Gyermekségem
legszebb emlékei közé tartoznak azok az elbeszélések, amelyeket édesapámtól
Petőfi Istvánról hallottam. Petőfi István, az „édes Pistikám” méltó testvére
volt Petőfi Sándornak.
1825-ben
Szabadszálláson született. Erős, egészséges fiúcska volt. Amíg szülei jó módban
voltak, őt is taníttatták. Aszódon együtt tanult bátyjával, Sándorral. De az
árvíz „s a hitetlen emberek csalása” szegénnyé tette a Petrovics családot.
Petőfi Istvánnak otthon kellett maradnia, nemcsak azért, mert taníttatására nem
volt pénz, de a mészárszékben is szükség volt erőskezű segítségre. Így lett apa üzletében székálló
legény.
A
szabadságharcban beállt honvédnek, a haza védelmében méltó akart lenni
bátyjához. És méltó is lett. Míg Petőfi Sándor távoli harctereken küzdött,
István Budavár ostromában vett részt. Ő maga beszélte el e történeti időket: A
drága édesapa, a „jó öreg kocsmáros”, a „vén zászlótartó” pár hónapja már
meghalt, amikor Budavár ostromára készülődött a magyar sereg. A magára maradt
„legszeretőbb édesanya” egyik napon meglátogatta kisebbik fiát. A puskatűzben
kereste fel Budán. Fekete ruháján, aggódó arcán a bánat ült, de az elkövetkező
veszedelmekről nem beszéltek. Az elváláskor egyikük sem sejtette, hogy utoljára
látták egymást. Negyednapon következett be Budavár bevétele. Petőfi István
rohamtűzben jutott föl a budai bástyákra. A vár bevétele után ujjongó örömmel
tekintett le Pestre. Nem sejtette, hogy a józsefvárosi temetőben már édesanyjuk
felett is sír domborul. A legszeretőbb anya temetésén csak a nagyobbik fiú,
Sándor volt jelen.
„Láttam jó atyámat…
vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki
csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn
a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük
le melléje.”
A
vár bevétele után hárman jelentek meg az apa és anya sírjánál: Petőfi Sándor
feleségével, Szendrey Júliával és Petőfi István. A száguldó események nem sok
időt hagytak a szomorúságra, a gondolkodásra. Mi legyen a sírkő felirata? –
tűnődtek a testvérek. „Semmi más – válaszolta Petőfi Sándor -, mint „A
legszeretőbb Atya és a legszeretettebb Anya”. – Elég, ha mi tudjuk, kik
nyugszanak itten”.
Azután
a történelem orkánja elszakította a testvéreket egymástól. Petőfi Sándor Bem
seregében Erdélybe ment, Petőfi István Görgey seregével Aradnál táborozott,
akkor már százados volt. Ott volt a világosi fegyverletételnél. A bekerített
magyar hadsereg minden tagját besorozták az osztrák hadseregbe, így Petőfi
Istvánt is mint közlegényt. Így került büntetőszázadba Schleswig-Holsteinba,
ahol a súlyos és nehéz szenvedések nem csüggesztették el, képezte magát, és
tökéletesen megtanult németül. 1851-ben bocsátották el a katonaságtól. Nehéz
idők voltak ezek Petőfi István életében, és mg nehezebbek következtek rá. A jó
szülők akik „szívük vérén” nevelték fiaikat, meghaltak, Petőfi Sándor, a
halhatatlan testvér eltűnt Petőfi István szeme elől, s a bátyjáról szárnyra kelt
sok kósza hír gyötörte, kínozta az elnyomatás kegyetlen éveiben. Akaratereje
szinte megbénult.
1853-ban
egyszer meglátogatta Szendrey Júliát, aki akkor már Horváth Árpád felesége
volt. Ott megdöbbentő dolog történt. A titkosrendőrség emberei letartóztatták.
Sokáig ő sem tudta, miért. De aztán minden kiderült. Schleswig-Holsteinben
együtt volt egy Pataki nevű főhadnaggyal, aki az emigráció megbízásából
összeírta, hogy a magyar katonák közül kire lehetne számítani egy esetleges
újabb forradalomban. Az illetőnek nem is szólt ezekről a feljegyzésekről pataki
főhadnagy. Természetes, hogy Petőfi István nevét is felvette a jegyzékbe.
Letartóztatása után súlyos várfogságba került, majd sáncásáshoz vitték
Elzász-Lotharingiába. Itt tanult meg tökéletesen franciául.
Négy
év múlva, 1857-ben került haza. Hová is mehetett volna először, amikor hazaért?
A józsefvárosi temetőbe, ahol a drága szülők sírja volt, és ahol egykor
testvéri gyászban állt együtt Sándorral és Júliával. Ekkor (1857-ben) írja Temetőben
c. versét. Benne vannak ebben gyötrődő érzései, s jól látható a
példaképnek, halhatatlan Sándor bátyjának költői hatása is. Hazatérése után
először mint nevelő, később mint gazdatiszt működik a Guyheffer családnál. Itt
ismerkedik meg a család Antónia nevű leányával, akivel megszeretik egymást.
Petőfi István megkéri a leány kezét, de a gőgös földesúr (éppen úgy, mint annak
idején Szendrey) nem akarja feleségül adni leányát az egykori székálló
legényhez. Öt évi jegyesség után, 1863-ban mégis megtörténik az esküvő. Akkor
Petőfi István már a Geist családnál gazdatiszt. Sajnos a házasság nem sikerült,
rövid idő után elváltak.
Ettől
kezdve Petőfi István csak a munkának él. Elvállalja bátyja árvájának, Petőfi
Zoltánnak gyámságát. Sok áldozatot hozott érte, nem rajta múlt, hogy a beteges,
nyugtalan fiú életútja tragikusan végződött.
Petőfi
István a Geist család birtokát fölvirágoztatta. A gazdaságnak sok külföldi
látogatója volt. Petőfi István német, francia nyelvtudásával, talpraesett
gazdasági elgondolásaival sok elismerést szerzett a Geist családnak.
1876
nyarán ismerkedett meg édesapám Petőfi Istvánnal.
*
Édesapám,
Kocsi Sebestyén Dávid tanulmányai elvégzése után – a múlt század szokása
szerint – egy pesti családnál nevelősködött. (1876-1878-ig). A nyarakat két
tanítványával a Geist család csákói birtokán töltötték. Így ismerkedett meg
Petőfi Istvánnal. Meleg barátságukról az alábbi levelek és verses köszöntő
tanúskodnak.
Az
első levelet Petőfi István 1876 november 5-én írta édesapámhoz. Ennek a
levélnek az előzménye a következő: Petőfi István 1876 nyarán arra kérte
Sebestyén Dávidot, hogy a józsefvárosi temetőben keresse meg szüleinek sírját,
amelyet 1857-ben látott utoljára. 1876-ban ugyanis nyugtalansággal olvasta a
lapokban a főváros terjeszkedését a józsefvárosi temető felé; az volt az
aggodalma, hogy a drága sírok talán már el is tűntek. Sebestyén Dávid eleget
tett Petőfi István megbízatásának, s örömmel jelentette 1876 november első
napjaiban, hogy a sírt megtalálta, s erről egy cikket is írt, amelyet az
Életképek közölni készült. E cikket kéziratban mellékelte Petőfi Istvánnak, és
hozzájárulását kérte ennek megjelenéséhez. Erre felelet ez a levél:
Tisztelt
Barátom ’s Kedves Öcsém!
Nemes
jó szíve sugallta sorai megszorongatták szívemet megtölt az fájdalommal, de kicsordult
könnyeim a szorongást megenyhítették. Naponta látván jó szüleim arcvonásait,
emlékük szelíd borulattal vonja be mindannyiszor lelkemet, ’s most évek után
jólesett a könnyzápor, amiért Önnek mint okozójának – köszönetet mondok.
Fogadja köszönetemet a fáradozásaiért, hogy szeretteim sírját felkereste, melyet
már nyomtalanul eltűntnek hittem a’ város terjeszkedése ’s a lapok közlése
folytán. Nem tudom jót cselekednénk-e, ha a’ békében nyugvók csontjait
háborgatnánk ’s hamvaikat szélnek eresztenénk? Nem jobb-e a sírt meghagyni ’s
most miután tudom, hogy hol és megvan – azt ápolni?
Fiúi
kötelességem nékem most csak ennyit parancsol. Amíg élek ’s tehetem gondom lesz
a sírra; hiszen az csakis egyedül engemet érdekelhet. A nemzet figyelmét ne is
irányozzuk feléje, volna annak kötelessége sokkal nagyobb érdemeket emlékével
jutalmazni, mint egy költő egyszerű szüleinek sírját egy elhagyott temetőben
gondozni. A sírnak újra feldomborítását, a sírkő megigazítását ’s egyéb teendők
végbevitelét, miután a’ távolból magam nem tehetem. Önnek jóakaratába bízom ’s
kérem is nagyon: eszközölje az említetteket – ha és amikor ideje engedi -, én
minden költséget legnagyobb köszönettel megtérítek.
Ami
a közlését illeti, miután azt nemes szíve doktálta, tétesse közzé; de
változtassa azt át a végén mint gondolatait „a legszeretettebb atya és
legszeretettebb anya” elhagyott sírjánál, - a nélkül, hogy az emberek figyelmét
a sír megőrzésére irányozná.
Bizonyságul
annak, hogy én szülőim sírját látogattam, - 1857-ben – még pár évvel ez után is
– midőn a’ katonaságtól elbocsátottak, ide csatoltam küldöm azon versemet, mely
ugyan azon évben a „Vasárnapi Újságban” meg is jelent.
Addig
is míg valóságban megtehetjük, gondolatunkban szorítsuk baráti jobbunkat.
Áldja
Önt az ég! – kívánja
tisztelő
és szerető
bátyja
és barátja
Petőfi István
Csákó
Novbr. 5. 875.
Sebestyén
Dávid cikke „A legszeretettebb Atya s a legszeretettebb Anya” megtalál sírjáról
címmel az Életképek 1876. évi 136. számában jelent meg. A befejezését – Petőfi
István kívánsága szerint – megváltoztatta. Az a felhívás, amely a nemzet
lelkiismeretét akarta ébresztgetni a sírok gondozására, elmaradt.
Petőfi
István érzékenységét is kímélni akarta a cikk írója azzal, hogy egyszer sem
mondja ki a Petőfi nevet, bár természetesen minden olvasó tudta, kikről van
szó.
A
második levél 1876. december 27-én íródott. Előzménye, hogy Sebestyén Dávid két
tanítványával Pestről üdvözölte nevenapja alkalmával (december 26.) Petőfi
Istvánt.
Válasza
azonnal esedékessé vált: a december 30-i Dávid napra. A kedves levél a
tanítványoknak is szól, és sok mindent elárul Petőfi István egyéniségéről. A
„fergeteg” az egyik tanítvány, aki bizonyára sok gondot adott a nevelőnek, s a
levél utolsó mondata biztatás akar lenni a fiatal pedagógus jóbarátnak:
„Megérem még azt az időt, midőn tisztelhetem a fergeteg ’s viharból lett szelíd
szellőt.”
Kedves
Barátaim, Öcséim!
Nem
veszik rossz néven tőlem, hogy három engemet megtisztelő leveleikre egy
levélben válaszolok. Egy az istenök, egy a hitük, egy a kívánságuk – ti. hogy
én sokáig éljek, és még boldogságról is beszélhessek. Köszönöm, elfogadom, - ha
odafent is úgy van elhatározva mint ifjú meleg szíveikben. Csak egészségem
megmaradjon ’s számlálhassak ily – nem csuklyában járó – barátokat, mint
minőkkel hál’ istennek – dicsekedhetem, majd csak leélem panasz nélkül hátra
levő napjaimat. Midőn én mindazon jókat, miket nékem kívántak, viszont Önöknek
is épp oly jó szívvel kívánom, arra kérem Önöket: tartsák fel részemre jövőben
is ifjú, meleg baráti érzelmeiket. Míg tiprom e rögös – de azért szent – haza
földjét, míg napom tart: kedveljük egymást ’s a felebaráti szeretet napjának
üdítő sugaraiban melengessük szíveinket. – Nékem, mint kinek szíve már
halkabban – de azért híven – ver, szükségem van a forrongóbb szívek irányombani
érzelmére. Ne vonjanak keresztet ebbeli számításomba. Ugy-e hogy ezt nem
teszik?
Hármok
közül annak, ki mint a fergeteg, mint a’ vihar rohant meg nevem napjának
estéjén, az a ’speciális mondani valóm van: hogy én szeretem a fergeteget, a’
vihart, - annak is meg van az ő fenségessége, haszna is, - habár gyakorta
szitkozódom is reám, midőn búza keresztjeimet, vontatóimat, kazlat ’s
asztagjaimat korlátlan hevében megtépázza; - de azért jót is tesz, mert a nagy
hőség tikkasztó nyomásától megszabadítván, felüdíti a levegőt ’s a növényzet
életét. A’ haza szívéből kiindult fergeteg, vihar, mely ezúttal a’ posta-táska
szerény terében érkezett Csákóra ’s e szerint zár alatt tolakodott be szobámba,
minden kártétel nélkül halt el kezem között. Mint említém is már fentebb, szele
jótékonyan hatott szívemre – a két szelíd szellő kíséretében; míg más felől
támad helye is megszabadult a meggyűlt és feszítő érzelmektől közlése
következtében. Jótékony hatása tehát ezúttal is bebizonyult. Egyéb iránt, -
megérem még azt az időt, midőn tisztelhetem a fergeteg s viharból lett – szelíd
szellőt.
Isten
áldja Önöket, fogadják barátjok ’s tisztelőjük szíves üdvözletét.
Petőfi István
Csákó.
Debr. 27. 76.
A verses köszöntő 1877.
december 30-ra készült. Sebestyén Dávid 1877 karácsonyán is Csákón volt
tanítványaival. 1877. december 29-én este Petőfi István Dávid-napi vacsorát
rendezett; ezen ő maga olvasta fel versét.
Bajza József 1909-ben
adta ki Petőfi István összegyűjtött verseit (Petőfi könyvtár). Ebben a verseket
két korszakra osztja:
1. 1848-1858-ig. Ez szép kis gyűjteménye
Petőfi István lírai költeményeinek. Megtalálható itt az említett Temetőben című költemény is. 1858-ban
felhagy Petőfi István a verseléssel, s később egészen a gazdasági életnek
szenteli magát. A munka „búfelejtő” is számára elrontott családi életének
felejtésére.
2. Az 1858-1880-ig tartó korszakból Bajza
gyűjteményében mindössze hat alkalmi vers van, amelyeket egy-egy baráthoz,
ismerőshöz írt. Sebestyén Dávidhoz 1877-ben írt verse nincs közöttük, tehát ez
kiadatlan, a közvélemény előtt ismeretlen költemény.
Dávid estéjén.
877.
Avatatlan kézzel nyúlok
a hárfához,-
- Én, aki szegődtem az eke szarvához.
Tudván az ostorom kellőn
pattogtatni:
Vállalatom nem tóm, vaj’
hol is lyukad ki? –
Ha volnék Szent Dávid, -
ez ép’ a bökkenő
Lehetnék bár Dávid, a
Szent lehetne ő –
Könnyű volna nékem, -
meleg helyen ülvén
Érzelmeimet majdcsak
elhegedülném,
De ki a föld porát
gyakran sárrá gyúrja
És termő rétegét az
ekével túrja, -
Annak képzelete alant
röptű madár, -
Pár szárnya csapás ’s
legott korlátolt határ.
Dávid estét ülvén,
lássunk a dologhoz;
Kinek nem jut pohár,
nyúljon a palackhoz.
Töltve legyen ez is,
töltve legyen az is, -
Hosszú kortyhoz készen
legyen a’ garat is.
Hosszú korty illik a’
rövidke beszédhez,
Mint rövid hangolás a
hosszú zenéhez:
Minél hosszabban függ
tölt poháron ajkunk,
annál foganatosabb a
kívánat rajtunk.
Hogy beszédem épen
gyötrővé ne váljék,
Kimondom a szót szívem
vágya már ég.
Magasztos érzelmed
közönséges szóval –
Látom, - ez erőmet
meghaladja jóval.
Érzelmem magasztos,
tehetségem szerény:
A’ mibe én kezdtem im’
most látom-merény.
Kedves jó barátunk te
Sebestyén Dávid
Hintse reád bőven az
isten áldásit,
Erődnek teljében
tevékeny életed
Győzzön le sok számos
múlandó éveket.
Az életnek lévén árny’
borúja, fénye, -
Kívánom, hogy életed
csak a fénye érje.
Petőfi István
A
harmadik levél 1878. december 29-én ismét Dávid napjára íródott. Édesapám
megházasodott, s Bonyhádra került tanárnak. Nemcsak nevenapjára, de a házasság
kötésére is elküldte meghatóan kedves kívánságait Petőfi István. A „mártír”
nevet, amely ellen tiltakozik, egy újságcikk ruházta rá.
Igen
tisztelt Kedves Öcsém!
Ha
a szó szoros értelmében, s nem csak névleg – volnék „mártír”, míg akkor is
áldanám sorsomat, ki üldözései daczára – meghagyta jó barátimat, kik
mindannyian jelét adják rólam szíves megemlékezésöknek. Hála istennek nem
vagyok mártír, mert az élet nyújtotta fénynek tudok örülni, - homálya, gyásza
mélyen tud szomorítani. Önnek levele – Kedves Öcsém! részben fényt vet
lelkemre, örülök neki, s a vett baráti jelek legkedvesebbikének egyike.
Viszonzom névnapjára – jókívánatait szívemből, lelkem mélyéből. Saját családi
tűzhelyére szálljon az isten áldása; lobogjon azon a kölcsönös szeretet sírig
tartó lángja, melynek fényénél az élet rögös utait könnyebb járni, s az
emberiség érdekében vállalt kötelességeit könnyebb teljesíteni.
Valamint
minden fény vet árnyat, úgy minden örömnek nyomában van bánat is. Szegény jó
Pistánkra vonatkozó baráti meleg szavai szívem egy behegedetlen sebét érintik.
Nem tudok reá gondolni – pedig minden lépten-nyomon van valami, ami ő reá emlékeztet
– hogy szemeimbe könnyek ne tolulnának. Oh’ hogy csak ezeket hullathattuk
érette, de semmit sem tehettünk élete megmentésére! – A’ tudomány hajótörést
szenvedett, s mi elveszténk életünk’ kincsét. – Láttam halál küzdelmét –
mennyire szeretett volna élni!... Ott nyugszanak már együtt a jó apa, jó fiával
– az én feledhetetlen barátaim; nem zavarja már senki és semmi álmaikat: halkan
járok hozzájok látogatóba fájó emlékezetemmel, miként az ég napja rideg
sírlapjokat melengető sugaraival. Hálás szívem áldása a sírra, mely őket
takarja!
Bonyhád,
Bonyhád! – festői szépségű vidékeddel most újra rajzoltak képzeletemben, miután
egy ifjú lelki barátomat fogadta falaid közé; - tedd az életet néki tűrhetővé,
mit nemes jó szíve annyira kiérdemel.
Te
pedig sors komám intézed aként kocsim rúdját, hogy mielőtt ez árnyék világból
kimenesztetem: ifjú barátom szemének fényét még egyszer láthassam, baráti
karjainak meleg ölelését még érezhessem. Ámen!
Adjon
isten – kedves Öcsémnek türelmet a szilaj ifjúság szelídítéséhez ’s lelkeiknek
fényesre csiszolásához. Sikert kívánok e valóban nehéz feladathoz.
Midőn
egyúttal boldog új-évet is kívánok, fogadják mindketten őszinte szívem meleg
üdvözletét.
tisztelő s szerető bátyja
Petőfi
István
Csákó,
Debr. 29. 878.
A
negyedik, az utolsó levél 1879. december 29ről keltezett. Felemelő és
megrendítően szép levél. Sebestyén Dávid István-napi köszöntőjére felelet ez a
levél is: köszönet, egyúttal viszonzása a jókívánságoknak Dávid napjára.
Édes
Öcsém!
Az
emlékezet arany-fonalán tett látogatását viszonzom. Jó,nemes szívének vonzalmát
örömmel fogadom s kérem az enyémet is teljes értékében elvállalni.
Írtak
„nagybirtokossá lettemről”. – Ez a nagyság éppen ötszörte kisebb a hír-kürt
rivalló szavánál. 21 évig gyűjtött garasimat egy birtok vételére fordítottam,
melybe’ talán nem vész fáradságom gyümölcse. Ha ezt 15 évvel előbb tehetem,
nagyobb örömet érezék vala e szerzemény felett. Most már:
„Alkonyfelé hajlik
napon,
Életemnek árnya nő;
Gyengülnek az erős izmok
’S azzal együtt: -
tetterő.”
Azonban,
mit itt rímbe mondtam, ne vegye úgy – mintha furulyámból „vissza vonulót”
fújnék. A’ világért se’! – Nem adom meg magamat olyan könnyen, - zászlómat nem
akarom kiadni kezemből, míg csak a halált hozó golyó nem ér. Szóval:
elpuhultan, tétlen én élni nem akarok. Munka, és csak munka, - bár mily
fáradsággal teljes legyen is, - ez az élet.
Kitartás,
türelem, semmi csüggedés kedves ifjú barátom! Csak egészség legyen – mit
lelkemből kívánok Önnek – megkönnyebbül létérti viadala.
Midőn
kedves Családjával együtt szívből üdvözlöm, még egyszer fogadja legjobb kívánatim
kifejezését ’s barátságába ajánlottan tisztelettel, szeretettel vagyok
bátyja
Petőfi István
Csákó,
Debr. 29. 79.
És
eljött 1880 István napja, Dávid napja, de levelek többet nem íródtak…
Petőfi
István 1880-ban meghalt.
Az
eljövendő kutatók bizonyára sok új vonást fognak e levelekből kifürkészni; én e
levelek nyilvánosságra hozásával csupán egy célt kívánok szolgálni:
megörökíteni e levelek és édesapám elbeszélése alapján Petőfi István emberi
alakját, s ezzel teljesebb képet rögzíteni róla az irodalomtörténetben. E
levelek őszinte, közvetlen bizalmas megnyilatkozásai – remélem -,
hozzájárulhatnak ehhez.
Levelei
alapján kirajzolódik egy portré Petőfi Istvánról:
Élete
végéig megmaradt egyszerű, természetes, igaz embernek. Megmaradt a föld
fanatikus dolgozójának, aki a gazdaság búzakeresztjeit, vontatóit, asztagjait
féltő gonddal őrizte.
Derűje,
ifjúságszeretete bearanyozta a körülötte élők életét. Gyermeki szeretete
feltűnően egybehangzik a halhatatlan testvér gyermeki szeretetével, szinte
halljuk a költő intését:
„Tégy érte, amit tenni
bír erőd!”
S
a felelet hangzik Petőfi István leveléből: „Amíg
élek, gondom lesz a sírra – ez fiúi kötelességem.”
Szülőszereteténél
csak szerénysége nagyobb. Küldi a tiltást Sebestyén Dávidnak: az emberek
figyelmét ne hívja fel szülői sírjának gondozására, ez egyedül az ő gyermeki
kötelessége.
És
milyen mély lelkiségre mutat az, hogy meglátta a nevelői munka nehézségeit: „Adjon isten – kedves Öcsémnek türelmet a
szilaj szelídítéséhez ’s lelkeiknek fényes csiszolásához. Sikert kívánok e
valóban nehéz feladathoz.”
Meleg
szíve a barátságot mindenek felett értékelte: milyen mélyen siratta az elhalt
ifjú barátot, és milyen biztatóan bátorította az élőt: „Kitartás, türelem, semmi csüggedés, kedves ifjú barátom! Csak egészség
legyen – mit lelkemből kívánok Önnek -, megkönnyebbül létérti viadala”.
A
hű barát atyai jókívánsága megmagyarázza azt az igazságot, hogy az egyén akkor
tud igazán a közösségért dolgozni, ha maga boldog, „Saját családi tűzhelyére szálljon az Isten áldása; amelynek fényénél
azon a rögös utait könnyebb járni, s az emberség érdekében vállalt
kötelességeit könnyebb teljesíteni.”
De
egyéniségének legerősebb bázisa az a lelkierő volt, mellyel a személye körüli
hullámokat fogadta. (Ezt édesapám nagyon sokszor emlegette.)
Nem
tetszelgett az újságod-adta „mártír” címben, nem szállt hírlapi vitába a
rosszakarattal, amely őt „nagybirtokosnak” nevezte. Elviselte, amit a sors
adott és elvett, és csendben maradt. A méltatlan bántásokról sohasem beszélt a
világ előtt, de ezek a levelek híven őrzik nyomukat, ez a bizalom volt
legmegtisztelőbb édesapám részére idős barátjáról.)
Petőfi
Istvánnak szangvinikus temperamentuma volt, és mégis, a bántalmak között úgy
érezte, igaz testvéri szeretete azt diktálta, hogy neki csendben kell maradnia,
hogy az a Másik – a halhatatlan testvér – annál jobban ragyoghasson.
Forrás:
Forrás Irodalom – Művészet – Tudomány 1969.
1. sz. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése