Kercsó Attila (1939-2008) versei

 
MEGTÉRÉS

Arccal a földön!
Szégyenpír csurog az avarra,
Lepkét fog így a gyermek
Markával letakarva.

Földhöz tapasztott levelek,
Rajtuk már szél sem feszeget,
Nyár kullog a megvert határba,
Ájult testén kiver a sárga.

ELVESZETT NYÁJ

Elcsatangolt a nyáj,
most már csak alig hallod
a jól ismert kolompot
bozótosok felől.

Pásztorbotod az égre rázod,
ajkadon megárad az átok,
s gondjaid kútjának vedre
színültig megmerül

Elcsatangolt a nyáj,
foszladozik a bőrtarisznya,
fakéreg pattan a nyomodba,
s terelő mozdulatod
félúton megáll.

Nyúlnak az árnyak,
átkötözik a völgyet,
avarba rejtőzik ösvényed,
nem is találnak soha vissza,
lábad előtt a kövirózsa.

Lebben a bagoly,
sötétség biztatja repülésre,
libben a denevér, 
s a reggel feloldja szárnyait.

Elcsatangolt a nyáj,
kinek lehetsz most számadója,
felelősséged hova bújna,
ha szálkásodik a szürkület,
s az utolsó berekedt
kolomp is
elhallgat.

MIT ÉREZNEK?

Mit éreznek a szobrok
amikor megkoszorúzzák őket
fáj-e nekik a rózsákon felejtett
tüskék karcolása
megérzik-e a szekfű illatát
s a rézbanda hangja
nem sérti-e kődobhártyáikat
vajon tudják-e kivel válthatnak
meghitt mosolyt a sokaságból
s az ünneplők arcán egy rándulás
mit árul el nekik
vagy sejtik hogy sokan
élarcban tisztelik
sajnálják-e hogy a koszorúk
másnapra elhervadnak
s a szalagokon sétálnak
majd a varjak
vagy ez sem érdeklő őket
csak egyet várnak
azt a megszokott csendet
-    -    -    -    -
Örülnek-e a szobrok
amikor egy gyermek
félrebillentett fejjel
csodálkozó szemeit
rajtuk felejti

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 6. sz. 1983. június