Herczeg Ferenc új színdarabja újra aktuálissá tette Szendrey Júliát. Olyan kevés regényes nőalakja van a magyar múltnak, hogy az az egy-kettő minduntalan úja aktuálissá válik anélkül, hogy valami újat lehetne róluk mondani. Szendrey Júlia emléke támad fel leggyakrabban, nem azért, mert Szendrey Júlia volt, hanem mert Petőfiné volt, egy üstökösnek a kísérő csillaga, mely elhalványult, amint az üstökös letűnt az égről. Sok újat mondani róla nem tud senki, még Herczeg Ferenc sem, az újabban fölbukkant adatok és nemsokára – úgy hírlik – nyilvánosságra kerülő naplója sem fog újat elárulni róla, legfeljebb részletet olyan dolgoknak, melyeket nagyjában úgy is tudunk.
Júlia élete ugyanis egyáltalán nem volt nagy élet. Különösebben komplikált élet sem volt. A romantika korában folyt le, amikor kultusza volt a regényességnek. Az a kevés reményesség, ami Júlia életében mégiscsak volt, részint a korból, részint Petőfi temperamentumából sugárzott rá. Falusi kislány volt, aki olvasott néhány Georges Sand-regényt és egyrészt arról ábrándozott, vajha bálkirálynő lehetne a nagykárolyi megyebálon, másrészt pedig arról, hogy ő is átélhessen olyan merész szenvedélyeket, olyan nagyszabású életben, mint a francia regényírónő hősnői. A véletlen szabta meg, hogy melyik ábránd vonalában alakuljon élete. Ha véletlenül egy csinos szolgabíró jön el érte akkor, a nagykárolyi életideál irányában élt volna, kacér, mulatós szeszélyes falusi asszony módjára legjobb esetben egy vármegye pletykálnak gyertyavilágánál. Véletlenül azonban a költő jött és ez a kicsiny élet a regény irányába fejlődött. Meglett a regény első kelléke: az apai ellenzés. Ezer apa ellenzett ezer házasságot és a dolog elsimult, a szerelmesek előbb-utóbb egymáséi lettek, különösebb lárma nélkül. De mert Petőfi házasságát ellenezte egy apa és Petőfi nagyon is önérzete volt, nyilvánossághoz szokott ember volt, aki semmiféle ügyét nem rejtette véka alá, versekben hozta nyilvánosságra jókedvét, rossz kedvét, azt, hogy összeveszett Pákh Alberttel, hogy meglátott egy kis leányt, menten beleszeretett és el akarta venni feleségül. Az apai ellenzésből is mindjárt nyilvános ügyet csinált s a derék öreg Szendrey bizonyára nagyon nézett, mikor rájött, hogy ő mindössze aggodalmaskodott, hogy jó férj lesz-e ez a szokatlan viselkedésű poéta, el tudja-e tartani a feleségét és a dolgokból országos ügy lett, versek és hírlapi cikkek témája, sőt elvi kérdés, a költő megbecsülésének kérdése a polgári ember részéről, amiről vitatkozott az egész haza. Előbb-utóbb mégis beleegyezett volna a házasságba, hiszen meggyőződhetett volna, hogy Petőfi derék, tisztességes, példásan erkölcsös ember, aki hiába játssza bohémet, alapjában mégiscsak jó polgári érzésű ember és jövedelme is van annyi nőttön-növekvő népszerűsége mellett, hogy a feleségének nem kell éhezni. De Petőfinek nem kellett az előbb-utóbb, neki a romantikus gesztus kellett, talán nem is esett volna jól az esküvő, ha egészen normális körülmények között folyik le. Abban a korban gyönyörűen – és ami fő, őszintén – hangzottak az olyan szavak, mint apaátok, anyakönyv, minden akadályt legyőző szerelem stb. – az ember feldíszíthette vele magát és szerelmesét. Júlia esküvője tehát szenzációs formák közt folyt kel, bár a szenzáció szót akkor még Erdődön és környékén aligha ismerték. A nyugtalanul ábrándozó Georges Sand-olvasónak, Júliának hogyne tetszett volna az, hogy ő most egy szenzáció hősnője? Hogy az esküvői menetében nemcsak néhány nyoszolyólány vesz részt, és nézője nemcsak a falu népe és a környék intelligenciája, hanem egész Magyarország…
Hogy szerette-e Petőfit? Persze, hogy szerette, mert máskülönben miért ment volna hozzá? Szerette volna-e akkor is, ha nem a híres költő? Istenem, Petőfit szerette, az egész Petőfit, akihez hozzá tartozott, sőt legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy híres költő s ez mindenképp fontosabb, minthogy milyen az arca, keze-lába, milyen színű a haja. És az is fontos volt, hogy hírneve, költő volta az életben alvó elhelyezkedése érdekes volt, regényes és mellette az élet érdekes és regényes kilátásokat mutogat. Romantikus korban vagyunk, amikor a költő homlokán láthatatlan babért láttak a nyugtalanabb lelkek és a szenzációkban gazdag élet volt az élet-ideál. A fiatal lányok Hugo Victor, az időseb Dumas és – ismét csak – Georges Sand regényhősnőit szerették volna utánozni. A szerelem komplikált valami, a szerelmesek külső körülményei épp úgy szerepet játszanak benne, mint a fizikai és lelki tulajdonságok. Akit szeretünk, úgy szeretjük, ahogy van és ki tudja, szeretnők-e, ha valami hiányzanék belőle. Júlia szerette Petőfit a költőt, a romantikus embert, a híres embert, olyannak szerette, amilyen volt, az egész Petőfit szerette mindenestől. Ehhez a szerelemhez hozzátartozott az is, hogy Petőfi hírneves nővé, közfigyelem tárgyává tette, kielégítette hiúságát.
Aztán gyönyörű hónapok következtek. Gyönyörű szerelemtől áradó napok, nagy nyilvánosság, pesti élet híres emberek között, feleségek felesége, fiúgyermek, állandóan elragadtatott férj, forradalmi szereplés, a költő koszorújához a csatatéri szabadsághős koszorúja, - hogyne szerette volna Júlia azt a férjet, aki ennyit nyújtott neki? Fiatal volt, szép volt, hiú volt, kacér volt, mindennap olvashatta ő is, az egész ország is, hogy ő fiatal, szép, boldog és boldogító. Nagy szerelem volt, szép szerelem minden részről.
De jött Segesvár, és a nagy, boldog farsang böjtje. Júliának új fejadat nehezedett a vállára: a tüneményes költő, az elesett szabadsághős özvegyének kellett lennie. Azon vette észre magát, hogy az emberek követelnek tőle, mégpedig nem csekély dolgokat. Körülbelül olyasvalamit, hogy üljön oda az ideális nagy költő szobrának talapzatára allegorikus múzsaalaknak márványból, agy bronzból. Hogy egész életén ne csináljon mást, mint nézzen alulról felfelé elesett urára és szentelje életét annak a Petőfi-legendának, amely akkor bukkant fel a Világos utáni sötétségből. Egyszerűen nem követeltek tőle kevesebbet, mint hogy legyen éppen olyan nagy lélek, mint Petőfi volt. És méghozzá ott volt a „Szeptember végén” komor jóslata, amelynek megcáfolása ő reá hárult keserves kötelességként.
Szegény Júlia pedig nem volt nagy lélek ő egy egyszerű erdődi kisleány volt, akit a költő szerelme kiemelt a jelentéktelenség homályából, körülsugározta idealizálása glóriájával és óriási módon megnagyította a világ előtt. Júlia nem volt nagy lélek és mindenki azt követelte tőle, hogy akkora és olyan legyen, amekkorává és amilyenné a szerelmes költő idealizálta. Amint pedig elesett mellőle a költő, egyszerre megint az a kis asszonyka lett belőle, aki eredetileg volt, a jelentéktelenség homályába való. Mint a vékonyszárú virág, amely mellől a szélvihar kirántotta a karót, hajladozott ide-oda, nem tudott a maga emberségéből megállni. Nem maradt benne más, mint ami eredetileg benne volt, egy kis kacérság, egy kis hiúság, egy kis Georges Sand-i nyugtalankodás. A múzsa leszállt a szobor talapzatáról, kiderült róla, hogy húsból és vérből van, sőt a bizonytalan özvegység első zavarában nehány csacsiságot csinál. Anyagi gondok is fenyegették, a múzsától mindenki csak követelt, de senki se kérdezte tőle, miből fog megélni. Egy darabig tévedezett és aztán ráébredt, hogy semmiképpen sem tud egyedül élni, sem morálisan, sem anyagilag nem tud férfi nélkül a maga lábán megállni. Mit tehetett egyebet? Férjhez ment ahhoz, aki kérte. Horvát Árpád egyetem tanárhoz.
A közvélemény, amely csak követelt tőle, de adni nem adott neki semmit, ezen nagyon megbotránkozott. Kisvárosi Magyarország volt az akkor, puritán polgári erkölcsű, emberszóló kegyetlenül ítélő. A Petőfi-legenda mint tegnap gyúlt fény ragyogott az elbukott szabadságharc gyászdrapériái fölött. Júlia erre a fényre vetett némi árnyat. A legendához jól illett volna záróvignettául a mártír-özvegy és Júlia nem engedte ezt a vignettát odarajzolni. Júlia megbűnhődött érte. Az egész ország szóbeszédének tárgya lett. Komoly, nagy emberek is megrótták. Arany János „A honvéd özvegyé”-t írta róla. De Arany János kíméletes volt, versét nem adta nyilvánosságra. Jókai nem volt ilyen kíméletes. „A holt költő szerelme” hangversenyek szavalati darabja lett. Júlia érezhette és bizonyára érezte is az egész ország hol hangos, hol csendesülő rosszallását. Júliával nagyon szigorú volt a közvélemény. Még az utókor sem hagy neki békét. Nagyon keservesen megfizetett azért, mert egy nagy költő felesége mert lenni
Júlia élete ugyanis egyáltalán nem volt nagy élet. Különösebben komplikált élet sem volt. A romantika korában folyt le, amikor kultusza volt a regényességnek. Az a kevés reményesség, ami Júlia életében mégiscsak volt, részint a korból, részint Petőfi temperamentumából sugárzott rá. Falusi kislány volt, aki olvasott néhány Georges Sand-regényt és egyrészt arról ábrándozott, vajha bálkirálynő lehetne a nagykárolyi megyebálon, másrészt pedig arról, hogy ő is átélhessen olyan merész szenvedélyeket, olyan nagyszabású életben, mint a francia regényírónő hősnői. A véletlen szabta meg, hogy melyik ábránd vonalában alakuljon élete. Ha véletlenül egy csinos szolgabíró jön el érte akkor, a nagykárolyi életideál irányában élt volna, kacér, mulatós szeszélyes falusi asszony módjára legjobb esetben egy vármegye pletykálnak gyertyavilágánál. Véletlenül azonban a költő jött és ez a kicsiny élet a regény irányába fejlődött. Meglett a regény első kelléke: az apai ellenzés. Ezer apa ellenzett ezer házasságot és a dolog elsimult, a szerelmesek előbb-utóbb egymáséi lettek, különösebb lárma nélkül. De mert Petőfi házasságát ellenezte egy apa és Petőfi nagyon is önérzete volt, nyilvánossághoz szokott ember volt, aki semmiféle ügyét nem rejtette véka alá, versekben hozta nyilvánosságra jókedvét, rossz kedvét, azt, hogy összeveszett Pákh Alberttel, hogy meglátott egy kis leányt, menten beleszeretett és el akarta venni feleségül. Az apai ellenzésből is mindjárt nyilvános ügyet csinált s a derék öreg Szendrey bizonyára nagyon nézett, mikor rájött, hogy ő mindössze aggodalmaskodott, hogy jó férj lesz-e ez a szokatlan viselkedésű poéta, el tudja-e tartani a feleségét és a dolgokból országos ügy lett, versek és hírlapi cikkek témája, sőt elvi kérdés, a költő megbecsülésének kérdése a polgári ember részéről, amiről vitatkozott az egész haza. Előbb-utóbb mégis beleegyezett volna a házasságba, hiszen meggyőződhetett volna, hogy Petőfi derék, tisztességes, példásan erkölcsös ember, aki hiába játssza bohémet, alapjában mégiscsak jó polgári érzésű ember és jövedelme is van annyi nőttön-növekvő népszerűsége mellett, hogy a feleségének nem kell éhezni. De Petőfinek nem kellett az előbb-utóbb, neki a romantikus gesztus kellett, talán nem is esett volna jól az esküvő, ha egészen normális körülmények között folyik le. Abban a korban gyönyörűen – és ami fő, őszintén – hangzottak az olyan szavak, mint apaátok, anyakönyv, minden akadályt legyőző szerelem stb. – az ember feldíszíthette vele magát és szerelmesét. Júlia esküvője tehát szenzációs formák közt folyt kel, bár a szenzáció szót akkor még Erdődön és környékén aligha ismerték. A nyugtalanul ábrándozó Georges Sand-olvasónak, Júliának hogyne tetszett volna az, hogy ő most egy szenzáció hősnője? Hogy az esküvői menetében nemcsak néhány nyoszolyólány vesz részt, és nézője nemcsak a falu népe és a környék intelligenciája, hanem egész Magyarország…
Hogy szerette-e Petőfit? Persze, hogy szerette, mert máskülönben miért ment volna hozzá? Szerette volna-e akkor is, ha nem a híres költő? Istenem, Petőfit szerette, az egész Petőfit, akihez hozzá tartozott, sőt legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy híres költő s ez mindenképp fontosabb, minthogy milyen az arca, keze-lába, milyen színű a haja. És az is fontos volt, hogy hírneve, költő volta az életben alvó elhelyezkedése érdekes volt, regényes és mellette az élet érdekes és regényes kilátásokat mutogat. Romantikus korban vagyunk, amikor a költő homlokán láthatatlan babért láttak a nyugtalanabb lelkek és a szenzációkban gazdag élet volt az élet-ideál. A fiatal lányok Hugo Victor, az időseb Dumas és – ismét csak – Georges Sand regényhősnőit szerették volna utánozni. A szerelem komplikált valami, a szerelmesek külső körülményei épp úgy szerepet játszanak benne, mint a fizikai és lelki tulajdonságok. Akit szeretünk, úgy szeretjük, ahogy van és ki tudja, szeretnők-e, ha valami hiányzanék belőle. Júlia szerette Petőfit a költőt, a romantikus embert, a híres embert, olyannak szerette, amilyen volt, az egész Petőfit szerette mindenestől. Ehhez a szerelemhez hozzátartozott az is, hogy Petőfi hírneves nővé, közfigyelem tárgyává tette, kielégítette hiúságát.
Aztán gyönyörű hónapok következtek. Gyönyörű szerelemtől áradó napok, nagy nyilvánosság, pesti élet híres emberek között, feleségek felesége, fiúgyermek, állandóan elragadtatott férj, forradalmi szereplés, a költő koszorújához a csatatéri szabadsághős koszorúja, - hogyne szerette volna Júlia azt a férjet, aki ennyit nyújtott neki? Fiatal volt, szép volt, hiú volt, kacér volt, mindennap olvashatta ő is, az egész ország is, hogy ő fiatal, szép, boldog és boldogító. Nagy szerelem volt, szép szerelem minden részről.
De jött Segesvár, és a nagy, boldog farsang böjtje. Júliának új fejadat nehezedett a vállára: a tüneményes költő, az elesett szabadsághős özvegyének kellett lennie. Azon vette észre magát, hogy az emberek követelnek tőle, mégpedig nem csekély dolgokat. Körülbelül olyasvalamit, hogy üljön oda az ideális nagy költő szobrának talapzatára allegorikus múzsaalaknak márványból, agy bronzból. Hogy egész életén ne csináljon mást, mint nézzen alulról felfelé elesett urára és szentelje életét annak a Petőfi-legendának, amely akkor bukkant fel a Világos utáni sötétségből. Egyszerűen nem követeltek tőle kevesebbet, mint hogy legyen éppen olyan nagy lélek, mint Petőfi volt. És méghozzá ott volt a „Szeptember végén” komor jóslata, amelynek megcáfolása ő reá hárult keserves kötelességként.
Szegény Júlia pedig nem volt nagy lélek ő egy egyszerű erdődi kisleány volt, akit a költő szerelme kiemelt a jelentéktelenség homályából, körülsugározta idealizálása glóriájával és óriási módon megnagyította a világ előtt. Júlia nem volt nagy lélek és mindenki azt követelte tőle, hogy akkora és olyan legyen, amekkorává és amilyenné a szerelmes költő idealizálta. Amint pedig elesett mellőle a költő, egyszerre megint az a kis asszonyka lett belőle, aki eredetileg volt, a jelentéktelenség homályába való. Mint a vékonyszárú virág, amely mellől a szélvihar kirántotta a karót, hajladozott ide-oda, nem tudott a maga emberségéből megállni. Nem maradt benne más, mint ami eredetileg benne volt, egy kis kacérság, egy kis hiúság, egy kis Georges Sand-i nyugtalankodás. A múzsa leszállt a szobor talapzatáról, kiderült róla, hogy húsból és vérből van, sőt a bizonytalan özvegység első zavarában nehány csacsiságot csinál. Anyagi gondok is fenyegették, a múzsától mindenki csak követelt, de senki se kérdezte tőle, miből fog megélni. Egy darabig tévedezett és aztán ráébredt, hogy semmiképpen sem tud egyedül élni, sem morálisan, sem anyagilag nem tud férfi nélkül a maga lábán megállni. Mit tehetett egyebet? Férjhez ment ahhoz, aki kérte. Horvát Árpád egyetem tanárhoz.
A közvélemény, amely csak követelt tőle, de adni nem adott neki semmit, ezen nagyon megbotránkozott. Kisvárosi Magyarország volt az akkor, puritán polgári erkölcsű, emberszóló kegyetlenül ítélő. A Petőfi-legenda mint tegnap gyúlt fény ragyogott az elbukott szabadságharc gyászdrapériái fölött. Júlia erre a fényre vetett némi árnyat. A legendához jól illett volna záróvignettául a mártír-özvegy és Júlia nem engedte ezt a vignettát odarajzolni. Júlia megbűnhődött érte. Az egész ország szóbeszédének tárgya lett. Komoly, nagy emberek is megrótták. Arany János „A honvéd özvegyé”-t írta róla. De Arany János kíméletes volt, versét nem adta nyilvánosságra. Jókai nem volt ilyen kíméletes. „A holt költő szerelme” hangversenyek szavalati darabja lett. Júlia érezhette és bizonyára érezte is az egész ország hol hangos, hol csendesülő rosszallását. Júliával nagyon szigorú volt a közvélemény. Még az utókor sem hagy neki békét. Nagyon keservesen megfizetett azért, mert egy nagy költő felesége mert lenni
Forrás: Brassói Lapok XXXVI. évf. 73. sz. 1930. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése