Sok volt a teher, gond, melyet viselék,
S egyszer csak a test majd azt mondja: elég;
Mint vén gebe, mely a hámnak nekidől,
De kidől.
Szájtátva egész sereg állja körül;
A gazda sóhajt, a tömeg sem örül.
Kár érte. Habár csak rokkant talyigás
Az igás.
Az út közepén ha netán elesem,
Megérzik, akiknek kenyerét keresem;
De nekem jobb volna, hol gond se gyötör,
A gödör.
Gondok után oly jó: már gondtalanul,
Pihenni, aludni álomtalanul,
Feledni a szégyent, az arcpirítót
S a bitót.
A bitót, amelyre – hogy’ tűri az ég?! –
Már vonja hazánkat a cenk, a pribék,
S vak éjbe napunk reménytelenül
Lemerül.
Pihenni, pihenni, ez egy csak az ír,
Nincs más menedék, csak a sír, csak a sír...
De sírba levágyni, csüggedt-keserűn:
Ma bűn.
El, gyáva halálvágy! Ma nem szabad az,
Tápláljon a bosszú, éltessen a dac,
Vén karban is égjen rablót kiverő
Ifjúi erő.
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 1920. 9. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése