Petőfi franciául

Jean de Bonnefon, ultramontán érzésű és ragyogó stílusáért mindenütt ismert író érdeme, hogy újra felfedezte a franciáknak Petőfit. Jómaga ugyan nem tud magyarul, de a magyar születésű Paul Régnier fordításait igazi költői érzékkel írta át. Kis füzetjükben harmincnyolc költeményt és a János vitéz egyes részeit adták franciául, csúf, barna papírra nyomva, valószínűleg, hogy olcsón árusíthassák s így minél nagyobb körben terjeszthessék. Erre pedig nagy szükség volt: bár a franciáknál elég sokan – köztük Marcelline Desbordes-Valmore és Coppée – fordították és terjesztették Petőfit, művének teljes képét sehol sem találta meg az érdeklődő és inkább csak a nevét ismerték. Vagy talán azt sem! Hiszen az egyik párizsi napilap bejelentve a Sorbonne-i ünnepet, lelkesedve ír Sandor költészetéről: „Ki ne ismerné Franciaországban, ki ne ismerné a művelt világon Sandort.” Ez a név Danta, Petrarca, Corneille és Racine nagy neveit idézi fel az újságíró emlékében. „P. Sandor halhatatlan, mint halhatatlan a hazája.” Egy másik irodalmi heti újság megállapítja, hogy Petőfi Franciaország barátja volt, mint János vitéz című regénye bizonyítja és a következő életrajzi adatot jegyzi fel róla: „Egyszer megállított egy diligence-ot és kifosztotta az utasokat, de nem bántotta őket. A diligence újra elindul. Petőfi utána ered, újra megállítja és visszaadja a károsultaknak, amit az imént elrabolt.” Kézenfekvő a magyarázat, hogy itt meg Rózsa Sándor betyár hőstetteit írták Petőfi számlájára. Nem mondunk tehát nagyot, ha azt mondjuk, hogy Bonnefon ismeretlen költőt fedezett fel a franciáknak.

A költemények kiválasztása arra vall, hogy a fordítók elsősorban az egzotikumot keresték Petőfiben: az alföld, a puszta képeit mind együtt találjuk a kis füzetben. Másrészt hazafias költészetét fordították le – köztük Erdélyben, A székelyek -, és különös kedvvel azokat, amelyekben Petőfi a németet szidja. (A franciák mindig szó szerint veszik a Jaj, be huncut a német-et és Berlinre gondolnak.) Legjobban a szabadság költőjéért lelkesedik Bonnefon. A szerelmi líra ellenben háttérbe szorul nála. A francia itt kevésbé tűri a prózai fordítás költőietlenségeit, mint a leírásban vagy a hazafias retorikában. Így a legremekebb versekből csak a Szeptember végén és egypár dal került bele a fordításba. Azonban így kronologikus sorrend vagy a kommentár hiánya miatt különösen szeszélyesnek tűnhet fel Petőfi: a mély hitvesi érzés zokogása után (Szeptember végén) pokolba küldi a feleségét (Ezrivel terem a fán), holott az utóbbi ifjúkori játék, melynek fordításában méghozzá a játék célja, az egytagú rácsapó rím teljesen elvész, felolvad a lapos történetté vált francia prózában.

Persze nehéz, sőt lehetetlen Petőfit franciára fordítani. Franciára fordítani általában csak prózában lehet, mert a francia vers másfajta lírai hangulattal jár, mint a magyar és összeegyeztethetetlen Petőfi egyszerű, naiv, homéroszi stílusával. De meg a technikai akadályok is túl nagyok s a nálunk kolportált Vértes-Lebourg-féle rímes fordításokon francia fül elsősorban az ügyetlen, tökéletlen versformát érzi, mert ezeket magyar füllel írták franciául.

A legnagyobb akadály a francia fordításban a két nyelv rendszerének különbsége. A magyar nyelv költői gazdagsága igéiben van: a mozdulatot, a hangot, fényt, szóval az érzéki benyomás legfinomabb árnyalatát magában az aktusban percipiálja, tehát természetes, naiv nyelv; a francia főnevesíti, elvonja, racionalizál és nincsen szava a futó igei mozzanatokra. Lebben, lobban, csobban, zörren, oson, csattan, suhan, suhog, emelint, pödörint, óbégat stb. stb. a különféle igekötőkkel kombinálva úgyszólván ismeretlen világ a francia lélekben, mely mindezt rögtön analizálva fogja föl, körülírásokkal, ritkán egységben. Így aztán összekoccan = se brouille, akárcsak összevész, összezördül, összemarakodik stb. (A jó öreg korcsmáros); kurjogat = pousser des cris (Falu végén kurta kocsma…), de ugyanígy volna franciául: kurjant, sikongat, sikkant, sikolt, rikkant, rikolt, stb., legfeljebb a cris jelzője, tehát egy statikus mondatelem változnék. Így lesz a fölpattan = il se fache (A csárda romjai); lomhán szipákol = fume paresseusement (A puszta télen). Ezért lesz Arany, ki legjobban ismerte a magyar igerendszer titkait, örökre lefordíthatatlan.

Tárgyi tévedés visító vércsét picvert-rel, királydinnyét egyszerűen grains dorés-val, szegénylegényt mendiant-nal fordítani.

Viszont ha egyfolytában olvassuk a prózai verseket, érezzük, hogy költői lélek írta át azokat és még ezen a furcsa idegen burkon is keresztüllüktet a nagy, a legnagyobb lírikus tüzes érverése. Köszönjük a fordítóknak, hogy legalább azt sikerült átvinniök nehéz nyelvükre, ami a legfontosabb: a belső lendületet. Ezen a fordításon keresztül meg lehet érezni a magyar géniusz eredetiségét.

Eckhardt Sándor

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.