Ezelőtt bizony több mint félszázaddal – 1874 őszén – ismeretlen név állott a jó Vadnak Károly kedves Fővárosi Lapok-ja egyik számának élén közölt vers alatt. A népballadák hangján és formájában írt versnek az volt a címe, hogy: NEM LÁTTÁK A KICSI FIAM? Az új költő neve pedig: Jakab Ödön.
Jakab Ödön akkor – mint a kolozsvári egyetem bölcsészeti karának hallgatója – a fiatalság legszebb napjait élte, az élet gyöngyvirágos tavaszában járt: húszesztendős volt! Az említett vers figyelmet keltett irodalmi körökben is és a minden fiatal tehetségért nagy örömmel lelkesedő Szász Károly, a későbbi püspök, akkor még tanácsos a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, Trefort oldalán – mindjárt érdeklődni kezdett az új kis költőtárs iránt, akivel egy-két év múlva aztán élénk levelezési folytatott. Szász Károly után nagy értékű levélgyűjtemény maradt a család birtokában, s ezek közt a levelek közt ott van a dévai fiatal tanárnak, Jakab Ödönnek is több kedves levele. Olyan igaz szeretet és tisztelet érzik ki ezekből a levelekből a nagy tekintélyű irodalmi vezér iránt, amilyennek őszinte, meleg hangja a mai önző, rideg világban bizony ritkán csendül meg. És észre lehet venni a sorokból, hogy a bennök megnyilatkozó érzés voltaképpen visszhangja annak az önzetlen ragaszkodásnak, kedves érdeklődésnek, amellyel a neves író az ő ifjú kezdő pályatársa iránt viseltetett.
Beh boldog világ is volt az! A lángoló érzésű Jakab Ödön alighogy 25 esztendős korában kinevezték helyettes tanárnak, évi 800, mondd: nyolcszáz forint díjazással már meg mert házasodni, elvevén diákkori eszményképét, Rózát, ki aztán neki – időnap előtti haláláig – nemcsak hűséges élettársa, hanem valósággal múzsája lett, s kinek nevét, lelkét, szellemét sok szép költeményben örökítette meg a költő-férj.
Alig féléves boldog házas volt a dévai poéta-tanár, mikor nagy irodalmi kitüntetés érte: FEHÉR ÁGNES című, igen szépen írt, drámai lüktetésű népies balladáját, hűséges öreg barátja, a kitűnő előadó Szász Károly bemutatta a Kisfaludy-Társaságban. Az ülés programja különben is nagyon érdekes volt, úgyhogy a nagyobbára hölgyekből álló közönség egy része már kiszorult a teremből, s képes-teremre nyíló ajtóban szorongott. Jakab Ödön balladája igen nagy hatást tett, s a fiatal költőt egyszerre az újabb nemzedék egyik legtehetségesebb tagjának ismerte el. A közönség és kritika egyaránt.
Ugyanabban a levélben, mellyel ezt a balladát Szász Károlynak felküldötte, szerényen szóba hozta Jakab Ödön azt is, hogy vajon folyamodhatnék-e már rendes tanárságért? „Én – írja – 800 forinttal kijönnék, de lehetetlen a szállások drágasága miatt. Hitvány szállást is 250 forinton alul nem kaphatni. A kollégák nagyobb része 300 forintosban lakik. Ilyen drágaságot sohasem láttam. 250 forintot pedig lehúzva szállásra, csak 550 forint marad. Ennyi pedig nagyon kevés mindenre…”
Ötszázötven forint – mindenre… Hát annyi, valóban, ötven évvel ezelőtt is kevés volt. Ám azért valahogyan mégis csak kijött belőle a boldog pár – de hogy miképpen, azt persze a mai nemzedék nemcsak elhinni, de még elképzelni sem tudja. Nemcsak azért nem, mert ma az árak mások, hanem mert egészen mások az igények is. Ó, azok a régimódi, fiatal tanárok, különösen ha még poéták is voltak – és a hitveseik, különösen ha úgy szerették urukat, mint Róza az övét: az életnek csak eszményi oldalát nézték s ha kevés volt a tüzelőjük, hát pótolták szívük melegével. Körülbelül harminc esztendővel Jakab Ödön dévai tanársága előtt – az ötvenes években – Arany János, aki költői munkássága mellett szintén tanárkodott, ugyancsak ilyen, nem sok százforintos professzori fizetésből éldegélt családjával s a dévai ifjú poéta-tanár lelki szemei előtt vigasztaló és bátorító mintaképül ott ragyoghatott annak a nagykőrösi szerény tanári szállásnak mécsvilága, amely mellett egykor az ország első költője szigorgott, rendületlenül javítgatva a tanulók dadogó dolgozatait és írogatva a maga halhatatlan verseit. Az a harminc év, ami az ötvenes évek íróit a nyolcvanak évekéitől elválasztotta: óriási változást hozott a magyar közéletbe, a politikai elnyomatás keserves korából a nekilendült alkotmányos élet ragyogó éveibe vezetvén át a nemzetet, - de nem változtatta meg a régi magyar egészséges világnézetet, felfogást, szokásokat és erkölcsöket. A további évtizedek azonban bezzeg felforgattak mindent, elporlasztották sok szép hagyományunk kőszikláját, úgyhogy bizony nem üres frázis, mikor a mai szomorú viszonyok között a régi jó időket emlegetjük…
Az erdélyi fiatal poétából azóta öreg ember lett. A kilencvenes években fölkerült tanárnak a fővárosba s csakhamar bekerült rendes tagnak a Kisfaludy-Társaságba, hol mint vendég, már nagy népszerűségre tett szert. Költeményeinek első kötete már előbb, 1880-ban jelent meg, előfizetéssel és – ami akkor nagy szó, szinte irodalmi esemény volt: majdnem ezer előfizető jelentkezett! Azután sok könyve jelent meg Jakab Ödönnek, nemcsak verseskötetek, hanem prózai elbeszéléseket is tartalmazók, ÁRGIRUS című szép tündérmeséjével megnyerte az Akadémia Nádasdy-díját, amit nemigen gyakran adtak ki, írt több színdarabot is, tagja lett az Akadémiának – és most, mikor már túl van a hetvenen, de egészsége és munkakedve még mindig töretlen: megjelenik a Kisfaludy-Társaság kiadásában, a Franklin-Társulatnál legfrissebb versgyűjteménye, az ESTE FELÉ című.
Este felé… Igaz. De szépen élve, szorgalmas munka közt töltvén el a néha felhős, sokszor verőfényes napot: mily kedves az az esti hangulat. Az öreg lantos kedves álmot lát: kiül a ház elé, hallgatja a kis templomból az alkonyi csöndben feléje csendülő harangszót, a hazatérő nyáj kolompját, a munkából érkező fiatalok vidám dalolását – s mintha mindezeken túl, messze távolból, még más ismerős, édes melódiák is zengenének… Nem, nem a messzeségből, csak a lelke mélyéből hallatszanak ezek a hangok – hangok, a maga ifjúságából. S ezeknek hatása alatt dúdolni kezd és ugyanazon a hangon, ugyanazzal a tiszta érzéssel, mint egykor, újabb dalok kezdenek zsongani lelkében, s törnek elő ajkán.
Énekel a világ sok összetört bálványáról, lejárt istenekről, s boldogan nyugszik meg annak tudatában, hogy:
„… Változatlan él az Isten,
Az egy, valódi és, örök!…”
Hajdani módja szerint – mely költészetének jellemző vonása lett – reflexióit egy-egy találó, kedves, költői képpel világítja meg verseiben, s megindítóan újítja föl nagy poéta-elődöknek: a Himfy-dalok költőjének, s a NÉGY-ÖKRÖS SZEKÉR halhatatlan lantosának emlékét. Közbe-közbe egy-egy szép francia verset tolmácsol nyelvünkön, Hugo-tól, Béranger-től, Verhaeren-től, Rostand-tól. Azután látja, hogy az alkonyi ég elborul, zúgó szél támad, s kitör a fergeteg… Rettenetes ítéleti idő – megreszketnek a Kárpát bércet, recseg-ropog az egész világ épülete. De az öreg költőt ez nem hallgattatja el, sőt mintha új erőre kapna a kitört vérzivatarban, lantján megrázóan harsog az ének. AZ ÁLMOK MOST NEM ÜLNEK ITTHON – HÁBORÚD IDŐKET ÉLÜNK – VÉGÍTÉLET – SZOMORÚ ESTÉK – ROMÁNIA – AZ ALFÖLD MAGYARJAIHOZ – RIADÓ – hát valóban estére fordult volna már pályája annak, aki ezeket a költeményeket zengi Hisz az érzésnek ez a frissessége, a formának ez a szépsége fiatal költőnek is becsületére válnék. Oh, az ilyen estétől még messze van a néma, sötét éjszaka. Az ilyen erővel teljes versek után még sok hasonlót várhatunk – várunk is örömmel, szeretettel, az elismerés színes, illatos virágait szórva az öreg költő lábai elé, hogy azokon járjon álmodozva, életének enyhe alkonyatában…
Mikor Jakab Ödönt, harminc és egynéhány évvel ezelőtt a Kisfaludy-Társaság megválasztotta tagjává – Beöthy Zsolt titkár az ünnepies közülésen előadott jelentésében így referált erről az eseményről: „Megválasztottuk Jakab Ödönt, ki a költészetnek mindhárom ágában évtizedek óta olyan szinte áhítatos komolysággal működik, mely éppúgy kifejezi a költészet iránt való odaadó lelkesedését,mint eszményeinek nemességét.”
Mily jól esik most megállapítanunk, hogy ezek a jellemző szavak ma is a maguk teljességében ráillenek az ESTE FELÉ című kötet költőjére, aki az évek számát tekintve talán megöregedett, de áhítatos lelkesedésében és eszményei nemességében csöppet sem változott.
SZÁSZ KÁROLY
Forrás: Irodalomtörténet XVI. évf. 1-2. sz. Budapest, 1927.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése