, lelked hajthatlan marada.
"Sőt, ámbár az apa, bőszült haragjában,
Harminc napig tarta sanyarú fogságban,
Azt is tűrted inkább, mintsem élethosszat
Férfi uralomnak magad feláldozzad.
"Csak, midőn könnyezve esdekelt agg nemződ,
Hogy fogadd el érte a reményteljes vőt,
Aki felfrissítse már haldokló vérét,
Gyűrüdet Bethlennel csak akkor cseréléd.
"Hanem új rabságod sem soká viseléd:
A halál elmetszé kényszerű kötelét;
S most midőn szabad vagy, mint az égi madár,
Nyűgöző kalitkát miért választanál?
"De nemcsak egyéni szabadságod forog
Kérdésben, hanem egy még fontosabb dolog,
A veszteség, amely pártodat sujtaná,
Ha Murányt s Balogvárt másnak szalasztaná..."
"Jó hogy erre tértél" a hölgy közbevága,
"Szabadságom ugyan nem hajtom igába,
S nem uralok férjet... semmi esetre nem...
De van e dologbul egy derék ötletem.
"Cselfogás ugyan, de helyzetem mentheti:
Váramat rövidnap éhség fenyegeti...
És melyik csel volna, egy ostromlott várban,
Árulás a vívó ellen irányában?
"Illyésházi jötte szinte bizonytalan,
Rákóczi hadának sokfelé dolga van;
De, bár jőnének is, bár feloldoznának,
Mit magunk kibírunk, mért köszönnők másnak?
"Azért siess, öreg, siess a völgybe le,
Hamar választ kíván kérőmnek levele,
Légy, ha még nem voltál, vénséged korára
Harcias vitézből szerelem futára.
"Mit bámulsz? nincs minek megütköznöd ezen:
Veselényi még ma hatalmamban leszen,
S a kevély oroszlán, rázza bár sörényét,
Kényszerül követni egy asszony törvényét."
Kádas kopasz fejét rázta kételkedve,
Nem hivé a dolgot, hogy való lehetne.
"Mégsem érted öreg?" mosolyga Mária,
Leült asztalához és levelet ira.
Csakhamar készen lett a rövid levéllel,
S Kádasnak szeméhez tartá két kezével:
Elolvasta Márton, hanem csak magában,
De még a szava is elállt bámultában.
"Hadd vigyem!" kiálta lelkesülten végre,
"Asszonyom nincs párod okos cselvetésre,
Hadd vigyem!" vitte is, azt is alig várta,
Sárga pecsétjével míg a hölgy lezárta.
Most előkereste a bajnok levelét
Mária s a mécsen elégette felét:
A másik darabját, míg amazt égette,
Átfutotta szemmel s halkan visszatette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése