Gyárfás Miklós (1915-1992): Válóper

A járásbírósággal szemben egy pillanatra megállt és a feleségére nézett.

- Hát így vagyunk – mondotta, s máris elkapta a tekintetét Erzsiről, aztán elindult a kocsiúton, miközben tessékelve fogta tenyerébe az asszony könyökét. Amikor beléptek a kapun, a langy tavaszi szél, mint könnyű illatos lomb Lőrincz után hajolt az utcáról, aztán visszalendült a kapu elé, a házaspárt pedig elnyelte a hivatalos ház hűvös csarnoka.

Csakhogy itt tartanak már. A férfi elégedetten pillantott a feleségére. Erzsi igazán derék asszony, mit derék, nagyszerű asszony: beleegyezett a válásba! Most aztán itt vannak a zsebében a pompás kis akták, az ügyvéd több ezer forintos cakkumpakkja, kérvény, okmány, ilyenvény, olyanvény, minden, amit csak megkövetel a népköztársaság a váláshoz.

Amikor a lépcsőhöz értek, gyöngéden bele is karolt a feleségébe, mintha ezzel lelkiismerete mondott volna köszönetet Erzsinek, aki igent mondott életük kettészakítására.

A járásbíró, Takács Géza hellyel kínálta őket, aztán belekezdett a sereg okmány vizsgálatába. Bírónak fiatal ember volt ez a Takács, olyan negyven alatti, aki tíz év múlva se lesz több, szikár, szárazfajta, rokonszenves forma. Takács a kialakuló szocialista jog embere volt. Szenvedélyesen érdekelte az ember. Minden ítéletében az a legfontosabb – ez már-már szavajárása volt -, hogy a múltra minél nagyobb ökölcsapást mérjünk. Lőrincz Imre, a Nagyipari Építkezések minisztériumának tervosztályvezetője erről mit se tudott, előtte az a fogalom, hogy az igazságszolgáltatás egyet jelentett az átkos hivatal-szellemmel. Különben is szerinte, akik nem termelnek közvetlenül, mind bürokraták. E szabály alól csak egy kivételt ismert: önmagát. A járásbírót vérszomjas keselyűnek látta, aki most ráveti magát a ő magánügyükre. Ahá, már bele is vágja a karmait, s míg ráhajol az aktákra, a bürokráciának ez a ragadozója lassan ízekre szaggatja a házasságukat. Úgy érezte, őt is tépi az aktában, férfikora türelmetlen érzéseit, tizenöt esztendő életet, szerelmet és veszkedést habzsol fel és emészt adattá az állam nevében. Oh, az állam! Mit tud ez a lelketlen alak azokról, hogy az állam a dolgozó emberek érdekeit védi!

Takács Géza mit sem sejtett ragadozó voltáról, odaadóan és lelkiismeretesen tanulmányozta a válóperhez szükséges anyagot.

- Köszönöm – emelte fel fejét a zsákmányról és szépen összeigazgatta az iratokat -, most aztán legyen szíves, mondja el Lőrincz elvtárs, hogy miért akar elválni a feleségétől?

Miért? MI közöd hozzá, te tolakodó állami semmittevő? Csináld a dolgod é hallgass. Miért válok? Azért, mert a fejlődést nem lehet megállítani! De te ezt nem érted. Azért akarok elválni, mert a feleségem kicsinyes, szűk látókörű, beletemetkezik a maga érdektelen, szürke munkájába. Minek mondjam ezt neked, te államilag engedélyezett kispolgár, kukkod sincs a szocialista fejlődésről! Elválok, vedd tudomásul, mert én a szocializmus friss pezsgésében élek, a felségem pedig a kis kukacvállalat normaszámításai között. Elválok, mert nem ért meg engem és nem emelkedik fel hozzám. Nem nekem virágzik, hanem a rákoscsabai normáknak. Nem tölti be az otthont, nem én vagyok neki a legfontosabb… Eh, de minek folytassam, úgyis az üres falaknak beszélek! – ezt akarta mondani, végig is háborogtak benne ezek a szavak, de fennhangon csak ennyit nyilatkoztatott ki a nagyvonalú osztályvezető:

- Azért akarok válni, mert már nem szeretem a feleségemet.

Takács bólintott.

- Értem – most Erzsihez fordult -, és maga miért akar elválni elvtársnő?

Lőrinczné elpanaszolta volna, hogy azért, mert a férje olyan nagy ember lett, hogy ő már nem illik hozzá. Imre városokban gondolkozik, ezer tonnákban számol, külföldre utazik, világot lát, fogadásokra megy, néha még miniszterekkel is értekezik. Csakugyan hiba benne, hogy nem tud Imrének élni, pedig a férje nagy ember lett, égig emelkedett. Hiába, neki nincsenek szárnyai…

Sok mindent elmondhatott volna Lőrinczné, de formás száját keskenyre zárva hallgatott. Majd szabályosan, indulat nélkül lemásolta férje szavait.

- Azért akarok elválni, mert már nem szeretem a férjemet.

Takács újra bólintott. Összekötözte az aktacsomót, aztán felemelkedett a székről.

- Köszönöm, elvtársak. A tárgyalás napjáról értesítés megy. Viszontlátásra.

Lőrincz jónak látta, hogy mielőtt elmennek, odaszúrjon a bürokratának.

- Remélem, nem sokáig húzzák-halasztják az ilyen napnál világosabb ügyeket!

Újra karon fogta a feleségét. Gyors léptekkel sietett le az emeletről, nehogy a ragadozó még visszahúzza őket. Kint az utcán megérintette a lombos szél. Az egyetértés új érzéseket fakasztott benne. Ebben a friss, alakuló jókedvében magához szorította a feleségét, s azokkal az utcafaló léptekkel indult neki, amelyekkel régen Óbudától a Kőbányai útig 45 perc alatt tette meg az utat.

A nap sem jutott beljebb az irodája ablakpárkányánál, onnan verődött be a tágas helyiségbe. Lőrincz hatalmas színes térkép fölé hajolt. Tenyere végigszántotta az országot, az Inotai Erőmű öt épülethajójától Sztálinváros nagyolvasztóján át a Tiszalöki Duzzasztógátig. Szenvedélyesen szerette a munkát s akkor volt legboldogabb, amikor tervezett. De Lőrincz osztályvezető érzései ilyenkor sem ismertek határt, valósággal istennek képzelve magát tornyosult a haza kicsinyített mása fölé. Az a két lelkiismeretesen megalkotott lány, aki várakozásteljesen bámult Lőrinczre, tömjénező pillantásával ugyancsak azt a benyomást tette, hogy itt nem közönséges emberi lény bámulatának vagyunk tanúi. Ekkor egy harmadik, nagyjából rózsaszín lány lépett be a nagy szobába és kecses tisztelettudással jelentette:

- Takács Géza járásbíró keresi osztályvezető elvtársat. Fogadni tetszik?

Lőrincz meglepődött, kiengedte kezéből a Tiszalöki Duzzasztógátat,majd két öklével elgondolkozva támaszkodott az országra. Máris történt volna valami a dologban? – kérdezte magában s zseniálisan tömör mozdulattal egyszerre kétfelé sikerült intenie: a lányoknak kifelé, a járásbírónak befelé.

Takács lassan leült a kis tárgyaló kerekasztal mellé.

- Bocsásson meg, hogy zavarom - szólt az „állami keselyű -, de hiányzik még egy adat a válóperhez. Ezt szeretném most pótolni.

- Tehát újabb adatok! – morgott magában Lőrincz. – Ha ezt az igazságügyminiszter elvtárs tudná, röpülne ez a tollrágó, aki a lelkén is könyökvédőt visel! – Majd továbbfűzte a felháborodott gondolatait -, persze, ezek zsíros falatot akarnak, földuzzasztani ezt a világos válóperi ügyet és közben a perhalasztással két emberen át akadályozzák a termelést.

- Egy kérdésem lenne az elvtárshoz – így a járásbíró -, aztán nem zavarom tovább.

Lőrincz némileg megenyhült.

- Tessék csak nyugodtan. Nem zavar.

Takács Géza kis jegyzőfüzetet vett elő, aztán kérdezett.

- Mondja el nekem Lőrincz elvtárs, hogy ismerkedett meg a feleségével?

A kérdés váratlan volt. Erre igazán nem számított. Óh, hivatali akarnokság! Meg akarják kaparintani az ügy részleteit. Éhesek a keselyűk. A barna, csontos férfiarc megkeményedett, Lőrincz nem tudta tovább leplezni ellenszenvét. A bíró türelmesen várt, mint egy kérdőív, amely nem mozdul, amíg ki nem töltik. A harc hamarosan eldőlt, Lőrincz belátta, hogy ha nem felel a kérdésre, akkor nem tudja soha lerázni magáról s a válópert is csak húzza ezzel. Hát megadta magát.

- A feleségemmel tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtem meg – diktálta a rövid mondatokat -, én huszonöt esztendős voltam, ő tizenhat. Az Óbudai Hajógyár mellett laktunk egy hosszú, földszintes házban. Az udvaros ócskavas telep volt. Akkor költöztek oda a ház felső sarkába Makádiék, a feleségem szülei. Ők még nálunk is szegényebbek voltak. Egy kis kézikocsin elfért minden holmijuk. De ezt ön úgysem érti! Elég az hozzá, hogy akkor ismertem meg őt, a költözésnél. – Hirtelen elhallgatott. Az emlékezés, mintha rosszul nyelt volna, egy pillanatra megállította a lélegzését. Olyan hirtelen mondta ki életének ezt az óráját, hogy maga is megbánta. Mintha elárulta volna ezzel a bürokrata előtt Erzsit, kezdődő szerelmüket. Gyorsan be is fejezte – más mondanivalóm nincs!

- Köszönöm, ez nekem elég – mondta az aktatologató élősdi.

A bíró elment s az osztályvezető a maga természetes csalhatatlanságával megállapította a bíróról: a perfelvételnél elfelejtette a formai kérdéseket feltenni, most aztán lohol a hibát helyrehozni. Félti a karrierjét. De ő nem lesz áldozat, az biztos.

Ezzel visszament a hatalmas íróasztalhoz és elégedetten nézett végig az országon. Lőrincz-isten mégis valami kis zavarral folytatta a teremtést.

*

Erre Rákoscsaba felé is egészen megváltozott a vidék, minden száz lépésre építkeznek. Lőrincznével kint az építkezésen találkozott a bíró. Az asszony éppen hazakészült.

Leültek a vöröslő téglafalak alatt egy nagy terméskőre, amelyet átmelegített a nap. A kis notesz odakerült a bíró térdére. Lőrinczné egyáltalán nem lepődött meg a kérdésen. A bíró az állam embere, s neki még jól is esett, hogy az állam, amely el fogja választani a férjétől, ilyen körültekintő. Erzsi ott a kövön nemcsak a kíváncsi népköztársaságnak mondotta el szerelmük kezdetét, hanem önmagának is.

- Az úgy volt – kezdte -, hogy a Duna partján sétálgattunk Imrével. Én egészen kislány voltam, akkortájt költöztünk új lakásba. Nagyon örültem, hogy ilyen szép, egészséges helyre kerültünk, a Duna mellé. Egyik délután aztán, amikor a hatórás szentendrei vonat továbbkattogott előttünk, s Imre hazajött a MÁVAG-ból, kimentünk a partra, néztük-néztük a holt ágban a hajókat. Kis propellerek vesztegeltek ott, meg egy-két nagyobb hajó. Egyszerre csak megfogta Imre a kezemet, s azt mondta: Nézd csak Böske (mert akkor Böskének szólított!), ott azt a legkisebb hajót. Tudod mit gondoltam? Azt, hogy egyik este eloldjuk a stégről, s aztán kikormányozom a hajót az öbölből s elmegyünk innen. Csak ketten leszünk a hajón, ketten, s odahajózunk, ahol nincs nyomorúság, szép nagy kőházban lakunk majd, üvegfalú gyárban dolgozunk, ott aztán örökké szerethetjük egymást.

Erzsi úgy elevenítette fel a múltat, mint aki vallomást tesz, szépen, egyenletesen beszélt, csak az olyan szavak kimondásával küszködött, mint „örökké”, meg ilyesmi.

- Akkor szerettem meg Imrét – folytatta Erzsi -, amikor egészen elhitette velem, hogy ott vagyunk a hajón, én lehunytam a szemem és éreztem magam alatt mozdulni a parti földet. Akkor aztán mentünk, mentünk a part mentén be a városnak, mintha csakugyan lefelé utaztunk volna a Dunán.

Az igazságszolgáltatás embere beírta Lőrincz Imréné adatait, s elkísérte egészen hazáig. Másnap pedig így jelentkezett a Megyei Bíróság elnökénél, Joó Tamásnál.

- Elnök elvtárs, tudom, tűzzel-vassal írtja a hivatalnokszellemet az igazságszolgáltatásból… Most mégis arra kérném, engedélyezzen egy kis aktatologatást.

- Miért?

- Azért, mert szerintem a peres felek egymás hibáitól akarnak elválni és én szeretném ezeket a hibákat…

- Értem, értem – vágott szavába az elnök -, az a bizonyos ökölcsapás!... Hát jó, ha azt akarja, hogy azért legyek bürokrata, hogy ne legyek az, akkor beszélhetünk a dologról…

*

Lőrincz Imréné összecsomagolta a holmiját – mindent talán nem, csak a legfontosabb dolgokat -, és elköltözött otthonról. Maga a csomagolás és a költözés csendesen, a kölcsönös hallgatás zavarában bonyolódott le.

A csomagolás alatt Erzsi a járásbíró látogatására gondolt. Lőrincz is.

A járásbíró látogatásáról egyikük sem ejtett szót. Kellemetlen lett volna szerelemről beszélni. Nekik erre már nem voltak szavaik. Az utolsó esztendő alaposan megcsonkította házastársi szótárukat. A szavak jelentése is megváltozott ebben a viszonyban. „Ma későn jövök haza”, annyit jelentett Lőrincz szótárában, hogy nem találom a helyemet, minden nyugtalanít itthon, a feleségem már nem érti meg a gondolataimat. „Ma későn jövök haza”, Erzsi nyelvén egész mást jelentett: jó lenne itthon lenni veled, de te észre sem veszel engem. Semminek sem tartasz, inkább vállalok valami különmunkát, csakhogy ne kínozzalak a jelenlétemmel. „Olyan csendes ez a lakás” – lőrinczimréül: mi lett a mi szép, boldog életünkből? Ugyanez erzsiül: ha gyerekünk lenne, ragyogna az otthonunk.

Így fordult visszájára közöttük szó, érzés, gondolat.

Lőrincz örült is, nem is, hogy felesége elköltözik. E pillanatban szinte szerette. Szívesen mondott volna neki gyöngéd szavakat is. Becézte volna, mert ilyen erős! Erzsi új jellemvonásai bontakoztak ki előtte, méghozzá nem is mindennapi sajátosságok; kemény elhatározás, következetesség. Ugyanakkor meg is hökkentette, hogy itt hagyja s méltatlankodott is magában, hogy a felesége csak úgy egyszerűen kiábrándult belőle.

*

A járásbíró legközelebb véletlenül találkozott Lőrinczczel. Az operában, a Háry János szünetében tévedt egymásra a tekintetük. Lőrincz nem volt egyedül, egyik női bámulója ült mellette. Lőrincz boldog volt, igazán nagy szerencse, hogy rajtakapták. Fend csak a csőrödet – csikorogta magában és rámosolygott a járásbíróra. Ez csak egyszerűbbé teszi és meggyorsítja a válásidőt, Kukac úr, a hűtlenséget is csatolhatja az aktához! Igazán pompás. Végtelen nagy szerencse, hogy leleplezte. Kihívóan köszönt a járásbírónak és mint valami fényes kardot, villogtatta oldalán a fiatal lány csinosságát.

*

Költő verse fölé hajolva keresi az embert, járásbíró aktáira görnyedve. Takács Géza szőtte és bogozta Lőrincz Imre és felesége válásának történetét. Eddigi munkája során sok mindent felderített. Kezdett megvilágosodni a válóok. De még nem volt biztos a dolgában. Nem olyan egyszerű ugyanis a múlt képébe odacsapni. Ebben az esetben jónak látta Lőrincznét a hivatalába beidézni.

Az asszony a „vádlottak padján” ült, a járásbíró szembe vele.

- Még egy kérdésem van, elvtársnő. Azért kérettem ide. Többet nem zaklatom a tárgyalásig.

- Tessék, kérdezzen – feszengett Erzsi a komor tárgyalószobában.

- Kérem, feleljen a kérésemre. – A bíró térdére tette kis jegyzetfüzetét -, mondja el, miért szereti a férjét.

Az asszony tiltakozott.

- Nem szeretem.

- Bocsánat, mért szerette? – helyesbített Takács.

- Az régen volt – védekezett az asszony.

- Igen, igen. Természetesen régen volt. Akkor arra kérem elvtársnő, mondja meg, miért szerette… régen?

Erzsi nagyon kényelmetlenül érezte magát, a kérdés váratlanul érte – ökölcsapásként. Egyszerre vádlottnak érezte magát. A kérdésben első hallásra volt valami gyanakvás, kétség. Mintha a bíró most akarná hazugságon rajtacsípni. Ugyanakkor valósággal lenyűgözte az igazságszolgáltatásnak ez a módszere. Ennyire megszámozott ügydarab az ő válóperük, ennyi sok körültekintéssel készítik elő a tárgyalást. Ez tetszett neki, sőt, egyfajta büszkeséget is érzett. Lehet, hogy a férjének nem fontos az ő személye, az államigazgatásnak annál inkább! Így oldódott fel benne a kérdéssel szembeni ellenállás. Válaszát, amely élete legszemélyesebb ügyét tartalmazta, állampolgári kötelességérzet hatotta át.

- Szerettem – próbálta Erzsi a régen használt szót. – Szerettem,mert az életünk összetartozott, szerettem, mert kamaszlány koromban úgy tetszett nekem, mint az a férfi, aki mellett az ember az életét akarja eltölteni. Szerettem azért is, mert okos, mindene volt a tanulás, a felszabadulás után pár év alatt egymás után emésztette meg az iskolákat, de azért is szerettem – most vált el tőle legnehezebben a szó -, mert jó volt csak ránézni is…

- És most - kérdezte a járásbíró -, most egyszerre eltűntek férjének ezek a tulajdonságai?

- Nem tudom.

- Tudja maga, elvtársnő. Tudja. Nem tűntek el. Csak egy új jellemvonása nőtt, s ez mindent elborít. A maga tisztelt férje olyan öntelt lett, hogy nehéz lenne párját találni. Ne haragudjék, ha azt mondom, undorító alak. Magaimádó, ostoba fráter. Ezért akar elválni tőle?

Erzsi kipirulva, sértetten nézett a bíróra.

- Hogy gondolja…

- Igaza van! – csapott a bizonytalanságra Takács -, a mi törvényeink senkit sem kényszerítenek arra, hogy önimádó, felfuvalkodott őrült mellett töltse az életét. Nyugodt lehet, elvtársnő, elválasztjuk ettől a megmámorosodott hólyagtól!

Erzsi úgy érezte, hogy a járásbíró most már visszaél hivatali tekintélyével és Imrét olyan módon sértegeti, amit nem lehet tovább tűrni. De mielőtt kirobbant volna belőle a méltatlankodás, mintha megfogta volna egy kéz. Megnyugtatóan és erősen. Férfiasan. Ez a kéz aztán bátorítóan intett.

- Öntelt? Azt mondja, öntelt? – kérdezte és hangjában furcsa módon mintha valami reménykedés is lett volna.

- Az – válaszolt a bíró -, tetőtől talpig öntelt alak.

- emiatt lenne minden baj közöttünk?

- Emiatt.

- Ezért nem szeret engem?

- Hogyan is szeretné. Aki ennyire felfuvalkodott, az önmagát szereti az egész világ helyett.

Erzsi felállt a „vádlottak padjáról”. Izgatottan remegett a hangja.

- Lehetséges az, hogy ez az egyetlen hibája?

A járásbíró is felugrott a helyéről s most éppen az ügyész rácsa mögött állva vádbeszédjelleget kapott minden szava.

- Egyetlen hiba? Elvtársnő, az önteltség telhetetlen. Mindent fölzabál. Mindent, a munkát, a szerelmet, a boldogságot. Az egész életet.

Erzsi, a normaelszámoló Erzsi kigyulladt s az ismeretlen fényforrás egyre erősebben izzott benne.

- De hát az ember lemondhat a férjéről csak azért, mert az elbizakodottság elharapódott benne? – kérdezte önmagától és a bírótól, a népköztársaságtól. – Miért? Hát az önteltség a teteje mindennek? A megmásíthatatlan tökéletesség? Feleljen, járásbíró elvtárs!

Takács Géza úgy érezte, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni.

- Nem- kiáltotta. – Nem, az önteltséget pozdorjává lehet zúzni!

- Látja!

- De sok fáradsággal!

- Hát aztán, válóperes aktákat gyártsak a mi igazságszolgáltatásunknak azért, mert a férjem nem lát tovább az orránál a beképzeltségtől… Mert tökéletes embernek képzeli magát, mert…

- Felfuvalkodott hólyag – tette hozzá lelkesen a járásbíró.

Lőrinczné hálásan nézett a bíróra.

- igen! És lemondhatunk valakiről egy életre csak azért, meg nagyképű alak?

A járásbíró feszülten figyelt.

Lőrinczné indulattól remegve lépett a rács elé.

- Járásbíró elvtárs, nem nevezhetném magam egész embernek, ha ezért lemondanék a férjemről.

Dr. Takács Géza az órájára pillantott. Öt óra. Lőrinczet fél hatra idézte be.

- Ahogy gondolja, elvtársnő – nézett a kipirult asszonyra -, a tárgyaláson majd kifejtheti az álláspontját. Viszontlátásra.

*

Pontosan fél hatkor megjelent Lőrincz Imre ő osztályvezetősége. Rendkívül bosszús, hogy megint zaklatja a járásbíró, de a bíróságon a rideg hivatali falak között, ebben a nehéz levegőjű környezetben nem merte bosszúságát szabadjára engedni.

- Már csak egy dolgot kell közölnöm önnel, s aztán semmi akadálya a tárgyalásnak – kezdte a bíró.

Ez az ígéret némileg jobb kedvére hangolta Lőrinczet.

- Tessék, kérem.

- A per anyagát sokszor és alaposan áttanulmányoztam. S az új válási törvényekkel egyeztetve, megállapítottam, hogy nem választhatom el önöket egymástól.

Lőrincz felhördült.

- De hiszen kölcsönös megegyezés van! Bejelentettük, hogy nem szeretjük egymást.

- Ne haragudjék, ez frázis. Szeretem, nem szeretem. Ez frázis, megfelelő indok és tartalom nélkül.

- A bürokrácia! – tört ki a méreg Lőrinczből. És legszívesebben felpofozta volna ezt a kellemetlenségében mértéket nem ismerő alakot, akit azonban egy pillanatra sem mozdított ki nyugalmából a peres fél idegessége.

- Nyugodjék meg. Szerencsére közben megtaláltam a válóokot.

- Megtalálta?

- Igen.

- Hogy találta meg?

- Újra kihallgattam a feleségét.

- És?

- Tőle tudtam meg a válóokot.

- Mi lenne az?

- Megmondhatom, annál is inkább, mert vallomását már a per anyagához csatoltam.

- Beszéljen már, elvtárs!

- Házasságuk válóoka – szólt a járásbíró, s a homályos szobában olyan vidáman mozdult, mint madár a kék levegőben -, a válóok: az ön önteltsége.

Lőrincz elvörösödött. Nem lassan és méltóságteljesen, mint az alkonyi nap, hanem gyorsan, átmenet nélkül, kiáltóan. Felszaladt arcába a vörös szín, mint kemény ütésre a pofozóember jelzőlámpája. Ilyenformán találta el Lőrinczet az öntelt szó ökölcsapása. Bírálták őt már önelégültsége miatt, de most, amikor szerelmét, egész férfikorát sértette halálra ez a szó, egyszerre elszorult a torka. Ez több volt, mint sérelem. Katasztrófa.

- Öntelt? Azt mondta volna? – hebegte a csapás után.

- Igen.

- Öntelt? – ismételte a képtelen szót Lőrincz. – És öntelt?Ez mégiscsak túlzás.

A bíró szelíden dobolt iratain.

- Én azt hittem, boldog lesz, mert megtaláltam a válóokot.

- Az önteltség válóok? – csattant fel Lőrincz olyan hangon, mintha földkerekség valamennyi öntelt emberének képviseletében szólana.

- Természetesen válóok. A Magyar Népköztársaság egyetlen állampolgárát sem kényszeríti arra, hogy egy nagyképű, pöffeszkedő alakkal együtt éljen…

- Kikérem magamnak ezt a hangot!

- Bocsásson meg – hunyta le a szemét a járásbíró. –Azt hittem örülni fog annak, hogy a válóperüket ilyen jól megalapoztam.

Lőrincz kezéből valóban csak a puska hiányzott, hogy lepuffantsa a keselyűt.

- De a szentségit – kiáltotta -, a feleségem azért akar válni, mert nem akartam, hogy tovább dolgozzék annál a skatulya-vállalatnál!

- Láthatja ebből is – mosolygott a „dögmadár” -, hogy igazam van. A felesége munkáját semmire se becsülte.

-De nem igaz! A feleségem sokat sírt amiatt, hogy nem akartam gyereket!

A bíró hangja most erőteljesen harsant.

- Önzés, kegyetlen önzés ennek is az alapja!

Lőrincz megdöbbenve hallgatott. A bíró felingerelte. Most már nem mint peres fél állott előtte, hanem mint olyan ember, aki ítéletet mond.

- De hát, ha így lenne – kiáltotta szavait összeszedve -, akkor magának az lenne a kötelessége, hogy lebeszéljen engem a válásról, ehelyett pedig mindenáron válóok után kutat… A bürokrácia kinevezte az önteltséget válóoknak! Miért? Mert idealisták! Mert az embert nem fejlődésében nézik!

A bíró nem nézett fel az aktából, amikor válaszolt.

- Önök benyújtották a válókeresetet…

- Hát aztán – csapott az asztalra az osztályvezető -, hát aztán -, nevetett gúnyosan -, ha csakugyan önteltségem hajszolta válásba, akkor az Önök bürokráciája egyszerűen hajbókolni kezd a szűk látókörűség előtt? Mit képzelnek rólam? Elválok a feleségemtől egyetlen kijavítható emberi hiba miatt? Önök itt válóoknak nyilvánítják az olyan hibát, amely leküzdhető? Hát vadállat vagyok én? Elhagynám a feleségem a saját hibám miatt? Vegye tudomásul Ön és az egész magyar bürokrácia, hogy a szerelmet nem tépheti szét semmiféle felfuvalkodottság, s ha ezt nem hiszik, én felmegyek a miniszter elvtárshoz, de nem leszek a bürokrácia prédája!

Lőrincz Imre megvetően nézte végig az államilag engedélyezett kispolgárt. Tökfilkó – gondolta -, tökfilkó, óh, mennyi tökfilkó van a világon!

Sarkon fordult és faképnél hagyta a szűk látókörű bürokratát, sietett, hogy azonnal beszéljen a feleségével. A bevágott barna tölgyfaajtó elégedetten csettintett utána.

Forrás: Szolnok Megyei Néplap V. évf. 19. sz. 

1953. január 22. csütörtök