Mikszáth Kálmán: A Lupcsek Jani házasodása

HA RENDES észjárásu ember volnék, ugy kezdeném a történetemet, hogy a birodalmi kanczellár fényes butorzatu teremben ült és finom czigaretlit szitt.

Hanem az nem volna talán igaz, mert sohasem találkoztam a kanczellárral, nem is voltam soha palotájában, nem is tudom, hogy mit csinált, mit szitt, hanem hogy Lupcsek János, a ki nekem per tu pajtásom, nem ült fényes butorzatu teremben, hanem valami komisz mellékszobában körmölgetett, arra le merném tenni a hitet.

Nem is született ő arra különben. Egy szürszabó-mesternek volt a fia és magának is a szürszabóság volt az ambicziója, (mert szép mesterség az annak, a ki tudja;) midőn beütött neki a szerencse: megtették intelligens embernek.

Mert nagy protektiója volt; a kulcsárné a falunkban, a kinek az urasága testvéröcscse a birodalmi kanczellárnak, s a ki «két testvérgyerek Lupcsek Janihoz», a hogy ő szokta mondani. S mivel Lupcsek Janinak nagyon szép czikornyás irása van, a hatalmas bécsi urhoz, mikor az egy izben öcscsénél volt, beajánlotta irnoknak a szekretáriusa mellé.

Ebből aztán, nagy öröme lett a szürszabó-családnak, nagy renoméja a kulcsárnénak, a ki olyan befolyást gyakorol a birodalom ügyeinek vezetőjére s kiváltképen sok becsület háramlott az egészből Czapik András kántor uramra, mert ő tanitotta irni Lupcsek Janit, s ugy megtanította, hogy most már Bécsbe vitték e miatt. Mégis csak jeles talentum ez a Czapik!

Lupcsek Janit senki sem sajnálta, hogy elment, csak épen a kovácsnak a lánya, az Eszter. Pedig hát senkinek se igérte meg, hogy visszajön érte, csak épen az Eszternek.

Visszajön, hogy ne jönne, csak épen négyszáz forintot akar ott gyüjteni, a mennyi elég egy derekas mühelynek a megnyitására. Mert szebb dolog a betüvetésnél szines selyemszálakból tulipánokat irkálni a ködmönökre és a szürökre: pápaszemes urak olvassák azt, szép leányok szemei nézegetik ezt.

Hát Lupcsek Jani, mondom, ott körmölgetett ez egyik irodában, midőn a belső termekből éles csengettyühang jelentette, hogy ő excellencziája parancsol valamit. Minden ilyen csengetés után bizonyos élénk nyüzsgölődés volt észrevehető: a palotában ajtók nyiltak, siető léptek hallatszottak.

Lupcsek Jani valami csiklandozást érzett a tagjaiban, megsugta az előérzete, hogy ez a csengetyüszó összefüggésben áll valahogy ő vele. Talán a fizetését emeli fel havonkint öt forinttal a kegyelmes ur s ezzel is hamarább, sokkal hamarább jut szeretett Eszteréhez. Már eddig összegyüjtött száz forintot, ha igy halad, két-három esztendő mulva együtt lesz az egész összeg.

A mint igy ábrándozik, egyszerre csak benyit az inas, hogy a kegyelmes ur hivatja.

Lupcsek Jani annyira megörül ennek, hogy a viaszkos vászon-ujjat sem huzta le a fekete gérokjáról, hanem azzal nyitott be ő exczellencziájához.

- Hogy hivják önt? - kérdé a kanczellár ridegen.

- Lupcsek János, - mondá Lupcsek János.

A kanczellár fel s alá járkált a fényes, bársonyos teremben, aztán még egyszer végig nézte Lupcseket.

- Nős ön?

- Nem, - felelte Jani halkan.

Erre a szóra egyszerre kigömbölyödött a kegyelmes ur ábrázata s maga taszitott egy karikán járó széket a Jani felé.

- Üljön le, kedves barátom!

Jani leült, de csak az egyik csücskére mert leülni az aranyozott széknek.

- Akar-e ön nagy ur lenni? - kérdé aztán a kanczellár hirtelen.

- Hogyne akarnék - mondá az én per tu pajtásom.

- Akkor ön nagy ur lesz.

Jani lecsukta a szemeit s ugy hallgatta azt a tündér álmot. Tán bizony nótáriussá teszi a kegyelmes ur, otthon a falujában. A volna még csak a nagy boldogság.

- Önnek százezrei lesznek... olyan gazdag ember lesz, mint én, selymes szobái, palotái, lovai, hintói lesznek s még azon felül valami - szép fiatal felesége.

- S mikor lesz ez? - kérdé savanyaru válva Lupcsek, azon hitben, hogy csak bolondítja az exczellencziás ur.

Holnap reggel.

- Holnap reggel? kiáltá elhülve Lupcsek. Lehetetlen az!

- Már miért volna lehetetlen? vágott közbe a nagy ur zordonan.

- Hát csakugy gondoltam - hebegé Lupcsek zavartan, - hogy Eszter nem jöhetne ide akkoráig.

- Micsoda Eszter?

- Hát az Eszter, a kovácsunk leánya, a kit el akarok venni.

- Ugy tetszik nekem, ön egy kissé... bocsánat, ha kimondom, hogy ön egy kissé ostoba.

Lupcsek egy szót se mert szólni többé.

- Játszszunk nyilt kártyákkal fiatal barátom. A dolog nem az ön szép szemeire megy, elhiheti. Az egész igen egyszerü. Egy angol bankár egy jövedelmező vállalkozást óhajt elnyerni Magyarországon, melyhez azonban szükséges dolog a magyar állampolgárság. A pályázati ajánlatot már holnap délben kell benyujtani, de ő nem nyujthatja be, mert nem magyar állampolgár. Benyujtja tehát a leánya, annak a neve alatt fog menni, de még ez se magyar állampolgár. Azonban még délelőtt azzá kell lennie. S lesz, mihelyt összeesküsznek. No, érti-e már? Ön az a szerencsés ficzkó, a ki hálákat adhat az Istennek, hogy magyar és hogy nem nős. Két napja keresek már ilyen embert. Neje az éji vonattal fog megérkezni.

Lupcsek ugy állt ott mereven, és szótlanul, mint egy sóbálvány. Egy igét sem birt volna kiejteni a világért.

A nagy ur még egyszer ránézett s igy szólt:

- Szerencsés csillagzat alatt született.

Majd hozzálépett s megveregette a vállát.

- Legyen ön itt reggel kilencz órakor, - szabóm már korábban oda fog menni önhöz s felöltözteti illendően.

Ezzel intett neki, hogy távozhat. Lupcsek hát távozott, de a feje tele volt ezzel a fényes mesével, a mit hallott. Valami vaskéz a szivére nehezedett és ugy nyomta, de ugy nyomta, hogy az majd megrepedt attól.

Egész éjjel nem tudta behúnyni szemeit; eléje jött Eszter szomoru ábrázattal, kisirt szemekkel s a vizió szemrehányólag nézett rá s hivogatta haza... haza...

Lupcsek felugrott, felöltözött a viseltes hétköznapi ruháiba és megindult az álomkép után s ment, ment, mig egyszer egy szép napon kopottan, rongyosan otthon termett.

A faluban azt rebesgették, hogy a nagy ur elcsapta a szolgálatból, valami rossz fát tehetett a tűzre, ki tudja, hogy volt, mint volt.

Hanem iszen elmondta aztán Jani ugy, a hogy én elmondtam; miért kellett neki szökni, ott hagyni mindenét, ruháit, pénzecskéjét, mely épen kölcsön volt adva egy barátjának.

A derék kulcsár néni nem hitte el a történetet - hanem a kis Eszter elhitte az utolsó szóig.

S már ezért is megérdemelte - hogy igaz legyen a Jani dolga s az abból kivilágló nagy hűsége.

A mint hogy én nem is látok benne semmi különös lehetetlenséget!

Forrás: Szolnok Megyei Néplap V. évf. 76. sz. 1953. március 29. vasárnap