A
kolozsvári születésű író műveinek hátterében gyakran sejlenek fel életrajzi
vonások. Legismertebb regényének, az önéletrajzi ihletésű Zokogó majomnak a családábrázolása, a pékmester apa és a cseléd
anya alakjának megrajzolása, a reménytelenül szegényes proletárkörnyezet
érzékeltetése például sok szálon kötődik az író gyermekkorához. Bálint Tibor a
kolozsvári Református Kollégiumba mint tehetséges munkásgyerek került be, de továbbtanulását
csak a kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé.1950-től technikai
szakiskolában tanult és szerzett technikusi oklevelet,majd a kolozsvári egyetem
nyelv- és irodalom szakára járt, de tanulmányait nem fejezte be. Újságíróként
dolgozott először az Igazság című
napilapnál, majd 1956-tól Bukarestben különböző lapok munkatársa. 1967-től
szerkeszti a Napsugár című
gyermeklapot. Több román regényt fordított magyarra, írói munkásságát díjakkal
is elismerték.
Bálint
Tibor az erdélyi magyar próza egyik megújítója. Az irodalmi sematizmust
követően újra érvényt szerzett a valóságábrázolás személyes hangvételű, lírai
előadásmódjának, miközben írói világának egyik központi témája éppen a
„hősiességet nélkülöző kisemberek” élete lett – prózaíró elődei között ezért is
említik Gelléri, Kosztolányi, Krúdy és Csehov nevét is. Az 50-es évektől kezdve
jelentek meg karcolatai, novellái, első kötete a Forrás-sorozatban (Csendes
utca, 1963) látott napvilágot. Pomogáts Béla és Bálint Tibor monográfusa,
Bertha Zoltán (Bálint Tibor, 1992)
is az elégikusságot, a kivételes érzelemdússágot tartják korai novellái
jellemzőjének. Hangulat- és jellemképei a lélek belső történéseire figyelnek, s
már ekkor érzékelhető, hogy milyen szeretetteljes az elbeszélő viszonya az
elesettekhez. Nem véletlen, hogy a korabeli dogmatikus kritika novellatémáit
periferikusnak, „hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte”. A novelláskötetet
két ifjúsági regény, illetve elbeszéléskötet követte (Búcsú a rövidnadrágtól, 1964; Cérnakáplár,
1964). Az Angyaljárás a lépcsőházban (1966) elbeszéléseiben a líraiság és a
groteszk, fantasztikus víziók Bálint Tibor tematikus vonzódásának másik fontos
összetevőjére irányítják a figyelmet: a civilizáció veszélyei kísértenek a
Fekete Péter (1967) elbeszéléseit követő Önkéntes
rózsák Sodomában című sci-fi regényben is (1967), ami az első, összefoglaló
érvényű alkotásnak tekinthető. A könyvben az „elidegenedés, elgépiesedés és
őszinte érzelmek harca” áll a középpontban, az emberi boldogság esélyét
megkérdőjelezve a tökéletes technikai szervezettség korában (a regény
szerkesztésmódja már a Zokogó majmot
előlegezi). Hogy ez a probléma milyen elevenen él az életműben, azt bizonyítja
a Robot Robi kalandjai (1973) című
fantasztikus ifjúsági regény és a Császár
és kalaposinas (1971) című elbeszéléskötet, amelyben például már csak két
szerelmes robot képviseli az emberi érzelmeket. 1969-ben jelent meg az író
legjelentősebb műve, összefoglalva és problematizálva is a korai novellák
„hétköznapjait”, a Zokogó majom című
regény. A hagyományosabb epikai szerkezetet tagoló-feloldó asszociációs
szerkesztés, novellisztikus történetfűzés jellemzi Bálint elbeszélőmódját, mint
ahogy az 1978-ban megjelent folytatás, a Zarándoklás
a panaszfalhoz című regénye szintén novellisztikus szerkesztésű. (Ezt a
művét nem tudja megóvni a szeretet és a humor feloldó ereje, az „élhetetlen”
hősök jelene és jövője a kilátástalanság felé fordul; például a Zokogó majomban hitehagyottá lett
Bárány Lajos itt a teljes megőrülésig jut el.) A Zokogó majomra jellemző tablószerűen gazdag családtörténet és az
ezen keresztül megvalósuló, realitásigényű korrajz gazdag hagyományra tekint
vissza az erdélyi magyar irodalomban. (Karácsony Benő vagy Tamási Áron több
művére, napjainkban Köntös-Szabó Zoltán dokumentumszerűen épülő
regénytrilógiájára gondolhatunk.) A Zokogó
majom színpadi változata (Sánta
angyalok utcája, 1972) szintén sikeres volt, a regényt lefordították román,
lengyel és német nyelvre is. Ezt követően novelláskötetekkel (Nekem már fáj az utazás, 1973; Látomás mise után, 1979) és
tanulmány-esszé kötetekkel jelentkezett (Kenyér és gyertyaláng, 1975; Kifli
utca zsemle szám, 1978; Mennyei romok, 1979). Miniatűr író- és
művészportréiban, novellisztikus esszéiben a Kosztolányi-hagyomány elevenedik
meg. A Zarándoklás a panaszfalhoz
című kötet óta megjelent elbeszélés-gyűjteményei (Mese egy őrült kakaduról, 1972; Én voltam a császár, 1984; Családi
ház kerttel, 1986; A háromszáz
esztendős pacsirta, 1986), cikkei, karcolatai (Nyargaló ihlet, 1988) írói világának gazdagságáról tanúskodnak.
Legutóbbi, válogatott novelláit tartalmazó könyve 1989-ben jelent meg Égi és földi kvártély címmel.
ZOKOGÓ MAJOM
A
regény a cím „magyarázatával” kezdődik: a „szép, kövér” Mosonyi úr, a csőd
szélén álló kolozsvári vendéglős zokogását pincére, a „csempeszájú” Hektor
kommentálja így egy hitelezőnek: „Bőg, akár egy zokogó majom”. Mosonyit
megmenti az ötlet: elnevezi vendéglőjét Zokogó majomnak, s ezzel felveszi a
versenyt a többi vendéglővel, az Édes lyukkal, a Zöld sipkával, a Három
tetűvel. Ez az Előjáték a könyv „életfilozófiájába” is bevezet: Bálint Tibor
történelemszemléletére nem jellemző az optimizmus, a haladásba vetett feltétlen
hit, de a tragikumról, a végső kétségbeesésről a megtalált-felmutatott humor
segítségével az életre, a megmaradásra helyezi a hangsúlyt.
A regény alcíme Egy
élhetetlen család krónikája: a kolozsvári Vincze család sorsát a húszas-harmincas
évektől az ötvenes évekig, Sztálin haláláig követi nyomon az objektív
elbeszélő, aki a regény elején és végén a Vincze fiút, Kálmán szemszögéből
foglalja össze a családtörténet tanulságait. Azonban ezek a tanulságok
egyáltalán nem szűkíthetők le az „élhetetlen” jelző sugallta jelentésekre. A
Vincze család tagjainak sodródása a regény alapján nem pusztán „jellemhiba”
következménye; a rajtuk keresztül reprezentált élet általános érvényre tesz
szert, mert a történetük mellett párhuzamosan elmesélt sorsokkal való
hasonlóság még csak jobban felerősíti a közös elesettség érzetét. Bálint hősei
nem visznek végbe nagy tetteket, s a „többszólamú”, a szereplőket egyenrangúan
egymás mellé helyező narráció, valamint a regény kordokumentumokat külön,
elválasztva kezelő szerkezete is igazolja, hogy karakterüket-viselkedésmódjukat
éppen a történelemmel szemben alkotta meg az író. Az élhetetlenség egyetemes
jelzője az életnek, szinte függetlenül a soros valóságtól. A regény szereplői
együtt osztoznak ebben a sorsban. Nekibuzdulásaik, jóra törekvésük sorozatosan
félresiklik, újabb é újabb kudarcokat szül, s szinte lehetetlen levonni
valamiféle végkövetkeztetést: hol, mikor, miért romlott el ez az egész. A
tanácstalanság igazságában követhetjük nyomon a különféle viselkedési,
túlélési, megélhetési stratégiákat. Hol az a baj, hogy a férj iszik (hol a
feleség), hol az, hogy képtelenek hosszabb ideig megbecsülni magukat valahol,
hol az, hogy amikor megbecsülnék, a korrumpált hatóság áldozatául esnek.
Ráadásul, még mielőtt lecsapna rájuk az ellenszenvünk, életük egy másik
aspektusából az olvasóra zúduló szerencsétlenségük relativizálja az
ítéletalkotás jogosságát. Másféle igazságtalanságok és becstelenségek képében
ugyanaz a sors tér vissza a történelem különféle korszakaiban. Ha mégis lehet
beszélni valamiféle kiút esélyéről, akkor azt Kálmán értelmiségi pályája
kapcsán érdemes tenni. A viszonylagos szellemi függetlenség, az önállóság
reménye az ő személyéhez kötődik, s bár a regény morális főhőse az anyafigura,
nem véletlen, hogy a narrátor regénybeli, írói alakmásaként a történtek
elbeszélhetőségének s így az igazság feltárulásának is ő, a fiú az egyetlen
letéteményese.
Az
Előjátékot követően a történetmondás
megalkotta jelen idejébe (mint később kitudódik, az 50-es évekbe) vezet a
narráció, amihez képest minden elbeszélt esemény visszaemlékezésként jelenik
meg. A regény nyolc fejezetéből az első
öt az 1945-ig történteket meséli el. Az emlékezés folyamatát Kálmán
nagynénjének, Vincze Erzsébetnek a temetését követő események indítják el. A
temetéséről hazatérő és az emlékei elől szökni akaró Vincze Kálmánt felkeresi
egy nyomozó, és Erzsébet volt élettársa, Hektor felől tudakozódik. Hektort
gyilkossággal gyanúsítják, mert az áldozat véres ruháját ő árusította. A tiszt
ismerte Hektort még a vendéglőből, a Zokogó majomból, s jellemzése
(„csúfondáros alak volt, a vendégek sokszor felhergelődtek a szája miatt...
Hektor az egész életét eljátszotta”), valamint Kálmán tanúként megidézése
szembesítik a Vincze fiút a múlttal. Miután egyedül marad, és töprengeni kezd,
mit is tud Hektorról, legelső emlékei szöknek elő. „Alig tud visszaidézni
egy-két történetet, hacsak arra a telepre nem gondol, arra az örökfehér tájra,
ahol először laktak, s ahol dudaszó kíséretében havas pillájú angyalok tódultak
ki a porcelángyár kapuján kosztoscsészéiket lóbálva, mintha az Isten bocsátotta
volna el őket a megcsappant munkalehetőség miatt.” A történetmondó lírai
hangütése, a realitás átpoétizálása az együttérzés, az elveszett iránti
szolidaritás alapján az első oldalaktól kezdve hatással van olvasatunkra, s ez
folyamatosan felszínre hozza a szerző intencióját. Bár nyomozás ürügyén indul
az „időutazás”, a kezdeti kérdés, hogy vajon Hektor bűnös volt-e, elillan a
múlt megelevenedése során. Hektor és a nagynéni, Erzsébet a könyv
groteszk-ironikus könnyűségének a maskarái, akik csetlés-botlásukkal,
nagyzolásaikkal, örökös álmodozásaikkal a gazdagságról karakteresen súlytalanok
a valósághoz épest. Erzsébet (illetve „Böske”) mindig akkor tér vissza
bátyjához, Vincze Bélához, amikor menedékre szorul, amikor a könnyűség és
álomszerűség illúziója szertefoszlana. Bátyjának és népes családjának
szegénysége táplálja fantáziáját, hajtja a kilépés ábrándja felé. Hektorral
együtt bolyonganak a vágyak és a kényszerek között, s szinte nem e világi
figurájuk „kihal” a könyv teremtette világból. Eltűnnek, mint a múlt, ők maguk
a múlt, akiket csak illékonyan, visszatérő hangulatként lehet megidézni. Böske
feltűnése a gyermekkor Sánta angyalok utcájában előhívja a múlt többi
főszereplőjét is. Kálmán negyedik gyerekkel terhes édesanyja, a pénz és
munkanélküli, ön- és családgyötrő, hihetetlen találmányokról álmodozó pékmester
édesapa Böskéhez hasonlóan a könyv alapkérdését teszik fel maguknak is, amikor
folytonosan a múltjukon töprengenek: „De hát hol hibázott, istenem?” A regény
novellisztikus betétekből építkező szövevényének bemutatására talán ennek a
szálnak a felfejtése az alkalmasabb, utalásszerűen érzékeltetve valamelyest e
teremtett világ gazdagságát.
Kálmán
édesanyjának, Erzsébetnek a múlthoz fűződő viszonya a legegyértelműbb: az első
világháború végén a spanyolnátha elvitte édesanyját, s a két gyermekkel egyedül
maradt apa, Kakas Bandi lassan mindenüket elvesztette (második házasság, rossz
váltók, kocsmázás). Az édesanya utolsó szavai: „A leánka és a szemed,
Bandi!...” a nem teljesített morális parancsként kísérik végig az eseményeket,
s az elvesztett boldogság képzetéhez oly erősen tapad ez a vétek, hogy Kálmán
édesanyjának kitartását, kötelességtudatát is meghatározza. A történet során
fel-feltűnő Kakas Bandi nyomorúságával és bűntudatával mindig emlékeztet erre a
vétekre, míg Erzsébet önfeláldozó, az embertelen körülmények között is
makulátlan jellemét a bűntől való megtisztulás-megtisztítás öntudatlan vágya
jellemzi. Az anyafigura eredendő és megőrzött jósága áll a történet
tengelyében, hozzá viszonyítva lehet leírni a többi szereplő múltértelmező
stratégiáját.
Vincze
Béla, az apa a regény elejétől a végéig a munkakeresés, az önérzet és az
önsajnálat igézetében tevékenykedik. Húgával együtt árvaházban nevelkedett,
majd Rajna András csizmadia vette magához (akinek a sírját pillanatnyi
szorultságában kifosztja: eladja a sírkövet, mire Böske bosszúból kilopja
kistestvérük csontmaradványait). Kitanulta a pékmesterséget, s ha emlékei
között pozitív élmények után kutatott, mindig legényéletének egy korszaka
jutott eszébe: „Igen, Enyeden volt ő valaki. „Parancsol, segéd úr? Van kiadó
szobám...” „Nem kíván nálam kosztozni?” (...) „Nálam az sem akadály, ha egy-egy
nőcskét hoz, segéd úr!” Húgának felbukkanásai ingerültséget váltanak ki belőle
(„Hisz Böske is megéri a pénzét! Hányszor kunyerált (...) Egyszer jön a tél, s
nem volt kabátja, máskor lekapcsolták a határnál, mert egy bani nélkül
Egyiptomba akart szökni, hogy lássa Tutenkámon sírját, s ő, marha, óvadékot
tett le érette...”), mint ahogy egész életszemléletére a sértődöttség jellemző.
Feleségétől például elveszi az örökségből maradt, féltve őrzött pénzét, hogy
megvalósíthassa képtelen élesztőgyártó ötletét (elképzelése szerint a
szekérkenőcsöt „egyszerűen össze kell hozni hamulúggal, s főzni, amíg meg nem
keményszik”). Kudarcaiért gyakran a feleségét okolja, aki ellen Böske is
hergeli (amiért sak egy cselédet vett el).
Böske
az árvaházból Hammariné étkezdéjébe került, ahol először Doda Rezső szűcslegény
szeretője lett (egy „gyönyörű kövinyest bunda” csábítására is), majd Doda
sikkasztása és elítélése után ő csábított el egy szőke diákot. (Doda visszatérő
kaland Böskének – vele áll bosszút majd Hektoron kapcsolatuk alkonyán.) A
féltékeny Hammariné felmondott Böskének, s élete előtt kezdve a bizonytalanság és
ideiglenesség jegyében telt. Saját értelmezése szerint: „Igen, talán élhetett
volna másként is, ha az árvaházból kikerülve nem Hammarinét szolgálja, hanem
férjhez megy valami tisztességes úriemberhez, vagy kitanulja a varrást.”
Hektor, aki a Zokogó majom nevű vendéglőben ismerkedik össze Böskével,
inaskorától fogva arra vágyott, hogy egyszer felugorjon az asztalra, és az
összes vendégnek „beolvasson”. Böskéhez hasonlóan sértődékeny, sérelmeit
gondosan őrzi az emlékezete, de alamuszisága-gyávasága egészen addig elfojtja
kicsinyes, bosszúálló természetét, amíg a magyar csapatok kivonulását követő
átmeneti káosz nem szabadítja fel erkölcsi gátlásait. Ekkor listával a kezében
végigjárja ismerőseit, és megbünteti őket – jellemző módon ez arcul csapást
vagy leköpést jelent. Ez a kicsinyesség a regény végén egy doboz poloskában
tárgyiasul, amit bosszúból akar elhelyezni egy „ügyfele” lakásában. A
szüntelen, irreális tervezgetéseket a nagy pénzről, a „suhanó pullmann
kocsiról” menetrendszerűen követik a kiábrándító, megalázó helyzetek. Böskével
együtt sodródnak, egymást marva és kiengesztelve fürdőről fürdőre, állást
keresve. Ha valahol alkalmazzák, koplalnak és spórolnak, s néha úgy tűnik, hogy
Hektor ügyeskedései (beszervezi Böskét virágáruslánynak) meghozzák az eredményt.
Ám ilyenkor vagy a történelem képében lép színre a balszerencse, és az infláció
egy csapásra elértékteleníti a pénzüket, vagy Hektor súg valami disznóságot az
asztalnál bóbiskoló vendég fülébe, és mondanak fel neki emiatt. A regény
visszatérő jelenetei-betétei bolyongásuk és marakodásuk története. Böske
dicsekvő levelei (miközben egy kabinban alszanak, denevérek között) mindig
feldühítik a sorsával elégedetlen Vincze Bélát. Böskééket Kálmán ismeri meg
legjobban, amikor egy nyáron velük együtt dolgozik, és megtapasztalja, hogyan
nyomorítják meg szüntelen sértegetéseikkel egymás életét. Hektor Böske
haldoklásakor hullik ki a regényből; Vincze Béla még odahurcolja, hogy kérjen
bocsánatot Böskétől, de viselkedése egyértelműen jelzi, hogy a tragédia nem az
ő életformájuknak az eseménye. Szimbolikus értékű a búcsúzása: Böske a halála
előtti hetekben macskaürüléket rejtő díszdobozokat hagyott a parkokban, kedvét
lelve a megtalálók megrökönyödésében. Hektor az utolsó „adagot” magával viszi,
hogy beteljesítse Böske akaratát.
Kálmán
édesanyjának a bátyja, Jani a hajdani családi ház igézetében él. Az a néhány
hold föld, amit Kakas Bandi a házzal együtt elvesztett, életének a megrontója.
Rögeszmésen próbálja visszaszerezni, apját gyűlöli, és nyomorúságáért őt okolja
(ha betéved hozzá, nem ad neki enni). Bélához, Böskéhez és Hektorhoz hasonlóan
lobbanékony és önérzetes, amit szintén a sértődöttség táplál. 1945 után az
addig gyomorbajos, erősen dohányzó, beteg ember váratlanul elmegy foglárnak,
kigömbölyödik, és derűsen néz maga elé – felesége, Rozi már attól fél, hogy
megbolondult, amikor kiderül, hogy Jani önéletrajzot körmöl, mert be akar lépni
a Román Kommunista Pártba. Azt reméli, hogy a „birtokot” így visszaszerezheti.
Később, terveiben csalatkozva, visszasüpped önmarcangoló komorságába.
Erzsébet
féltestvére, a nyomorék lábú, órák javításából tengődő Bárány Lajos (Kakas
Bandi második feleségének a fia) a regény egyik legkarakteresebb és tragikusabb
alakja. Gyerekkorában majdnem meghalt, már a koporsóját is megrendelték, s hogy
a „csontbetegséget” végül túlélte, az részben Erzsébetnek köszönhető, aki az
elűzött fiút elrejtette és gondozta a cselédszobájában. Bárány Lajos egy
„evangélista testvérgyülekezet” tagja, s lelkisége, bibliai utalásai,
küldetéstudata, bezárkózása a hitbe az eddig felvázolt
életpályáktól-stratégiáktól markánsan különböző lehetőségként jelenik meg. (A
beszélő nevek alkalmazása ennél a történetszálnál a legfeltűnőbb: Gonosz
testvér, ill. Bárány). Bárány Lajos naivitása és megélt hite súlyos tehertételt
jelent számára; a közösségben is gyanakvóak vele testi fogyatékossága miatt, a
hit szellemében fogant házassága pedig pokollá változik. Felesége „irigyli”
fogyatékosságát, amiért ő olvashat és töprenghet, neki meg szakadatlanul
dolgoznia kell. A veszekedések és gyanúsítgatások elől Bárány a hitébe és
gondolataiba menekül, s derűvel fogadja az újabb és újabb csapásokat (egy
falubeli evangelizációja során ártatlanul elfogják és megbírságolják).
Megrendülése és szakítása a közösséggel lányának, Bárány Ilinek a halála miatt
következik be. A regény utolsó előtti fejezetében, a negyvenes évek második
felében Ili is beiratkozik abba a kollégiumba ahová Kálmán is jár. Szerelmesek
lesznek egymásba, de Ilit a hite köti (anyja sem nézi jó szemmel a kapcsolatot),
s Kálmán nem tudja kiragadni a lányt a bűnhődés és a halálvágy eszmeköréből
(ekkor zajlik már a hívő diákok nyilvános megszégyenítése is). Utolsó
találkozásuk során, a jövő előérzeteként hangzanak el Ilus szavak: „Te olyan jó
vagy hozzám –susogta Ili remegve -, olyan jó, hogy én azt talán már sohasem
tudom meghálálni... Egyedül az vigasztal, hogy Krisztus nemsokára letörli majd
arcomról a könnyet...” Ili nem sokkal később tüdőgyulladásban meghal, s Bárány
Lajos legkedvesebb gyermekének halálát már nem tudja megbocsátani Istennek.
Szakít a közösséggel, és végül kisfiával, a rossz családi légkör miatt az
utcákon csavargó Mártonnal búcsú nélkül elhagyja feleségét és a bűnös várost.
A
regény „családon kívüli” főszereplője Bakistó, a harmadik és negyedik
fejezetben szereplő péksegéd ugyan csak epizódfigura (Vincze Bélának éppen
biztosnak tűnő állása van Milágyi úrnál), de Kálmán eszmélése és Vincze Béla
morális érzékének provokálása szempontjából mégis nagy a jelentősége. Bakistó
részt vett a szakszervezeti küzdelmekben, eszperantóul tanult, és folyton
hangot ad a munkások érdekvédelmének. Ezzel gyanakvást és ellenszenvet kelt
Milágyi úrban, aki Vincze Bélát igyekszik Bakistó ellen hangolni, külön tárgyal
vele, mert bért kap. Azonban egy „üzemi” baleset következtében Vincze
állásfoglalásra kényszerül, és igazságérzéke nem engedi, hogy Milágyi mellé
álljon (a befejező koreográfia megszokott: Vincze megsértődik, felkapja
Milágyit, mint a liszteszsákot, és bedobja a kelt tésztába). Bakistót
izgatásért feljelenti Milágyi, s behívják munkaszolgálatra. Búcsúzóul
meglátogatja Vinczééket, és Kálmánra hagyja az eszperantó könyvet. Kálmán
számára ettől fogva a sorsból kilépést, a tudás Bakistó alakjához kötődik (de
apja is Bakistóról fantáziál a háború végén az orosz katonáknak).
A
regény számtalan szereplőjéről lehetetlen teljes képet adni; a helyszínek
(először a Sánta angyalok utcája, majd a Kövespad) eleve hangulafestő-jellemző
erővel bírnak. A szomszédok felsorolhatatlan cselekedetei (köztük például
Bundás Rózsi és szerencsétlen élettársa, Dondos Jóska sorsa, akit Rózsi
lányának, Csipukának a megejtésével vádolnak és ezek után a vonat elé veti
magát) emlékezetes hátterét adják a családtörténetnek. Cigány és zsidó
családok, roncsolt és mégis életre törekvő vagy éppen minden reményt elvető
sorsok fonódnak össze; a Kövespad lakóinak élete a magyar csapatok
észak-erdélyi bevonulásával, menekülésükkel, az oroszok megjelenésével
mintaszerűen fonódik össze. A házban lakó örömlányokra lecsap a katonává
vedlett és megutált Macsuka Károly szigora, aki ráadásul nem is áll többet
szóba a lakókkal; aki majd sebesülten, végtagok nélkül tér vissza a frontról,
de a felesége otthagyja a kórházban azt zokogva, hogy „nekem nem kell... maguk
nyomorították meg.. tartsák hát el maguk”. A sötétben gyerekekre leső
Kakabakter légoltalmis „karriert” fut be és fel-alá masírozik. Miklós, a cipész
az elcsábított és neki gyermeket szülő Aranka után a húgát is meg akarja
környékezni. Az öreg Csikálóné a könyv szelleméhez méltóan így imádkozik a ház
lakóiért: „Ne ülj fel, jóságos Istenem, minden mendemondának. Inkább adj nekik
szerencsét és vidámságot, hiszen csak a testüket áldozzák oda a kenyérért, de a
lelkük tiszta...”
A
háborút követő időszak központi szereplője már mindenképpen Kálmán. Még a háború
alatt beíratták a kollégiumba, ahol a másfajta értékrend, a felsőbb évesek
kegyetlen és jellegzetes diákhumora sok szenvedést okoz neki. A
megaláztatásoknak magyardolgozata vet véget, amit az „anya” témájáról kellett
írni. Magyartanára a dolgozatot példaként állítja a többiek elé, s már ekkor
felsejlik Kálmán lehetséges életpályája. A háború miatt félbeszakadt
tanulmányait nem folytatja negyvenöt után sem, mert segíteni akar édesanyján:
elszegődik egy vendéglőbe, ahonnan csak egy idős, világlátott pincér tudja
visszakényszeríteni a kollégiumba.
Évekkel
később, a Sztálin halála körüli években Kálmán szerkesztőségben dolgozik.
Kiváló stílusa, fogalmazókészsége és problémaérzékenysége a dogmatikus
légkörben ellene hangolja munkatársai többségét, s amikor volt kövespadi
játszótársa, a bizalmi karriert befutott Gulliver Dani gyári önkényeskedése
ellen írt cikke megjelenik, eltávolítják az újságtól. A történet
befejezéseként, az elhagyatottság és reménytelenség teljességében a családi
sors végpontján Kálmán részegen ül egy vendéglőben, és magára rántja a tálcát a
vörösboros palackokkal: „Reám pisáltál, Gulliver! – kiáltott fel. – Reám
fröccsentetted a beteg húgyodat!... De te is belepusztulsz majd ebbe a véres
pisálásba... Számodra sincs szabadulás!”
Hogy
mégsem ezen a ponton fejeződik be a regény, az a jellemzett szerzői intenció következménye:
a hozzáfűzött epilógus megalkotja a keretességet, reflektál a befejezés
kérdéseire, és még egyszer megvilágítja a regény két főszereplőjét, Vinczénét
és Kálmánt. Kálmán az elbocsátása után elégtételt kapott ugyan, mert elismerték
cikke igazságát, de nem ment laphoz dolgozni, „önállóan kínlódott az írással”.
Gulliver Dani még néhányszor „felfelé bukott”, majd elérte őt a kádersors. Egy
padon ülve találkozott vele Kálmán: „Bal lába gipszbe volt téve, motorosbaleset
érte, de amúgy is évek óta betegnyugdíjban volt.” Kálmán az emlékezés, a múlt
rekonstruálásának folyamatát nem azzal zárja, hogy újra előtérbe helyezi az
elrontott múltra vonatkozó kérdést. Édesanyjával elindul, hogy megkeressék a
spanyolnáthában elhunyt nagyanya sírját, s útközben beszélgetve felszínre hozza
a regény minden egyéb problémát felülíró irányultságát: „Sokszor gondoltam rá,
mama, hogy megírjam a családunk történetét... Csak hát közöttünk nincs egyetlen
hős se... Vincéné sértődötten és meglepődve összehúzódott: - Hát az, hogy
élünk... hogy testünk-lelkünk egészséges maradt... hogy nem cselekedtünk
rosszat senki kárára – az nem hősiesség?...”
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 226-237. old., Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése