Az
este, mikor fel akartam menni a házba, egy úriember a sötétben megszólalt
mellettem.
-
Szörnyű… Kérem, ez szörnyű… Ez csak Budapesten lehetséges.
Meghökkenve
néztem rá. Az idegen úr fojtott hangon és lamentálva folytatta:
-
Ott van egy öregasszony… Kérem, ez itt fogja tölteni az éjszakát.
*
Valami
páni rémület volt az arcában, és tovább nem törődve velem, meglehetősen
hangosan lármázva ment az útján, s rám hagyta az öregasszonyt.
Erkölcsi
kötelességet éreztem, hogy visszalépjek egy lépést és már a zsebemben volt a
kezem, hogy alamizsnát adjak a szegény asszonynak, aki valami nagy kendőbe
éppen akkor csomagolta be magát, s valóban, jószemű ember, aki hozzá van
szokva, hogy emberek hálnak a kapuk alatt és a hidak alatt és az elhagyott
téglagyárakban a meleg kemencék alatt – meglátja, hogy csakugyan, itt egy idős
néni az éjszakára rendezkedik be.
-
Jó estét, nénikém – köszöntem neki -, maga mit csinál itt?
Rám
nézett egy kiaszott arc, két nagy szürke, bizonytalan szem, s tétova
fejbólintással:
-
Az éccaka itt leszek.
- Mért nem megy haza?
-
Mert rosszak a lábaim – mondta mérgesen.
A
hangjában olyan energia volt, hogy az alamizsnát nem nyújthattam át.
-
Hát hol lakik?
-
Monorom.
-
Miért jött Pestre?
-
Árulni.
Megoldódott
a rejtély. Nem koldus és nem kilakoltatott, életnyomorék öregasszony, hanem
rendes pénzkereső ember, akinek be van kalkulálva az üzemi költségébe a
fővámtéri kapualja, ahol az éccakát el lehet tölteni.
-
Hány éves, nénikém?
-
Hetvennyolc.
-
Van családja?
-
Gyümölcsöt hoztam be, megvan az igazolványom, engedély, minden. Nem tudtam
eladni, hát reggel négyig itt fogok maradni.
-
Nem fázik meg?
-
Nem. Van két jó kendőm. Nagykendő.
*
Meg
is mutatta. Jó, régi kendők, még békebeliek, mikor a harasztkendőkbe meleget
kötöttek bele a gyárak, olyan jó meleget, hogy egy hetvennyolc éves öregasszony
az októberi éjszakát nyugodtan rábízza.
-
Csak takarózzon be jól, meg ne fázzon.
-
Igen. Vigyázok magamra.
-
Nincs, aki magára vigyázzon?
-
Van… Az unokáim. Megmondtam nekik, hogy nem megyek haza, csak ha készen leszek…
-
Mit hozott be?
-
Kalarábét, kelkáposztát, csirkét, meg almát.
-
Hol van?
-A
Vámház-pincébe hattam. De ott nem maradhatok, mert fizetni kell.
-
Gyerekei már nem élnek?
-
Nem. Elestek. Két fiam. Egy Doberdón, másik Volhiniába.
-
Persze, a háború.
Néztem,
láttam, hogy nem akar beszélni.
-
Osztán, keres valamit?
-
Keresek hát. Abbul élünk, amit én keresek. Ma is kerestem. Teát ittam elébb…
Nem bánt itt engem senki. A rendőrök se. Ismernek.
Megállott
mellettem egy asszony, ez is nagykendőben. Azt hitte a görbenyakú botomról,
hogy detektív vagyok és erélyesen szólalt meg:
-
Jó asszony, én ismerem, nem bánt senkit, csak aludni akar.
Hogy
még egy hetvennyolc éves öregasszony bántson is valakit!
*
Az
öregasszony, szálas, jószavú magyar asszony, már nagyon elrendezkedett, s úgy
tett, mintha felőle zúghatna a vihar, ő már biztos az éccakájában.
-
Jó éccakát, nénikém – köszöntem el tőle, s elballagtam én is. és utána néztem
annak az úrnak, aki erkölcsi bátorságával és részvételével a szegénység iránt,
s kíméletlen kritikájával a főváros iránt, megállított.
Mennyi
ilyen erkölcsbíró él a szegénységnek és a mélyben működő hangyaszorgalomnak
világa fölött! Milyen könnyű pálcát törni, ítéletet mondani és zsebbe nem nyúló
jótékonysággal felkavarni a közvéleményt! Nem elég az, hogy egy hetvennyolc
éves öregasszonynak ifjúi energiával kell megkeresni a kenyerét, talán még az
unokáiét, s a dédunokáiét is, mert a háború elvitte a két fiát – még azzal is
meg kell küzdenie, hogy a felzaklatott kíváncsi részvét elrontja nyugodt álmát
is a kapu alatti kis hoteljében.
Forrás: Szolnok Megyei
Néplap V. évf. 1. sz. 1953. január 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése