A Kisfaludy-Társaság kegyeletének szép jele ez a
kötet, melyben a hét évvel ezelőtt elhunyt s félszázadon át buzgó és érdemes
tagjának verseiből kötött bokrétát a mai kor számára. Ez a kor, mely könnyedén
és szórakozottan halad el a múltnak Dalmady költészeténél sokkal nagyobb
értékei mellett is, aligha fogja különösebb figyelmére méltatni ezt a szerény
ajándékot, de az irodalmunkat igazán szerető és gondosan vizsgáló keveseknek
bizonyára kedves lesz.
Dalmady, noha működése átnyúlik a huszadik
századba, tulajdonképpen a hatvanas és hetvenes évek költői nemzedékéhez
tartozott. Ekkor hatott legjobban s verseit is ekkor gyűjtötte össze (1876).
Ilyen teljes gyűjteményüket azóta sem adta, csak hazafias versei láttak
napvilágot külön kötetben (1894). Ez azóta még három kiadást ért, ami arra
mutat, hogy a huszadik században is akadt számos, olvasója, s így nem volt
olyan elfeledett költő, mint ma sokan gondolják.
A Kisfaludy-Társaság ebben a kötetben egész
költői pályáját (1856-1914) be akarta mutatni. A gyűjtemény nem foglalja
magában a költő minden versét, pedig egy tömöttebb szedésű, vaskosabb kötetbe
össze lehetett volna gyűjteni valamennyit, s az előbbi kiadásokból, a
kéziratokból s az egykorú szépirodalmi lapokból minden vers keletkezési dátumát
megállapítva, időrendben adni őket. Így legalább volna egy, az
irodalomtörténet-írónak is becses teljes Dalmady-kiadásunk, amilyenre most már
alig számíthatunk. Azért így is köszönet a gyűjteményért, melyet Sajó Sándor
rövid, tapintatos s a költő és olvasó közé nem tolakodó bevezetése nyit meg s
Dalmady sikerült arcképe díszít.
Dalmady azt mondja magáról, hogy csak a szív
szavára s a kötelesség parancsára hallgatott, hogy elvet, hitet nem
csereberélt, s hogy háromra vágyott életében: szabadságra, barátságra és
szerelemre. Ezekből a más költők verseiben is gyakran felbukkanó
önvallomásokból is láthatjuk, hogy nem volt eredeti nagy egyéniség, aki új
utakat akart volna törni. Mint régi nemesi család sarja, szívében mindig
konzervatív maradt: hazáját szerető s ügyét nagy kötelességérzettel szolgáló, a
szerelem és a családi élet eszményi tisztaságáért hevülő, a nemzeti múlt minden
értékét megbecsülő, gondolkodásában és jellemében kifogástalan úriember.
Egyéniségének alig lehetett volna jellemzőbb és megfelelőbb kerete Pest
vármegye székházánál, hol negyven esztendeig lakott mint a megye legjelesebb
főhivatalnokainak egyike. Ezek a régi nemesi világ sok-sok kedves és nagy emlékéről
regélő vén falak kétség kívül erősen inspiráló és jellemformáló hatással voltak
rá. Nem csoda, hogy ebben a környezetben a szabadságharc és a Bach-korszak
emlékeinek hatása alatt ellenzéki magyarrá vált, akinek Kossuth Lajos volt az
eszménye és szellemi vezére, aki gúnnyal és elégedetlenül fogadta a kiegyezést,
gyűlölte a rossz osztrák szomszédot, bizalmatlanul tekintett az uralkodóra, s
akinek ideálja a Mátyáshoz hasonló nagy és bennünket megértő nemzeti király
kormányozta független Magyarország volt. Igen jellemző különben
ellenzékiségére, hogy mihelyt az uralkodó kissé közeledni látszott a nemzethez,
pl. a szegedi árvízkor, vagy az 1885-i kiállításkor, rögtön meleg érzéssel
fordul feléje és jobb jövőt remél. mennyire igazán magyar vonás!
Hazafias lírája ezekből az érzelmekből
táplálkozott s hű kísérője volt a nemzeti élet minden fontosabb mozzanatának az
ötvenes évektől kezdve. Verseiben aggódik, lelkesít, kitartásra int, óv a
pártoskodástól, elsiratja nagyjainkat, gúnyol és ostoroz, ha kell, s mindegyikben
éltetően izzik igaz és önzetlen hazaszeretete. Bizonyára sok bennük a
konvencionális szólam s kevés az erő és lendület, de ez a nemes hazaszeretet
tiszteletreméltókká teszi őket s azt se feledjük, hogy a maguk korában nem
egyszer kifejezői voltak a nemzeti közhangulatnak.
Dalmady nem tartozott a mély gondolkozók közé.
Reflexív költeményei leggyengébbek, mert a bennük megénekelt gondolatok
közhelyek s kifejezésük sem művészi.
A kifejezés művészietlensége általában egyik
legfelötlőbb gyengéje Dalmady költészetének. Érzelmei ritkán fokozódnak
szenvedélyekké, s ha ilyeneket akar kifejezni, túlzásba, dagályba csap, pl.
mikor a napot, holdat, csillagokat aposztrofálja, hogy álljanak meg, „tovább
menni szükségtelen”, hiszen megvan, amit kerestek, az igazi boldogság az övék.
Máskor meg egészen erőtlenné válik, pl. mikor gyűlöletről, megvetésről,
összetipratásról beszél s könnyed, dalszerű, refrénes formában teszi. Néha egy
képnek erőltetett továbbűzése-fűzése sérti művészi érzékünket, néha egy torz
költői ötlet, pl. mikor azt óhajtja, hogy tél lenne s a szerelmes virág és
madár „hidegülnének el”, ő átvenné érzéseiket szeretni kevesét
„mindvalamennyivel”. De mindezeknél jobban bánt bennünket kifejezéseinek
gyakori prózaisága, színtelen pongyolasága. Az ilyen nyelvért a múzsa bosszút
áll a költőn.
Verselni simán versel, nem különös művészettel s
nem mindig gondosan (néha ritmusa meg-megsiklik, rímei süketek), de általában
véve kellemes harmóniák csendülnek ki strófáiból.
Azok a legjobb versei, melyekben nem akar
magasabbra szárnyalni, mint amennyire ereje engedi, amikor gyöngéd, egyszerű
érzéseit és hangulatait énekli. Ezért szerelmi lírája jóval értékesebb a
hazafiasnál. Inkább a szerelem csendes boldogságának dalosa, mint csalódásainak
és boldogtalanságának, bár ezeket is megénekli. A kedves alakját körülölelő
gyöngédséget néha megkapó hangon tolmácsolja s főként családi boldogságának
meleg-színű képeivel tud verőfényt sugároztatni a mai olvasó szívébe is.
Különösen szépen azok a versei, melyek egy-egy
kis jelenetnek leheletszerű bájával hatnak, vagy amelyekben finom árnyalatú
hangulatképeket fest az éjjelről, a pacsirtaszótól hangos hajnalról, a csöndes
temetőről vagy az ifjúságára mélán visszaemlékező lélekről.
Ezek bizonyítják legbeszédesebben, hogy Dalmady,
ha ritkán tudott is a művészet nagyobb magaslataira emelkedni, nemes és finom
költői lélek volt.
Szinnyei Ferenc
Forrás: Napkelet
1. köt. (1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése