Palotai Boris: Vihar

Kati úgy lépett be a barakkajtón, mintha az öröm szelője sodorná. Súlya sem volt a lépésének, pedig a csizma elnehezítette a járását.

- Hát te mitől ragyogsz? – fordult feléje Ilus, s gyanakodva nézett élénk, kipirult arcával.

- Itt a kabát – lóbálta meg Kati karján a csomagot, s a nagy papírzacskó hivalkodón zörgött. Egy pillanat alatt körülfogták, még Bojtárné is, aki a jó gazdasszonyok odaadó figyelmével pirította a paprikás krumplinak való hagymát, odafordult.

- Megvetted?

Ilus kivette a kezéből. – Mutasd már, ne magyarázz.

- Vedd fel, had nézzem, hogy áll rajtad.

Sári, egy telihold képű, szőke gépészátképzős, marokra fogta a kabát alját. – Jó szövet ez, érdemes volt rá kuporgatni. A szabás is divatos.

Belebújt, jobbra-balra forgott, az ablaküveghez állt, abban nézegette magát.

- Jól van no, mit illegeted magad – szólt rá Ilus.

Kati két kézzel nyúlt utána. – Mindjárt felpróbálom, csak előbb megmosdom hozzá, rendbe szedem a hajamat. Hogy úgy lássatok egészben. – Megint csak arra gondolt, ami nem hagyta nyugton, amióta leszámolta a hét darab százast a pénztárnál. Tavaly ilyenkor a patak tükre fölé hajolt, onnan nézett rá az a borzas kis parasztlány, akinek sovány csípőjéről lekívánkozott a szoknya, akármilyen szorosan kötötte meg. A haja végébe meg madzagot kötött, s ha elvesztette, hajcsimbókkal hurkolta körül a copfját, mert madzag se igen került… S amikor a szomszédok Rozija kapta a bugyrát, s eljött Dunapentelére, nem is igen érti, honnan vette a bátorságot, hogy egyszer csak a nagyanyja elé állít: - Én is elmennék. Fűzős cipő kéne nekem, meg nagykabát.

- Majd adok én neked fűzős cipőt, nagykabátot – zörrent rá a nagyanyja, s tenyerével csapkodta a legyeket maga körül. Már-már őt találta el.

Úgy jött ide egy szál kartonszoknyában, pedig akkor már foga volt az ősznek, a kora reggeli szél belemart két meztelen lábaszárába, s amikor megállt a surrogó szállítószalag előtt, nem tudta, mitől lúdbőrzik: az alattomos, csípős reggeli széltől, vagy attól-e, hogy minden olyan hatalmas, zajos s percenként történik valami, ő meg olyan kicsike, mint a patakon himbálódzó dióhéj. Csak azért nem írta el magát, mert mindig voltak körülötte.

- Mit készülődsz, vedd már fel azt a kabátot -, akasztja meg a gondolataiban Ilus, de ha egyszer így tervelte ki, hogy tetőtől talpig megmosdik, koszorúba tűzi a haját s úgy mutatja meg magát, hadd lássák a lányok…

 - Nem tudom én bevárni ezt a nagy készülődést – morog Ilus, s nagyot nyújtózik. – Kelts fel, ha készen vagy.

Kati már készen áll. Az ablakhoz lép, hogy leakassza a kilincsen lógó kabátot. De az ablak hirtelen kicsapódik, csörren az üveg, légáramlat seper végig a szobán, s a székre dobott kendő felduzzad, lebegni kezd.

- Vihar jön -, szimatol a levegőbe Bojtárné, s hangját dörgés vágja el. Ahányan vannak, az ablakoknál teremnek, csukják, reteszelik, mert villámok nyilallnak az égen s mintha mozdonyok futnának össze, csörömpölő, súlyos zaj reszketteti meg a levegőt.

A villany kialszik.

Kati kendője után tapogat, feldönt egy széket, amely koppanva hátraesik. Kati egy ugrással kint terem, futtában hallja, hogy Ilus utána kiált: - Hová rohansz? Elment az eszed?

- A födémdaru! – kiáltja vissza, de a szélvihar elkapja a hangját s belegörgeti az égzengésbe. A szél szembekapja, porörvényt sodor felé, a lélegzete is eláll. Cipője nagyot loccsan a sárban, a mint átvág a frissen ásott úton, amelybe apró lyukakat szaggatott az eső.

Hol szerezzek most kátránypapírt? A raktár ilyenkor zárva van és Kenyeres bácsi, a raktáros szuszogva, nyögve ropogtatja a derekát a fekhelyén s a reumájára panaszkodik, melyet már az öregujjában is érez. Kati az alsó barakksor felé tartott, ahol az öreg lakott. Odabent csupán az alvás nesze hallatszott, szuszogó, hortyogó hangok.

- Kenyeres bácsi, gyorsan jöjjön velem a raktárba.

Gyufa sercent, tüskés állú kis ember bújt ki a pokróc alól. – Mi?... Ki az? Mit akarsz? – morgott mérgesen s szemét dörzsölte.

- Kátránypapírral kell letakarni a födémdarut, mert befolyik a víz és elég a tekercselés. Hallja?! Tápászkodjék már! Vagy adja ide a kulcsot.

- A kulcsot? Még mit nem? Hogy adnám oda a kulcsot.

- Akkor meg jöjjön velem, adja ki a kátrányt s fordulhat vissza. Én majd felteszem egyedül a darura.

- Ilyen ítéletidőben kizavarják az embert – morgott Kenyeres s bozontos mellét vakargatta. – Hogy nincs jobb dolgod!

Az egyik fiatalember leugrott az ágyról. - Te vagy az, Kati? – Kenyereshez fordult. – Ne káromkodjék, öreg. Na, szedelődzködjék, gyorsan, gyorsan. Vagy adja ide a kulcsot.

Mire a raktárhoz értek, orrukból, hajukból ömlött a víz.

- Itt van ni,mehettek – morgott Kenyeres. Kiadta a kátránypapírt s maga sem értette, hogy mért, de nem fordult vissza, ment utánuk, húzta a kíváncsiság, hogy mi köze a két fiatalnak a födémdaruhoz, hogy ebben a kutyának való időben odarohannak.

- Nicsak! – kiáltott fel Kati és karjával a levegőbe mutatott, arrafelé, ahol a födémdaru állt. – Már rajta van a kátránypapír! Az a kúp alakú sapka, ott ni! – És a magasba bökött, olyan heves örömteli mozdulattal, mintha magához akarná ölelni. – Valaki megelőzött.

- Meg bizony! – Az egyik földhányás mögül Orbán lépett ki, a csoportvezető, prüszkölve, hunyorogva. – Én takartam le – mondta, és lucskos zsebkendőjével törölgette az arcát. –Az ágyam alatt tartom a kátránypapírt, hogy kéznél legyen – tette hozzá, és kirázta sapkájából a vizet.

Orbán Kati mellett baktatott. Oldalvást nézte, összehúzott szemmel. Ez az a tanyai kislány, akinek olyan nehezen ment a fejébe, mi az a százalék. Nem is olyan kislány már. Sokszor elnézte, milyen fürge mozgású, meg se állapodhat az ember szeme rajta,mert már ott sincs,eliramodik a tele talicskával, ugrik, mint a gumilabda. Hirtelen hozzáfordul. – Aztán, hogy jutott neked eszedbe, hogy késő este ebben a vad időben…

Kati úgy néz rá, mint aki nem érti a kérdést. – Hát éppen mert vad idő volt. Ha ripityomra megy a daru… - Nem mondja végig, valahogy restelli. Hogy lehet azt szépen szavakba fogni, hogy nem hagyja a darut, dehogy is hagyja, még mit nem…

Orbán beleköhint a hallgatásába, érti ő jól, hogy mi minden rejtőzködik abban, ő is hallgat, mert mért mondja el fennhangon, amit ez a tönkreázott, szipákoló lány amúgy is tud.

- Aztán mit csinálsz te mindig? – kérdi ügyetlenül, s most már szembefordul vele, hogy lássa esőcsepptől fényes arcát, mely friss és kemény, mint a szedett alma. – Már úgy értem, esténként, amikor éppen nincs zivatar.

Mindjárt hazaérnek, gondolja Kati és szeretne mindent egy szuszra elmondani, egymás sarkára taposnak a szavak benne, ez is kikívánkozik, az is. Eszébe jut a pepita füzet, melybe beleírta szép sorjában, hogy kilencven százalék, meg 97 százalék… S egy napon jó vastag betűkkel, hogy 100 százalék. S utána egy virágot rajzolt, meg egy madarat s a párnája alá rejtette, hogy senki meg ne lássa. S eszébe jutnak a szombat esték, amikor összekapaszkodva sétálnak a Népbolt előtt, minden lánynak van párja, csak neki nincsen, mert ő még nem olyan pergő nyelv, mint azok, nem tud visszavágni, csak lóbázza a kezét zavarában és morog.

- A cipőm – nyögi panaszosan -, ma van rajtam először. Kabátot vettem hétszázért s ahhoz akartam felpróbálni… Épp akkor jött a vihar… és most… ni, milyen silány lett.

Orbán a telefröcskölt harisnyára bámult, a sárba ragadt cipőjére, melyre kérget vont a latyak. – Hát próbáld fel most már nekem, hadd lássam. Hadd lássalak vihar után a kabátban.

- Csakugyan akarja? Vagy csak azért mondja, hogy vigasztalja. – Nincsen azon sok néznivaló, csak olyan egyszerű kabát.

Várta, hogy Orbán unszolja, nógassa. Akkor aztán előreszalad, szól a lányoknak, hogy Orbán jön, úgy éljek én, hogy idejön, ők meg nem hiszik el, majd éppen Orbán! Valami jó kis melegség járja át, hogy ez a komoly ember itt lépdel mellette, kérdezgeti, figyel rá s jön vele, pedig hát egészen másmerre lakik. – Vasárnap akartam felvenni a kabátot, de ha sietős… Csakhogy ne láss ilyen csatakosan.

- Sietős – bólint Orbán és nevetés sompolyog a szája körül.

Aztán ott állnak a barakkban, a bátortalanul éledő villanyfény hunyorgásában és Sári a szemét mereszti. – Ó, te szegény… te szegény ázott kutya. Csak száradjon ki az új cipőd. Attól tartok, foltos marad.

- A födémdarut féltette – magyarázza Orbán olyan hangsúllyal, hogy Bojtárné tapasztalt füle megérzi benne a büszkeséget.

- Az én brigádomban dolgozik – folytatta harsányan -, az én nevelésem -, és szemével Kati felé csippent, aki csapzott hajjal, térdig sárosan áll a szoba közepén, vörösre paskolt keze fejével izgatottan gombolva ki-be a kabátját.

- De takaros vagy, de… helyeske – mondja Orbán, végigsimítja hátán a kabátot, tenyere a nedves hajára téved, ott megpihen egy pillanatra. Elégedetten teszi hozzá: - Jó kis vihar volt!

Forrás: Szolnok Megyei Néplap V. évf. 22. sz. 1953. január 25. vasárnap