2017. ápr. 25.

Wirth Imre: Bálint Tibor (1932-2002) – ZOKOGÓ MAJOM





A kolozsvári születésű író műveinek hátterében gyakran sejlenek fel életrajzi vonások. Legismertebb regényének, az önéletrajzi ihletésű Zokogó majomnak a családábrázolása, a pékmester apa és a cseléd anya alakjának megrajzolása, a reménytelenül szegényes proletárkörnyezet érzékeltetése például sok szálon kötődik az író gyermekkorához. Bálint Tibor a kolozsvári Református Kollégiumba mint tehetséges munkásgyerek került be, de továbbtanulását csak a kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé.1950-től technikai szakiskolában tanult és szerzett technikusi oklevelet,majd a kolozsvári egyetem nyelv- és irodalom szakára járt, de tanulmányait nem fejezte be. Újságíróként dolgozott először az Igazság című napilapnál, majd 1956-tól Bukarestben különböző lapok munkatársa. 1967-től szerkeszti a Napsugár című gyermeklapot. Több román regényt fordított magyarra, írói munkásságát díjakkal is elismerték.

Bálint Tibor az erdélyi magyar próza egyik megújítója. Az irodalmi sematizmust követően újra érvényt szerzett a valóságábrázolás személyes hangvételű, lírai előadásmódjának, miközben írói világának egyik központi témája éppen a „hősiességet nélkülöző kisemberek” élete lett – prózaíró elődei között ezért is említik Gelléri, Kosztolányi, Krúdy és Csehov nevét is. Az 50-es évektől kezdve jelentek meg karcolatai, novellái, első kötete a Forrás-sorozatban (Csendes utca, 1963) látott napvilágot. Pomogáts Béla és Bálint Tibor monográfusa, Bertha Zoltán (Bálint Tibor, 1992) is az elégikusságot, a kivételes érzelemdússágot tartják korai novellái jellemzőjének. Hangulat- és jellemképei a lélek belső történéseire figyelnek, s már ekkor érzékelhető, hogy milyen szeretetteljes az elbeszélő viszonya az elesettekhez. Nem véletlen, hogy a korabeli dogmatikus kritika novellatémáit periferikusnak, „hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte”. A novelláskötetet két ifjúsági regény, illetve elbeszéléskötet követte (Búcsú a rövidnadrágtól, 1964; Cérnakáplár, 1964). Az Angyaljárás a lépcsőházban (1966) elbeszéléseiben a líraiság és a groteszk, fantasztikus víziók Bálint Tibor tematikus vonzódásának másik fontos összetevőjére irányítják a figyelmet: a civilizáció veszélyei kísértenek a Fekete Péter (1967) elbeszéléseit követő Önkéntes rózsák Sodomában című sci-fi regényben is (1967), ami az első, összefoglaló érvényű alkotásnak tekinthető. A könyvben az „elidegenedés, elgépiesedés és őszinte érzelmek harca” áll a középpontban, az emberi boldogság esélyét megkérdőjelezve a tökéletes technikai szervezettség korában (a regény szerkesztésmódja már a Zokogó majmot előlegezi). Hogy ez a probléma milyen elevenen él az életműben, azt bizonyítja a Robot Robi kalandjai (1973) című fantasztikus ifjúsági regény és a Császár és kalaposinas (1971) című elbeszéléskötet, amelyben például már csak két szerelmes robot képviseli az emberi érzelmeket. 1969-ben jelent meg az író legjelentősebb műve, összefoglalva és problematizálva is a korai novellák „hétköznapjait”, a Zokogó majom című regény. A hagyományosabb epikai szerkezetet tagoló-feloldó asszociációs szerkesztés, novellisztikus történetfűzés jellemzi Bálint elbeszélőmódját, mint ahogy az 1978-ban megjelent folytatás, a Zarándoklás a panaszfalhoz című regénye szintén novellisztikus szerkesztésű. (Ezt a művét nem tudja megóvni a szeretet és a humor feloldó ereje, az „élhetetlen” hősök jelene és jövője a kilátástalanság felé fordul; például a Zokogó majomban hitehagyottá lett Bárány Lajos itt a teljes megőrülésig jut el.) A Zokogó majomra jellemző tablószerűen gazdag családtörténet és az ezen keresztül megvalósuló, realitásigényű korrajz gazdag hagyományra tekint vissza az erdélyi magyar irodalomban. (Karácsony Benő vagy Tamási Áron több művére, napjainkban Köntös-Szabó Zoltán dokumentumszerűen épülő regénytrilógiájára gondolhatunk.) A Zokogó majom színpadi változata (Sánta angyalok utcája, 1972) szintén sikeres volt, a regényt lefordították román, lengyel és német nyelvre is. Ezt követően novelláskötetekkel (Nekem már fáj az utazás, 1973; Látomás mise után, 1979) és tanulmány-esszé kötetekkel jelentkezett (Kenyér és gyertyaláng, 1975; Kifli utca zsemle szám, 1978; Mennyei romok, 1979). Miniatűr író- és művészportréiban, novellisztikus esszéiben a Kosztolányi-hagyomány elevenedik meg. A Zarándoklás a panaszfalhoz című kötet óta megjelent elbeszélés-gyűjteményei (Mese egy őrült kakaduról, 1972; Én voltam a császár, 1984; Családi ház kerttel, 1986; A háromszáz esztendős pacsirta, 1986), cikkei, karcolatai (Nyargaló ihlet, 1988) írói világának gazdagságáról tanúskodnak. Legutóbbi, válogatott novelláit tartalmazó könyve 1989-ben jelent meg Égi és földi kvártély címmel.


ZOKOGÓ MAJOM

A regény a cím „magyarázatával” kezdődik: a „szép, kövér” Mosonyi úr, a csőd szélén álló kolozsvári vendéglős zokogását pincére, a „csempeszájú” Hektor kommentálja így egy hitelezőnek: „Bőg, akár egy zokogó majom”. Mosonyit megmenti az ötlet: elnevezi vendéglőjét Zokogó majomnak, s ezzel felveszi a versenyt a többi vendéglővel, az Édes lyukkal, a Zöld sipkával, a Három tetűvel. Ez az Előjáték a könyv „életfilozófiájába” is bevezet: Bálint Tibor történelemszemléletére nem jellemző az optimizmus, a haladásba vetett feltétlen hit, de a tragikumról, a végső kétségbeesésről a megtalált-felmutatott humor segítségével az életre, a megmaradásra helyezi a hangsúlyt.

A regény alcíme Egy élhetetlen család krónikája: a kolozsvári Vincze család sorsát a húszas-harmincas évektől az ötvenes évekig, Sztálin haláláig követi nyomon az objektív elbeszélő, aki a regény elején és végén a Vincze fiút, Kálmán szemszögéből foglalja össze a családtörténet tanulságait. Azonban ezek a tanulságok egyáltalán nem szűkíthetők le az „élhetetlen” jelző sugallta jelentésekre. A Vincze család tagjainak sodródása a regény alapján nem pusztán „jellemhiba” következménye; a rajtuk keresztül reprezentált élet általános érvényre tesz szert, mert a történetük mellett párhuzamosan elmesélt sorsokkal való hasonlóság még csak jobban felerősíti a közös elesettség érzetét. Bálint hősei nem visznek végbe nagy tetteket, s a „többszólamú”, a szereplőket egyenrangúan egymás mellé helyező narráció, valamint a regény kordokumentumokat külön, elválasztva kezelő szerkezete is igazolja, hogy karakterüket-viselkedésmódjukat éppen a történelemmel szemben alkotta meg az író. Az élhetetlenség egyetemes jelzője az életnek, szinte függetlenül a soros valóságtól. A regény szereplői együtt osztoznak ebben a sorsban. Nekibuzdulásaik, jóra törekvésük sorozatosan félresiklik, újabb é újabb kudarcokat szül, s szinte lehetetlen levonni valamiféle végkövetkeztetést: hol, mikor, miért romlott el ez az egész. A tanácstalanság igazságában követhetjük nyomon a különféle viselkedési, túlélési, megélhetési stratégiákat. Hol az a baj, hogy a férj iszik (hol a feleség), hol az, hogy képtelenek hosszabb ideig megbecsülni magukat valahol, hol az, hogy amikor megbecsülnék, a korrumpált hatóság áldozatául esnek. Ráadásul, még mielőtt lecsapna rájuk az ellenszenvünk, életük egy másik aspektusából az olvasóra zúduló szerencsétlenségük relativizálja az ítéletalkotás jogosságát. Másféle igazságtalanságok és becstelenségek képében ugyanaz a sors tér vissza a történelem különféle korszakaiban. Ha mégis lehet beszélni valamiféle kiút esélyéről, akkor azt Kálmán értelmiségi pályája kapcsán érdemes tenni. A viszonylagos szellemi függetlenség, az önállóság reménye az ő személyéhez kötődik, s bár a regény morális főhőse az anyafigura, nem véletlen, hogy a narrátor regénybeli, írói alakmásaként a történtek elbeszélhetőségének s így az igazság feltárulásának is ő, a fiú az egyetlen letéteményese.


Az Előjátékot követően a történetmondás megalkotta jelen idejébe (mint később kitudódik, az 50-es évekbe) vezet a narráció, amihez képest minden elbeszélt esemény visszaemlékezésként jelenik meg. A regény nyolc fejezetéből az első öt az 1945-ig történteket meséli el. Az emlékezés folyamatát Kálmán nagynénjének, Vincze Erzsébetnek a temetését követő események indítják el. A temetéséről hazatérő és az emlékei elől szökni akaró Vincze Kálmánt felkeresi egy nyomozó, és Erzsébet volt élettársa, Hektor felől tudakozódik. Hektort gyilkossággal gyanúsítják, mert az áldozat véres ruháját ő árusította. A tiszt ismerte Hektort még a vendéglőből, a Zokogó majomból, s jellemzése („csúfondáros alak volt, a vendégek sokszor felhergelődtek a szája miatt... Hektor az egész életét eljátszotta”), valamint Kálmán tanúként megidézése szembesítik a Vincze fiút a múlttal. Miután egyedül marad, és töprengeni kezd, mit is tud Hektorról, legelső emlékei szöknek elő. „Alig tud visszaidézni egy-két történetet, hacsak arra a telepre nem gondol, arra az örökfehér tájra, ahol először laktak, s ahol dudaszó kíséretében havas pillájú angyalok tódultak ki a porcelángyár kapuján kosztoscsészéiket lóbálva, mintha az Isten bocsátotta volna el őket a megcsappant munkalehetőség miatt.” A történetmondó lírai hangütése, a realitás átpoétizálása az együttérzés, az elveszett iránti szolidaritás alapján az első oldalaktól kezdve hatással van olvasatunkra, s ez folyamatosan felszínre hozza a szerző intencióját. Bár nyomozás ürügyén indul az „időutazás”, a kezdeti kérdés, hogy vajon Hektor bűnös volt-e, elillan a múlt megelevenedése során. Hektor és a nagynéni, Erzsébet a könyv groteszk-ironikus könnyűségének a maskarái, akik csetlés-botlásukkal, nagyzolásaikkal, örökös álmodozásaikkal a gazdagságról karakteresen súlytalanok a valósághoz épest. Erzsébet (illetve „Böske”) mindig akkor tér vissza bátyjához, Vincze Bélához, amikor menedékre szorul, amikor a könnyűség és álomszerűség illúziója szertefoszlana. Bátyjának és népes családjának szegénysége táplálja fantáziáját, hajtja a kilépés ábrándja felé. Hektorral együtt bolyonganak a vágyak és a kényszerek között, s szinte nem e világi figurájuk „kihal” a könyv teremtette világból. Eltűnnek, mint a múlt, ők maguk a múlt, akiket csak illékonyan, visszatérő hangulatként lehet megidézni. Böske feltűnése a gyermekkor Sánta angyalok utcájában előhívja a múlt többi főszereplőjét is. Kálmán negyedik gyerekkel terhes édesanyja, a pénz és munkanélküli, ön- és családgyötrő, hihetetlen találmányokról álmodozó pékmester édesapa Böskéhez hasonlóan a könyv alapkérdését teszik fel maguknak is, amikor folytonosan a múltjukon töprengenek: „De hát hol hibázott, istenem?” A regény novellisztikus betétekből építkező szövevényének bemutatására talán ennek a szálnak a felfejtése az alkalmasabb, utalásszerűen érzékeltetve valamelyest e teremtett világ gazdagságát.

Kálmán édesanyjának, Erzsébetnek a múlthoz fűződő viszonya a legegyértelműbb: az első világháború végén a spanyolnátha elvitte édesanyját, s a két gyermekkel egyedül maradt apa, Kakas Bandi lassan mindenüket elvesztette (második házasság, rossz váltók, kocsmázás). Az édesanya utolsó szavai: „A leánka és a szemed, Bandi!...” a nem teljesített morális parancsként kísérik végig az eseményeket, s az elvesztett boldogság képzetéhez oly erősen tapad ez a vétek, hogy Kálmán édesanyjának kitartását, kötelességtudatát is meghatározza. A történet során fel-feltűnő Kakas Bandi nyomorúságával és bűntudatával mindig emlékeztet erre a vétekre, míg Erzsébet önfeláldozó, az embertelen körülmények között is makulátlan jellemét a bűntől való megtisztulás-megtisztítás öntudatlan vágya jellemzi. Az anyafigura eredendő és megőrzött jósága áll a történet tengelyében, hozzá viszonyítva lehet leírni a többi szereplő múltértelmező stratégiáját.

Vincze Béla, az apa a regény elejétől a végéig a munkakeresés, az önérzet és az önsajnálat igézetében tevékenykedik. Húgával együtt árvaházban nevelkedett, majd Rajna András csizmadia vette magához (akinek a sírját pillanatnyi szorultságában kifosztja: eladja a sírkövet, mire Böske bosszúból kilopja kistestvérük csontmaradványait). Kitanulta a pékmesterséget, s ha emlékei között pozitív élmények után kutatott, mindig legényéletének egy korszaka jutott eszébe: „Igen, Enyeden volt ő valaki. „Parancsol, segéd úr? Van kiadó szobám...” „Nem kíván nálam kosztozni?” (...) „Nálam az sem akadály, ha egy-egy nőcskét hoz, segéd úr!” Húgának felbukkanásai ingerültséget váltanak ki belőle („Hisz Böske is megéri a pénzét! Hányszor kunyerált (...) Egyszer jön a tél, s nem volt kabátja, máskor lekapcsolták a határnál, mert egy bani nélkül Egyiptomba akart szökni, hogy lássa Tutenkámon sírját, s ő, marha, óvadékot tett le érette...”), mint ahogy egész életszemléletére a sértődöttség jellemző. Feleségétől például elveszi az örökségből maradt, féltve őrzött pénzét, hogy megvalósíthassa képtelen élesztőgyártó ötletét (elképzelése szerint a szekérkenőcsöt „egyszerűen össze kell hozni hamulúggal, s főzni, amíg meg nem keményszik”). Kudarcaiért gyakran a feleségét okolja, aki ellen Böske is hergeli (amiért sak egy cselédet vett el).

Böske az árvaházból Hammariné étkezdéjébe került, ahol először Doda Rezső szűcslegény szeretője lett (egy „gyönyörű kövinyest bunda” csábítására is), majd Doda sikkasztása és elítélése után ő csábított el egy szőke diákot. (Doda visszatérő kaland Böskének – vele áll bosszút majd Hektoron kapcsolatuk alkonyán.) A féltékeny Hammariné felmondott Böskének, s élete előtt kezdve a bizonytalanság és ideiglenesség jegyében telt. Saját értelmezése szerint: „Igen, talán élhetett volna másként is, ha az árvaházból kikerülve nem Hammarinét szolgálja, hanem férjhez megy valami tisztességes úriemberhez, vagy kitanulja a varrást.” Hektor, aki a Zokogó majom nevű vendéglőben ismerkedik össze Böskével, inaskorától fogva arra vágyott, hogy egyszer felugorjon az asztalra, és az összes vendégnek „beolvasson”. Böskéhez hasonlóan sértődékeny, sérelmeit gondosan őrzi az emlékezete, de alamuszisága-gyávasága egészen addig elfojtja kicsinyes, bosszúálló természetét, amíg a magyar csapatok kivonulását követő átmeneti káosz nem szabadítja fel erkölcsi gátlásait. Ekkor listával a kezében végigjárja ismerőseit, és megbünteti őket – jellemző módon ez arcul csapást vagy leköpést jelent. Ez a kicsinyesség a regény végén egy doboz poloskában tárgyiasul, amit bosszúból akar elhelyezni egy „ügyfele” lakásában. A szüntelen, irreális tervezgetéseket a nagy pénzről, a „suhanó pullmann kocsiról” menetrendszerűen követik a kiábrándító, megalázó helyzetek. Böskével együtt sodródnak, egymást marva és kiengesztelve fürdőről fürdőre, állást keresve. Ha valahol alkalmazzák, koplalnak és spórolnak, s néha úgy tűnik, hogy Hektor ügyeskedései (beszervezi Böskét virágáruslánynak) meghozzák az eredményt. Ám ilyenkor vagy a történelem képében lép színre a balszerencse, és az infláció egy csapásra elértékteleníti a pénzüket, vagy Hektor súg valami disznóságot az asztalnál bóbiskoló vendég fülébe, és mondanak fel neki emiatt. A regény visszatérő jelenetei-betétei bolyongásuk és marakodásuk története. Böske dicsekvő levelei (miközben egy kabinban alszanak, denevérek között) mindig feldühítik a sorsával elégedetlen Vincze Bélát. Böskééket Kálmán ismeri meg legjobban, amikor egy nyáron velük együtt dolgozik, és megtapasztalja, hogyan nyomorítják meg szüntelen sértegetéseikkel egymás életét. Hektor Böske haldoklásakor hullik ki a regényből; Vincze Béla még odahurcolja, hogy kérjen bocsánatot Böskétől, de viselkedése egyértelműen jelzi, hogy a tragédia nem az ő életformájuknak az eseménye. Szimbolikus értékű a búcsúzása: Böske a halála előtti hetekben macskaürüléket rejtő díszdobozokat hagyott a parkokban, kedvét lelve a megtalálók megrökönyödésében. Hektor az utolsó „adagot” magával viszi, hogy beteljesítse Böske akaratát.

Kálmán édesanyjának a bátyja, Jani a hajdani családi ház igézetében él. Az a néhány hold föld, amit Kakas Bandi a házzal együtt elvesztett, életének a megrontója. Rögeszmésen próbálja visszaszerezni, apját gyűlöli, és nyomorúságáért őt okolja (ha betéved hozzá, nem ad neki enni). Bélához, Böskéhez és Hektorhoz hasonlóan lobbanékony és önérzetes, amit szintén a sértődöttség táplál. 1945 után az addig gyomorbajos, erősen dohányzó, beteg ember váratlanul elmegy foglárnak, kigömbölyödik, és derűsen néz maga elé – felesége, Rozi már attól fél, hogy megbolondult, amikor kiderül, hogy Jani önéletrajzot körmöl, mert be akar lépni a Román Kommunista Pártba. Azt reméli, hogy a „birtokot” így visszaszerezheti. Később, terveiben csalatkozva, visszasüpped önmarcangoló komorságába.

Erzsébet féltestvére, a nyomorék lábú, órák javításából tengődő Bárány Lajos (Kakas Bandi második feleségének a fia) a regény egyik legkarakteresebb és tragikusabb alakja. Gyerekkorában majdnem meghalt, már a koporsóját is megrendelték, s hogy a „csontbetegséget” végül túlélte, az részben Erzsébetnek köszönhető, aki az elűzött fiút elrejtette és gondozta a cselédszobájában. Bárány Lajos egy „evangélista testvérgyülekezet” tagja, s lelkisége, bibliai utalásai, küldetéstudata, bezárkózása a hitbe az eddig felvázolt életpályáktól-stratégiáktól markánsan különböző lehetőségként jelenik meg. (A beszélő nevek alkalmazása ennél a történetszálnál a legfeltűnőbb: Gonosz testvér, ill. Bárány). Bárány Lajos naivitása és megélt hite súlyos tehertételt jelent számára; a közösségben is gyanakvóak vele testi fogyatékossága miatt, a hit szellemében fogant házassága pedig pokollá változik. Felesége „irigyli” fogyatékosságát, amiért ő olvashat és töprenghet, neki meg szakadatlanul dolgoznia kell. A veszekedések és gyanúsítgatások elől Bárány a hitébe és gondolataiba menekül, s derűvel fogadja az újabb és újabb csapásokat (egy falubeli evangelizációja során ártatlanul elfogják és megbírságolják). Megrendülése és szakítása a közösséggel lányának, Bárány Ilinek a halála miatt következik be. A regény utolsó előtti fejezetében, a negyvenes évek második felében Ili is beiratkozik abba a kollégiumba ahová Kálmán is jár. Szerelmesek lesznek egymásba, de Ilit a hite köti (anyja sem nézi jó szemmel a kapcsolatot), s Kálmán nem tudja kiragadni a lányt a bűnhődés és a halálvágy eszmeköréből (ekkor zajlik már a hívő diákok nyilvános megszégyenítése is). Utolsó találkozásuk során, a jövő előérzeteként hangzanak el Ilus szavak: „Te olyan jó vagy hozzám –susogta Ili remegve -, olyan jó, hogy én azt talán már sohasem tudom meghálálni... Egyedül az vigasztal, hogy Krisztus nemsokára letörli majd arcomról a könnyet...” Ili nem sokkal később tüdőgyulladásban meghal, s Bárány Lajos legkedvesebb gyermekének halálát már nem tudja megbocsátani Istennek. Szakít a közösséggel, és végül kisfiával, a rossz családi légkör miatt az utcákon csavargó Mártonnal búcsú nélkül elhagyja feleségét és a bűnös várost.

A regény „családon kívüli” főszereplője Bakistó, a harmadik és negyedik fejezetben szereplő péksegéd ugyan csak epizódfigura (Vincze Bélának éppen biztosnak tűnő állása van Milágyi úrnál), de Kálmán eszmélése és Vincze Béla morális érzékének provokálása szempontjából mégis nagy a jelentősége. Bakistó részt vett a szakszervezeti küzdelmekben, eszperantóul tanult, és folyton hangot ad a munkások érdekvédelmének. Ezzel gyanakvást és ellenszenvet kelt Milágyi úrban, aki Vincze Bélát igyekszik Bakistó ellen hangolni, külön tárgyal vele, mert bért kap. Azonban egy „üzemi” baleset következtében Vincze állásfoglalásra kényszerül, és igazságérzéke nem engedi, hogy Milágyi mellé álljon (a befejező koreográfia megszokott: Vincze megsértődik, felkapja Milágyit, mint a liszteszsákot, és bedobja a kelt tésztába). Bakistót izgatásért feljelenti Milágyi, s behívják munkaszolgálatra. Búcsúzóul meglátogatja Vinczééket, és Kálmánra hagyja az eszperantó könyvet. Kálmán számára ettől fogva a sorsból kilépést, a tudás Bakistó alakjához kötődik (de apja is Bakistóról fantáziál a háború végén az orosz katonáknak).

A regény számtalan szereplőjéről lehetetlen teljes képet adni; a helyszínek (először a Sánta angyalok utcája, majd a Kövespad) eleve hangulafestő-jellemző erővel bírnak. A szomszédok felsorolhatatlan cselekedetei (köztük például Bundás Rózsi és szerencsétlen élettársa, Dondos Jóska sorsa, akit Rózsi lányának, Csipukának a megejtésével vádolnak és ezek után a vonat elé veti magát) emlékezetes hátterét adják a családtörténetnek. Cigány és zsidó családok, roncsolt és mégis életre törekvő vagy éppen minden reményt elvető sorsok fonódnak össze; a Kövespad lakóinak élete a magyar csapatok észak-erdélyi bevonulásával, menekülésükkel, az oroszok megjelenésével mintaszerűen fonódik össze. A házban lakó örömlányokra lecsap a katonává vedlett és megutált Macsuka Károly szigora, aki ráadásul nem is áll többet szóba a lakókkal; aki majd sebesülten, végtagok nélkül tér vissza a frontról, de a felesége otthagyja a kórházban azt zokogva, hogy „nekem nem kell... maguk nyomorították meg.. tartsák hát el maguk”. A sötétben gyerekekre leső Kakabakter légoltalmis „karriert” fut be és fel-alá masírozik. Miklós, a cipész az elcsábított és neki gyermeket szülő Aranka után a húgát is meg akarja környékezni. Az öreg Csikálóné a könyv szelleméhez méltóan így imádkozik a ház lakóiért: „Ne ülj fel, jóságos Istenem, minden mendemondának. Inkább adj nekik szerencsét és vidámságot, hiszen csak a testüket áldozzák oda a kenyérért, de a lelkük tiszta...”

A háborút követő időszak központi szereplője már mindenképpen Kálmán. Még a háború alatt beíratták a kollégiumba, ahol a másfajta értékrend, a felsőbb évesek kegyetlen és jellegzetes diákhumora sok szenvedést okoz neki. A megaláztatásoknak magyardolgozata vet véget, amit az „anya” témájáról kellett írni. Magyartanára a dolgozatot példaként állítja a többiek elé, s már ekkor felsejlik Kálmán lehetséges életpályája. A háború miatt félbeszakadt tanulmányait nem folytatja negyvenöt után sem, mert segíteni akar édesanyján: elszegődik egy vendéglőbe, ahonnan csak egy idős, világlátott pincér tudja visszakényszeríteni a kollégiumba.

Évekkel később, a Sztálin halála körüli években Kálmán szerkesztőségben dolgozik. Kiváló stílusa, fogalmazókészsége és problémaérzékenysége a dogmatikus légkörben ellene hangolja munkatársai többségét, s amikor volt kövespadi játszótársa, a bizalmi karriert befutott Gulliver Dani gyári önkényeskedése ellen írt cikke megjelenik, eltávolítják az újságtól. A történet befejezéseként, az elhagyatottság és reménytelenség teljességében a családi sors végpontján Kálmán részegen ül egy vendéglőben, és magára rántja a tálcát a vörösboros palackokkal: „Reám pisáltál, Gulliver! – kiáltott fel. – Reám fröccsentetted a beteg húgyodat!... De te is belepusztulsz majd ebbe a véres pisálásba... Számodra sincs szabadulás!”

Hogy mégsem ezen a ponton fejeződik be a regény, az a jellemzett szerzői intenció következménye: a hozzáfűzött epilógus megalkotja a keretességet, reflektál a befejezés kérdéseire, és még egyszer megvilágítja a regény két főszereplőjét, Vinczénét és Kálmánt. Kálmán az elbocsátása után elégtételt kapott ugyan, mert elismerték cikke igazságát, de nem ment laphoz dolgozni, „önállóan kínlódott az írással”. Gulliver Dani még néhányszor „felfelé bukott”, majd elérte őt a kádersors. Egy padon ülve találkozott vele Kálmán: „Bal lába gipszbe volt téve, motorosbaleset érte, de amúgy is évek óta betegnyugdíjban volt.” Kálmán az emlékezés, a múlt rekonstruálásának folyamatát nem azzal zárja, hogy újra előtérbe helyezi az elrontott múltra vonatkozó kérdést. Édesanyjával elindul, hogy megkeressék a spanyolnáthában elhunyt nagyanya sírját, s útközben beszélgetve felszínre hozza a regény minden egyéb problémát felülíró irányultságát: „Sokszor gondoltam rá, mama, hogy megírjam a családunk történetét... Csak hát közöttünk nincs egyetlen hős se... Vincéné sértődötten és meglepődve összehúzódott: - Hát az, hogy élünk... hogy testünk-lelkünk egészséges maradt... hogy nem cselekedtünk rosszat senki kárára – az nem hősiesség?...”


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 226-237. old., Móra Könyvkiadó 1977.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése