Január 3-án két német művész a berlini
Meistersaal-ban spontán Petőfi-ünnepélyt rendezett, melyen áhítatos német
közönség jelent meg. Magyarok talán csak ketten voltunk. Ez a
propaganda-mentesség az estnek benső értéket kölcsönzött. Az ünnepi szónok:
Otto Zarek, neves német esztétikus, beszédjében a következő figyelemre méltó
szavakat mondta: „Emlegettetni s mégis ismeretlennek lenni: ez a sorsa a magyar
Petőfinek is, mint mindazoknak, akiket nemzetük nemzeti költővé nyilvánított.”
„Genannt, aber nicht gekannt zu sein”, - valóban
ez volt Petőfinek eddig a sorsa Németországban. Műveinek német kiadásai
Kertbeny kezdő (vajmi gyarló!) kísérletei óta egész kis könyvtárrá növekedtek,
mégsem sikerült egy fordítónak sem visszaadni költészetének valódi színeit,
megéreztetni ifjú lelkének mély szépségeit. „A magyarok nemzeti költője”, ez
volt minden, amit a művelt német tudott róla, mert illett neki róla tudnia.
Csodálatos, hogy mégis akadtak egynéhányan, kevesen, akik a rossz átültetések
ködén át is megsejtették a gazdag fényforrást: költészetének világirodalmi
értékét, mint pl. a mostanában hazafias büszkeséggel sokat idézett Grimm, aki
Petőfit a világirodalom három legnagyobb költője közé sorozta.
És Németország a Petőfi-évfordulót mégis minden
más külföldi államnál nagyobb fénnyel ülte meg s ebben az ünneplésben részt
vett majdnem minden nagyobb német város. Noha ez az ünneplés nagyrészt a magyar
nemzeti költőnek szólt, akinek
hasonló sorsú nemzetéhez meleg rokonszenvvel fordul megpróbáltatásainak nehéz
idejében a német nép, legfőbb jelentőségét mégsem a rokonszenv e
megnyilvánulásában, hanem abban látjuk, hogy megismertették a német nép széles
rétegeivel Petőfit, a költőt és Petőfit, az embert.
E megismertetést egyaránt szolgálták a sajtó és
az ünnepélyek. Szilveszter napján alig volt számba vehető német lap,mely vezető
helyen meg ne emlékezett volna Petőfiről. Persze e megemlékezésben nem mindig
volt köszönet. Egyesek csak zavaros életrajzi adatokat közöltek, növelve azt a
romantikus ködöt, mely a németek képzeletében Petőfi életét körülveszi. A
„Vorwärts” nem tudta megállni, hogy ki ne jelentse, miszerint Petőfit ma
Magyarországon bizonyára internálótáborba csuknák; a „Rote Fahne” megteszi
jakobinusnak, azok egyikének, kikre – szerinte – „az orosz kommunisták joggal
hivatkoznak, mint előfutáraikra” (!). (Jellemző, hogy a két utóbbi lap cikke magyar
nevű író tollából ered.) – Akad azonban az újságcikkek, folyóirattárcák nagy
tömegében néhány mélyen járó, megértő is, mint pl. Érényi Gusztáv megemlékezése
a „Vossische Zeitung”-ban, vagy Otto Zarek-é a „National-Zeitung”-ban.
Az ünnepségeknek három nagy állomása volt:
München, Lipcse és Berlin, a három nagy német egyetemi város és mind a háromban
éppen az egyetem volt az ünnepség színhelye: a német tudomány, irodalom és
művészet hódolt Petőfi géniusza előtt. Münchenben – ahol legéberebben él a
német nemzeti érzés -, ez az ünnep is túlnőtt az irodalmi megemlékezés hideg
keretein, forró lelkesedésű, sajátnak érzett nemzeti ünneppé. És Pukánszky Béla
ünnepi beszédében kellő érzékkel eltalálta az odaillő hangot. A lipcsei
egyetemen a magyarságnak két régi barátja működik: Stumme nyelvész és a kitűnő
Becker Fülöp Ágost, aki a budapesti egyetemen évekig volt a romanisztika
tanára. Egyikük sem szorult rá a fordításokra, hogy közel férkőzzék Petőfi
költészetéhez s így Gragger Róberttel egyetemben megértő tolmácsolói voltak
neki. A berlini egyetem végül az egyedüli jelenleg a külföldön, melyen a magyar
irodalomnak tanszéke van (az egyetemi előadások az elmúlt szemeszterben
Petőfiről szóltak), s így itt a talaj kellően elő volt készítve a költő
impozáns megünneplésére. Az ünnep műsorán a legjelentősebb német művészek
szerepeltek, akik szavalattal, dallal és zenével tolmácsolták Petőfi
költészetét, az ünnepi beszédet pedig Gragger Róbert, az egyetem magyar tanára
tartotta. Egyidejűleg az egyetem Magyar Intézete Petőfi-kiállítást is
rendezett, melynek a magyar és idegen nyelvű kiadások nagy tömegén kívül
különös érdekességet kölcsönöztek Nietzsche kéziratos Petőfi-kompozíciói,
Bettina von Arnim Petőfi-versének („Petőfi, dem Sonnengott”), Kertbeny Bettinához írt levelének és Ludwig Fulda
fordításainak kéziratai.
De mindezen ünnepségeknél maradandóbb értéke
lesz annak a kis német nyelvű Petőfi-antológiának, melyet Gragger Róbert adott
ki a tarka köntösű Insel-Büchereiben. A Bonnefon-féle francia jubileumi kiadás
után kettőzött örömmel és büszkeséggel vehetjük kezünkbe ezt a művészi érzékkel
összeállított, eredetien elrendezett gyűjteményt, melyben a legjobb régi
fordítások mellett Ludwig Fuldának, Hedwig Lüdekenek és Lorenz Landgrafnak
mesteri új fordításaival találkozunk. Mindössze ötvenhárom vers, csak ízelítőt
adnak, ha még oly sokoldalút is, de kell, hogy felkeltség az olvasóban a vágyat
a költő mélyebb megismerésére. És ezt a vágyat csak növeli Gragger rövid,
tömör, de sokatmondó utószava.
A Petőfi-centenárium Németország felett nem múlt
el nyomtalanul. A német nép megismert egy költőt, aki most már közel áll a
szívéhez. S a költőn át jobban megért bennünket.
Farkas Gyula
Forrás: Napkelet
1. köt. (1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése