Móricz Zsigmond: Eladó menyecske

Buglyas Mihály hazajött a legelőről és zárva lelte a házat. Felnyúlt az ereszbe, ott vót a kulcs. Levette, kinyitotta az ajtót, bement.

Hol van ez az asszony? Nem lát ételt a tűzhelyen. Körülvizslatja a házat, setét van, nem lát semmit. Ilyenkor az asszonynak itthon a helye. Már nem tudja, mit csináljon vele. Az este is megverte, nem verheti örökké. Ha egy verésből nem ért egy asszony, akkor az egész nem ér semmit.

Csak lábol, csak pislog, sehol semmi. Ha már elmegy egy asszony hazulról, farsangolni a faluba, annyi esze kell, hogy legyen, hogy ételt tegyen oda, ahol meg lehet lelni, hogy az ura ne mérgeskedjen.

De se asszony, se krumplileves.

Rettenetesen kezdett méregbe jönni. Már nézte, hogy ha az asszony hazajön, mivel üsse agyon. Fejszefokkal puhítsa, vagy az egész házat ráborítsa?

Ahogy ott áll, néz, vár, csak megáll az ajtóban a szomszédék Misikéje.

- Mihály bácsi, itthon van?

- Mi kell?

- Julis néném azt izeni, hogy nem jön többet haza.

- Mit?

- Elment az anyjához. Ütet többet nem veri.

- Azt mondta?

- Azt.

- Még mit mondott?

- Nem mondott a semmit.

- Csak azt, hogy hazamegy az annyához?

- Azt.

- No jól van Misi, hazamehetel, de siess,míg agyon nem ütöttelek.

A gyereknek se kellett több, úgy eliszkolt, mint a megijesztett kutya.

Buglyas Mihály meg ott maradt egyedül a házba.

- Hé – kiáltott még a gyerek után.

- Mi az?

- Mikor ment el?

- Reggel.

- Jól van.

Visszafordult a házba. Ha reggel ment el, akkor már nem is jön vissza. Mert jó messze van ugyan az a falu, ahol az anyja lakik, az is csordás ember, az apja, mint ő. Hát ha akart, azóta visszajöhetett vóna. De ha nem jött, az ü baja.

Nagyon egy fertelmes asszony, hogy még egy tányér bablevest se főzött, vagy valamit, ami eláll. Kukoricakását, ha mán eszébe se jutott egyéb. De így elmenni, e valami.

Vót még egy darab kenyér a tarisznyájába, előkereste hát, aztán leült a küszöbre és lassan elkezdte enni. Morzsolgatta a száraz kenyeret. Tudta, hogy még semmi sincs a kertbe. Tán egy kis hagyma. Fel is állott, körülnézett a kicsi ház megett a setétbe, babrált a fű között, nem lelte meg a hagymát, erre még mérgesebben visszament és visszaült a küszöbre. Megette a kenyérmaradékot, mind.

Akkor megtörülte a száját, a bajuszát. Nem sok dolga vót vele, mert szája ugyan elég nagy van, anyjárul maradt a nagyformájú szájaszéle, olyan, mint a többi Kurtáé, hanem a bajusza meg kevés volt, mint az apjának, fiatal még, nem nőtt meg, de nem is fog, a Buglyasoknak nincsen csak egy csipet bajuszuk. Ki se lehet subickolni.

Mikor rendbe szedte magát, akkor felállott és azt mondta:

- Jól van, Suták Julis, te akartad.

Evvel megfogta a kis konyhába a nagy dézsát és úgy vágta ki az udvarra, hogy összedőlt.

Körülnézett a konyhába, mi is vóna még itt elintézni való, de nem volt ott semmi. Csak a tűzhely, de azt nem akarta bántani, mert arra még neki is szüksége lehet. Tud ő főzni magának, ha akar. Jobbat, mint egy ilyen suta, fiatal feleség.

Kinyitotta osztán az ajtót, a ház ajtaját. De ahogy nyitotta, erre is megjött a haragja. Erre szokta akasztani a törülközőkendőt az a bitang céda. Levette az ajtót a sarkáról, kivitte az udvarra, lefektette a földre, rálépett és betaposta, úgyhogy annak beszakadt az ódala. E mán nem ajtó többet. Gondolta megelégedve.

Most bement a házba és megragadta az ágy végét. Egy új ágy vót a szobában, a vásáron vették, együtt vették, a Julis pénzébül vették. Neki nem kell. Ő nem fog többet a Julis ágyára feküdni. Jó neki a fődön is, a szalmán. Szétrázta hát az ágyat, úgy, hogy annak szakadt minden darabja, ahány, annyi fele. El is akarta törni, de nem ment. Erős deszka vót Új vót még nagyon.

Megkereste hát a sarokba, a kemence mellett a fejszéjét és a setétbe belevágott a deszkába. Nem is tudta, olyan setét vót, hogy a végit érte a vágás, vagy az ódalát. Elég a, hogy szétdarabolta. Aztán megkereste a többi részt is, mind elhasogatta. Ebből nem lesz ágy többet. Suták Julis nem pihen benne.

Vót egy asztal is, meg a kis karoslóca. Akkor is mondta, hogy nagyobb lócát vegyenek, de nem vót pénz elég, Julis meg nem akart adós maradni az asztalosnak, hát így csak kisebbszerűt vettek. No erre jó. Elvágta.

Még egy szék vót a házba, azt is megfogta, jó gondosan födhő verte, az is darabokra szakadt. Akkor a lábát, meg a hátabotját is eltörte, hogy becsületes legyen a munka.

Hát elég soká dógozott vele, de rendesen megcsinálta, ha már belefogott. Ezt ugyan meg kellett volna hagyni, a szék lábát, mert avval még lehetett vóna kutyát ütni. De mán megvót. Annál jobb.

Most mán nem vót semmi a házba. Még az ablakot ki lehetett vóna törni, de azt nem Suták Julis vette, hát békén hagyta.

Annak örült, hogy a lámpa, ami lógott az asztal felett, magátul összetört. Evvel legalább szintén nincs gond tovább.

Avval lefekvésre gondolt. Ott vót a szoba közepén az ágybeli. E nem kell, mert ezt Suták Julis varrta, hát úgy kézzel elhasogatta, hogy a tollutól prüszkölni kezdett. E még bosszút áll az asszonyért, gondolta.

A szalmát azonban egybekaparta, levetette magát rá és elfeküdt, elaludt.

Nagyon jóízűen aludt, ahogy becsületes ember a jól végzett munka után szokott aludni. De elalvás előtt még elgondolta, hogy hogy is vót az avval a tállal.

Az úgy vót, hogy tegnap este, mikor hazajött, a felesége nem vót otthon, kicsit később jött és nem sietett eléggé, mert tányérba akarta tenni erővel a levest. Ő meg azt mondta:

- Ne bosszants már avval a tányérral, adj ennem, mert éhes vagyok.

Hogy az asszonyt mégiscsak ette a fene a tányérral, fogta, a kezéből kivette és kihajította az udvarra. Össze is tört az egész tányér. De a nem baj. A csak egy rossz cseréptányér vót. Hanem a vót a baj, hogy az asszony, amilyen pulykaméreg van benne, elszörnyült a dógon és fogta a tálat, ő meg a tálat hajította ki az udvarra. Úgy étellel, ahogy vót.

Emiatt verte osztán meg, mert ami az embernek szabad, az nem szabad egy rongyos asszonycselédnek.

Igazsága vót. Et az asszonynak meg kellett vóna ismerni. Nem elszökni az anyjához.

Szóval ő aludt békességesen a szalmán, mikor egyszer csak valami neszezést hall. Felnyitja a szemét, hogy tán kutya jött be, mert eszébe jutott, hogy a pitvarajtót meg nyitva hagyta. De nem a kutya vót, hanem valaki gyufát gyújtott. Így meglátta, hogy a felesége jött meg.

Egy kicsit hallgatott, akkor azt mondta:

- Hát te hun csavarogtál?

De az asszony kezébe elaludt a gyufa és a meg nem szólt. Úgy, hogy másodszor is rá kellett szólani, hogy hun csavarog éjnek éccakáján.

- De te mit csináltál? – mondta az asszony és újra gyufát sercintett.

A kicsi világosságnál látni lehetett, hogy mit csinált, ha meg látja, akkor minek kérdi. Inkább felelne a kérdezésre, hogy hun? Harmadszor is meg kellett kérdezni tőle, hogy hun csatangolt a merő éccakán.

- Otthun vótam – mondta az asszony.

 Hun otthun? Tisztességes asszonynak csak ott van otthun, ahun az ura alszik.

- E mán nem otthon – azt mondja az asszony -, hiszen kend összetört mindent.

- Össze hát.

- Akkor én mégis megyek vissza.

- Eriggy, ki hívott… Se nem küldtelek, se nem híjtalak… Valld ki az anyád! Minek jöttél vissza?

Hát a menyecske azt mondja nagy szipogva:

- Édesapám hazakergetett, hogy azt mongya, nem ad helyet egy olyan asszonynak, amék az urát ott hatta. Menny haza, béküjjetek meg a magatok kenyerén, nem az enyémen. Azért jöttem haza.

Erre Buglyas Mihály elkezdett gondolkodni. Akkor kár vót mindent összetörni, ha az asszony hazajött. Ő meg azt hitte, sose jön többet vissza.

Egy kicsit hallgatta a felesége szipogását, ahogy sírt, fojtotta a könnyeit, meg mégis sírt, sírdogált. A setét éccakába.

Akkor azt mondta neki:

- No, elég legyen mán… Miattad tettem, amit tettem. Setét vót, magam se láttam… Mér nem hattál ennivalót…

- Ott van a bláderbe. Be van téve, mér nem vette ki.

Hű, a fene egye meg, erre nem gondolt. Most aztán nagyon restellte magát. hát akkor mégse kellett vóna.

Most mitévő legyen. Vakarta fejét a setétbe, aztán megbékült hangon azt mondta:

- No, gyere. Gyere ide a szalmára… Mán most így fogunk lenni, a fene egye meg a szokásodat… mersz te énvelem kikezdeni? Nem tudod, hogy nem szeretem a truccot?... majd ősszel eladjuk a kisbornyút, addig megnő, azon majd veszünk másik bútort.

Feltérdelt a szalmán, keresgélt a setétbe az asszony után, meg is lelte, el is érte, meg is fogta a karját és odarántotta maga mellé.

Aztán kis csókokkal szelidítette.

- No, ne bőgj mán. Ebből láthatod, hogy nem haragszok rád. Láthadd, hogy szívellek. Meg nem is akarok nélküled élni. No…

Másnap reggel olyan hegyesen hajtotta kifelé a mezőre a falu csordáját, hogy meg is kérdezték az emberek, mi az, mért olyan hegyes.

- Hát – mondja -, van egy rossz feleségem, eladnám, ha valaki megvenné. Még húsz pengőt is adnék vele, ha elvinné valaki.

Egy kódus napszámos ember nevetve mondta:

- No, add csak azt a húsz pengőt, de hamar. Az asszonnyal meg majd beszélek.

De nem adta oda a húsz pengőt, csak mosolygott. Nem is vót éppen húsz pengője. Az igaz.

(Móricz Zsigmond ezt a novellát a 30-as években írta.)

Forrás: Szolnok Megyei Néplap V. évf. 7. sz. 1953. január 8.